A Pannonia Entertainmentnek köszönhetően a Modern idők című Chaplin-film visszakerül a mozikba! Ezért újranéztünk párat a Mestertől, s konklúzióként elmondhatjuk: még ha meg is látszik rajtuk, hogy évtizedekkel ezelőtt készültek, értékei ma is értékek. Azért nézzük őket, mert bizony nagyszerűek! Nemcsak szórakoztatóak, de üzenettel bírnak, mely korunk nézőjéhez is szól.
A kölyök (1921)
Egy közel száz éves film kapcsán kénytelenek vagyunk lépten-nyomon a változókra és a változatlanokra reflektálni. A kölyök korának társadalmi problémáival foglalkozik, vagyis milyen lehetőségei voltak egy nőnek nem kívánt terhesség esetén, hogyan éltek emberek a szegény negyedben, miként viszonyult a hatóság hozzájuk, és ez miként változott, amikor valamilyen oknál fogva valaki feljebb emelkedett a társadalmi ranglétrán. Mindezt persze Chaplin köntösében teszi, vagyis futkosós és verekedős gegekkel színesítve, a tehetetlenséget Chaplin-féle humorral, és érzelmes-bohókás színészi játékkal orvosolva.
Mindebből a gyerek elhagyása kontra szülői öröm bemutatása ma is aktuális, az érzelmi viszonyulások ábrázolása univerzális. Filmnyelvi téren egyedül a lassan évszázados fordulóját ünneplő akciójelenetek porosodtak meg, ezzel szemben a humor tökéletesen működik. Zseniális például, ahogy Chaplin feltalálja az cumiztató gépet, hogy táplálja az örökbefogadott gyermeket, majd ahogy a később nagyobbacskára cseperedett gyermek asztalhoz parancsolja az ágyban újságot olvasó Chaplint. S ugyan erős happy enddel zárul a film, azért a keser is ott marad a nézőben. Egy azonban biztos, Chaplint ma is lehet és érdemes nézni! (Keller Mirella)
Nagyvárosi fények (1931)
Chaplin 1931-es alkotásán mai szemmel már érződik az idő múlása, azonban ez bájosabbá teszi a filmet, mintsem levon az értékéből. A Nagyvárosi fények egy kedves történet, amelyben a Csavargó annyira szerelembe esik egy vak virágáruslányba, hogy saját épségét és szabadságát is hajlandó kockára tenni, hogy segíthessen rajta. A lány kilakoltatásának meghiúsítása így vezeti a rendező ikonikus karakterét a ringbe, ahol a filmtörténelem egyik legszerencsétlenebb bokszmeccsét igyekszik megnyerni. Miután ez nem sikerül, egy gazdag és részeges öngyilkosjelölt segíti ki a bajból – és sodorja bele a bajba egyszerre.
Mint oly sok mozijában, a Nagyvárosi fényekben is a „slapstick” típusú fizikai humor az elsődleges forrása a szórakoztatásban. Elismerésre ad okot, hogy a napjainkban kevéssé kedvelt, egyszerűnek mondott stílus teljességgel működik még a mai nézők számára is. A Csavargót nem lehet nem szeretni, mert amellett, hogy elképesztően ügyetlen, talpig becsületes, így csetlés-botlásai sosem fárasztóak. Az érzelmi azonosulás az első perctől garantált, amikor a jószándékú figurát nem zavarja fennakadása egy emlékművön: úgyis tiszteleg az amerikai himnusz hallatán. A néző garantáltan mosolyogva nézi végig a filmet, melyben bár nincsenek nagy ideák, a szkeccseket összekötő halvány narratíva mégis elég ahhoz, hogy időtlen szórakozást nyújtson. (Szécsényi Dániel)
Modern idők (1936)
1936-ban, közel egy évtizeddel a hangos film megjelenése után Charlie Chaplin még utoljára magára öltötte a Csavargó híres figuráját, és olyan némafilmes búcsúdalt írt neki, ami örökre beírta magát a filmtörténetbe. Bár a hangosfilm egy dal és néhány hangeffekt erejéig bekúszott már a küszöb alatt, a Modern idők mégis a némafilm utolsó, esszenciális alkotása, ami magában hordoz mindent, ami miatt ezt a filmformát szeretheti az ember. A Chaplinre és a karakterre jellemző burleszk humor, az önmagán messze túlmutató üzenet teszi naggyá ezt a látszólag vidám, a felszín alatt azonban igencsak komoly történetet.
A Modern idők – amely személyes kedvencem is Chaplintől – a modern, gépesített élet kritikája, az élet esetlegességének tükre, a kisember sodródásának szomorú története, ahol a megpihenés, az idill csak pillanatokra adatik meg. Bár Chaplin mindvégig a humor eszközével kommunikál, annak, aki egy csöppet is belegondol, milyen mélyebb tartalmat hordoz a politikai üzenettől sem mentes Modern idők, nem lehet kétséges, miért kaphatott 100%-ot a Rotten Tomatoes portálon a kritikusoktól, és miért képes 2017-ben, 81 (!) évvel a születése után is aktuális gondolatokat adni nézőjének. (Molnár Kata Orsolya)
A diktátor (1940)
Noha Chaplin 1977-ben halt meg, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy A diktátor egyike utolsó nagy filmjeinek. Az 1940-ben készült, Hitlert kifigurázó tragikomédia némileg betetőzi mindazt, ami addigi életművét leginkább jellemezte. A kisember viszontagságai keserédes módon megmutatva Tomániában egy zsidó borbélyról szólnak, akinek legnagyobb peche, hogy megszólalásig hasonlít az ország vezetőjére, Adenoid Hynkelre. Az első világháborús veterán borbélynak átmeneti amnéziájából felépülve semmilyen ismerete nincs arról, milyen változások történtek az országban. A két ember hasonlósága, valamint a történet és a valóság egyszerre ki nem mondott, mégis nagyon egyértelmű utalásai adják a film humorát és feszültségét egyszerre. (A Mussolinit jelképező Napaloni vagy az Anschlussra utaló Osterlich-ország csak kettő a sok közül.)
És hogy mitől jelenthet sokat még ma is A diktátor? A mozi első nagy mesterének, aki még a képek erejében hitt, ezért nem is nagyon akart hangosfilmre váltani, élete egyik csúcspontját hozta össze ebben a filmben, ami talán a legnagyobb vihart kavart alkotásai közül is való. (A háború után már az új amerikai berendezkedésről is gyakran megmondta a véleményét, így kicsit korábbi támogatói is kihátráltak mögüle, bár 1972-ben – a nagy békülés jegyében – Oscar életműdíjat vehetett át. A diktátorból a legtöbben azonban mégis inkább filmvégi, erősen pacifista nagymonológját érdemes magunkkal vinni. Akár egy prófécia, majd’ nyolcvan év elteltével sem vesztett semmit aktualitásából. (Sergő Z. András)
