Nincs kategorizálva

Emberség a nem-emberben

Android, mesterséges intelligencia, replikáns: az ember minden olyan lényben megjelenik, amit a maga hasonlóságára alkot. Lehetséges, hogy mesterséges lény emberségesebb lesz a teremtőjénél is?

Az egyre emberszerűbb mesterséges lények megjelenése a filmvilágban magával hozza a kérdést: mi választja el létezésüket tőlünk és és mi teszi egyenértékűvé azt velünk? Nem a Szárnyas fejvadász az egyetlen film, amiben válaszokat kapunk. Összegyűjtöttünk néhány filmet és sorozatot, amelyekben a mesterséges valójában emberi.

 

Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982)

Amikor a mesterséges kinézetében emberszerű lett, felmerült a beazonosítás és elkülönítés igénye. A Szárnyas fejvadászban egy érzelmi reakciókra alapuló, úgynevezett Turing-tesztet alkalmaznak, hogy a lázadó replikánsokat beazonosítsák és eliminálják. A teszt ugyan működik, de a replikánsok emberi megnyilvánulásai megkérdőjelezik az elkülönítés létjogosultságát.

Főleg hogy, míg az életükért küzdő replikánsok viadalát figyeljük, a film nem kínál fel náluk emberibb embereket. Például J. F. Sebastian teljesen egyedül él saját maga gyártotta robot-babákkal, míg Roy, a replikánsok vezére, barátaival és szerelmével menekül. Roy ezenkívül felismeri és elfogadja saját mulandóságát, s ezt ki is nyilvánítja egy poetikus halál-monológ formájában.

A felismeréssel egy időben – melynek szimbóluma egy fehér galamb, ami lehet a lélek jelenlétének képi megnyilvánulása is – Roy emberséget mutat: megkíméli, illetve megmenti üldözőjének életét. Talán épp a mindkettőjükre egyformán és szükségszerűen leselkedő halál közösségformáló erejének köszönhetően.

Szárnyas fejvadász

Ám ezek után kérdés, hogy amikor egy replikáns képes emberibb lenni az embernél, mivégre ragaszkodunk kategóriákhoz? Nem lehet, hogy nagyobb jelentőségű, mit cselekszünk, annál, mint hogy miből vagyunk, milyen alakban és milyen színűként létezünk a világban? Lehet-e ez válasz korunk fojtogató, rasszalapú és elhatároló kérdéseire?

Roy mellett Deckard a másik kulcsfigura, aki a társadalom része: dolgozik és fogyaszt, élete és érzelmei vannak. Ám azzal, hogy a film rendezői változata egyértelművé teszi: maga Deckard is replikáns, Ridley Scott a mozivászonra teremtette az első, emberrel egyenértékű mesterséges létezőt. (Keller Mirella)

 

A.I. – Mesterséges értelem (A.I. Artificial Intelligence, 2001)

Felnőtt robotokból rengeteget láthattunk már a filmekben, de érző szívű gyerekrobottal még aligha találkoztunk – vagy ha igen, olyan filozófiai mélységgel ábrázolva, miként azt Steven Spielberg filmjében láthatjuk, biztos nem.

A történet szerint egy gyermekét elvesztő mérnök kifejleszt egy érzésekkel, és egyfajta öntudattal rendelkező, saját fiához hasonlatos robot gyereket, akit örökbe fogad egy gyermekét elvesztő család. Egy soha fel nem növő robotgyerek elvileg véget nem érő szeretetforrása lehetne a szüleinek – de mégsem.

David, a robotfiú azért is különösen ijesztő, mert előrevetíti azt a távoli jövőt, amikor a valóságban is előállíthatnak már ilyen gyerek-prototípusokat. David képes szeretetet adni, és kezdettől fogva gyermeki ragaszkodással kötődik örökbefogadó anyjához. Az anyaság mibenlétének kérdésével is küzdő anya ezzel szemben komoly érzelmi hullámzással próbálja elfogadni őt. Kettőjük kapcsolatának alakulása egyfelől felveti azt a kérdést: képes-e az ember egy robotot szeretni? A választ bonyolítja, hogy egy őszinte szeretetet sugárzó kisgyerek elfogadásáról van szó. „Azt szeretik, amit csinálsz, nem téged szeretnek” – árulja el Davidnek egy felnőtt robot.

Az álomszerű, futurisztikus világban játszódó történetben az emberi érzelmeit írásban is kifejezni tudó, fejlődni képes David vággyal s egyben akarattal is rendelkezik, hogy élő kisfiúvá váljon, s ezzel elnyerje az anyukája szeretetét. Ezenközben a film komolyan felveti azt a kérdést is, hogy milyen felelősséggel tartozik az ember az általa használt robotok iránt. Ennek döbbenetes illusztrációja a mészárszék-cirkusz, ahol a már használhatatlan, ám emberi érzésekkel bíró robotokat színes-szagos show műsor keretében a hangosan röhögő közönség előtt, válogatott kegyetlenséggel semmisítik meg.

A film szerint a robotok soha nem válhatnak emberré, legfeljebb csak mind emberibbé. David – az időközben kipusztult emberi faj maradandó emlékeként – kétezer évvel később a Kék Tündér segítségével egy napra meg tudja idézni örökbefogadó anyját. Spielberg megrázó erejű filmjének ez a befejező jelenete üzenheti számunkra azt, hogy az emberiség kihalását követően lehetséges, hogy az általunk létrehozott robot túlélők örökítenek majd tovább valamit abból, amit valaha úgy neveztek: ember. (Argejó Éva)

 

Csillagközi romboló (Battlestar Galactica, 2004)

Ez a sok éven át futó, bonyolult sorozat alaposan kihasználta a rendelkezésére álló terjedelmet. Az eleinte egységesen ellenségnek tűnő mesterséges elmék, a cylonok nem csak jópár imázsváltáson estek át, de generációik fejlődtek ki, maguk között is frakcióztak, némelyek fedésbe vonultak, mások békepártiakká lettek, megint mások az embereket segítették, és sikerrel elevenítették fel az emberi politika minden káoszát. A Galactica ezért (is) számít az egyik legjobb sci-fi sorozatnak: vállalja az összetettséget.

A cylonok emberségét éppen ez az összetettség adja. A sorozat nem intézi el őket egységes „gép” címkével; motivációk és sértettségek, előnyszerzés és önzetlenség, sőt szeretet és vallás vezérli őket. Az utóbbi a sorozat egyik kulcskérdése: a gépek társadalma már a legelején hitbéli okokból támadja meg az emberiséget. Micsoda koncepció: hívő gépek, akik az embereket szimplán pogánynak tartják!

A cylon keresztes hadjáratban az emberhez való lelki hasonlóság mellett fegyver a testi hasonlóság is. A legemberibb küllemű robotok (hírhedt módon) egyenesen a Galactica fedélzetére is beszivárognak, és itt tűnik el végleg a vonal az ember és a gép között: néhány a legkedveltebb karakterek közül bizony cylon lesz. És aztán, együtt, a mai emberiség ősei… A Battlestar Galacticánál radikálisabban egy műsor sem gondolta végig az ember-gép egyenlőség változatos következményeit.

Vagy visszájáról nézve: azt, hogy ha érvényes sztorit akarsz mesélni, akkor muszáj vagy emberien összetettnek ábrázolni még a gépeket is. A Galactica mesterséges intelligenciáival kapcsolatban (még egy példa a sorozat realizmusára) még az etnikai gúnynév is előkerül: az emberek között csak a „toaster”, azaz „kenyérpirító” megnevezés dívik. (Havasmezői Gergely)

 

Ne engedj el! (Never Let Me Go, 2010)

A Kazuro Ishiguro azonos című regénye alapján készült film a legkevésbé sem sci-fi. Egy darabig fel sem tűnik, hogy a bentlakásos diákok nem emberek, hanem klónok, akik azért lettek létrehozva, hogy szervdonorként szolgálják az embereket. Az iskolában ugyanazokat  a tantárgyakat tanulják, alkotnak, szocializálódnak… Ám emellett azt is tudatosítják bennük, hogy mi a feladatuk.

Abban különböznek az emberektől, hogy nincsenek szüleik és nem képesek utódnemzésre. Az életükkel kapcsolatban nem dönthetnek. Amint felnőnek, felhasználják a szerveiket, amibe lassan belehalnak. Mi marad nekik? Mindaz amit tanulnak, a művészetek, és mindaz, amit éreznek, a szeret, a szerelem osztálytársaik, tanáraik iránt (másokkal ugyanis nem találkoznak).

Ez pedig egészen hasonló az emberi sorshoz: talán rövidebb, de ugyanúgy elmúlásra determinált. Az pedig rajtuk múlik, hogy az időt, ami adatott, miként és mivel töltik el. Ez az alkotás nem a klónok felhasználásának erkölcsi kérdéseire keresi a választ, sokkal inkább párhuzamba helyezi az életüket az emberekével, hogy ezzel mutasson rá a fő pontokra.

A film érdekessége, hogy itt is akad, aki azt vizsgálja: ezek a látszólag emberek vajon emberek-e? Van-e lelkük, vagy csak emberi testük? A módszer pedig a művészeti alkotások vizsgálata. A tanárok minden évben elteszik a diákok legjobb rajzait; ez a gyűjtemény a bizonyíték, már ha bizonyíték bármire is. Ám gyönyörű gondolat a megfoghatatlan jelentésű művészi alkotással megpróbálni bizonyítani a még kevésbé megfogható emberi lelket. (Keller Mirella)

 

Felhőatlasz (Cloud Atlas, 2012)

David Mitchell megfilmesíthetetlen regényéből készítettek a regénynél is jobb filmet a Watchowski-testvérek és Tom Tykwer. Az évszázadokon átívelő történet érinti a mai ember múltját, jelenét, jövőjét és a jövőn túli világát is. A lenyűgöző opus valójában hat kisfilmből áll össze, amelyek különböző műfajt képviselnek: van köztük vígjáték, krimi, kosztümös-romantikus, fantasy és sci-fi. Az utóbbi, a Neo Szöulban játszódó szál lényegében az origó: ide vezetnek és innen vezethetők az események mozgatórugói.

Somni 451 (Doona Bae) tudja, hogy egy biorobot, azaz egy klón, akit egyetlen funkció érdekében hozta létre: hogy szolgálja az embereket. „Tiszteld a fogyasztódat!” – szól a parancs, amelyet minden pillanatban követnie kell. Somni még alig ébred tudatára, amikor már megmentik, és megismertetik a világgal. A múlt, a történelem és a művészetek felfedezésével a klónlány ráébred: az emberiség mindig addig keres és talál magának szolgát, amíg az egyik egyszer el nem pusztítja.

Felhőatlasz

A Felhőatlasznak – és különösen a filmnek – ez a nagy gondolatisága. Az évszázadok tükrében világossá válik, hogy régen a négereket, a homoszexuálisokat és a nőket zsákmányolták ki, aztán a jelenben a haszontalan nyugdíjasokat dobják el. És a jövőnkben ugyanez a sors vár a klónozott robotokra, akik aztán ugyanúgy fellázadnak, mint sorstársaik előtte. A nemes, a gazdag, a vezérigazgató és később már egyszerűen csak a fogyasztó ugyanaz a réteg, mindegy, hogy nevezik. De végül ez a kaszt lesz az, amely a pozíciójának megvédése érdekében bedönti az emberiséget, hogy aztán a kései jövőben végül megtalálják a békét. (Tóth Nándor Tamás)

 

A nő (Her, 2013)

A film arról szól, milyen érzés szerelmesnek lenni valakibe, akit az ember sohasem láthat, és még reménye sincs arra, hogy valaha is találkozzék vele. Merthogy a szíve választottja nem ember, hanem egy zsebben hordható számítógép.

Nos, Spike Jonze nem túl távoli jövőben játszódó filmjében ez történik az amúgy is labilis identitású, elveszett Theodore Twombly íróval, aki hivatásszerűen abból él, hogy érzelmes, szívhez szóló leveleket ír rendelésre. A válása után lelki válságba került férfi unalmában letölt a számítógépére egy új, intelligens operációs programot. Ekkor ismeri meg Samanthát, aki mindig vele van és minden gondolatát lesi – s akinek elcsábul. A férfi először akkor bizonytalanodik el újdonsült szerelmét illetően, amikor kiderül számára, hogy nyolcezernél is több „vetélytársa” akad a nőnél. Ez emberi ésszel felfoghatatlan! Ám a rendkívül intelligens, és tanulékonyságáról tanúbizonyságot tévő program teljességgel befonja a férfi életét.

HER

A film a tömegtársadalomban élő ember egyre kínzóbbá váló elmagányosodásáról szólva azt a kérdést feszegeti: hol húzódik az a határ, ameddig egy embernek – valós kapcsolatok hiányában – barátja, lelki társa, netán szerelme lehet egy mesterséges intelligencia által megtestesített „embergép”. Ami különösen ijesztővé teszi a köztük kialakult gépszerelmet, hogy a Theodore környezetében élők természetesnek tekintik a férfi operációs rendszerrel folytatott „kalandját” és elfogadják a társkötődés egy formájaként.

Az emberi kapcsolatok alakulását illetően ez előrevetít egyfajta – emberarcúnak éppen nem nevezhető – jövőképet. A film üzenete szerint, szerencsére, úgy tűnik, ennek azért még nincs itt az ideje. A férfi hiába alakít ki bensőséges, mély viszonyt az okos és érzékeny női hanggal, a nő „testetlensége” mindinkább zavarja, s képes eljutni a felismerésig: a virtuális „nőt” lehet ugyan szeretni, lehet lelki társnak tekinteni, de sem testi, sem lelki értelemben nem lehet birtokolni, mert épp a legfontosabb hiányzik belőle: az emberi mivolta. (Argejó Éva)

 

Ex Machina (2015)

Alex Garland a sci-fi környékén ügyesen mozgó forgatókönyvíró volt, majd 2014-ben első rendezésével letette az asztalra az év legkúlabb filmjét. Új miliőt adott a mesterségesértelem-filmeknek azzal, ahogy behelyezte a filmet egy milliárdos netmágnás lélegzetelállító villájába: a high tech pasik szíve nagyot dobban, ahogy a fiatal és tanulásra éhes ifjú teszter, Caleb (Domhnall Gleeson) belép főnöke, Nathan (Oscar Isaacs) minden igényt kielégítő lakásába, hogy tesztelje Avát (Alicia Vikander), az új AI prototípust.

A különböző fordulatok akkor indulnak, amikor Caleb észreveszi, hogy Ava ki akar kezdeni vele.

Az Ex Machina legjobb tulajdonsága (a legjobb forgatókönyv díját elnyert Oscar-díj mellett), hogy egyszerre tud beszélni a mesterséges intelligencia előnyeiről és csapdáiról pontosan úgy, ahogy az eredetileg irigylésre méltó szuperház is idővel aranykalitkává válik. A házigazdája, Nathan sem lesz az idő múlásával egyre kiismerhetőbb, sőt. Hármuk játéka zárt szituációs drámákhoz méltó módon lesz egyre feszültebb, hogy aztán a film vége felé egyre több fordulat okozzon újabb és újabb izgulni valót.

A jó rendezés mellett fontos megemlíteni a színészeket, hiszen mindenkinek komoly ugródeszka volt ez a film: Alicia Vikander első angol nyelvű filmje főszereplőként, ami után A dán lány hozta meg neki az Oscar-díjat, és noha a két fiúnak volt komolyabb előzménye (Gleeson például éppen a Garland által írt történetekben), ezután mindketten a Star Wars: Az ébredő Erő sztárjai lettek.

Ava is egy vonzó nő, ahogy Alicia Vikander is megtestesít egy mai szépségideált. Ez adja emberi látszatának legerősebb pontját. A film elején még pingpongszerű, parancssor jellegű társalgások idővel kezdenek egyre bonyolultabbá, emberibbé válni: én, a néző, egyre inkább azt gondolom, hogy ez valami véletlen és Ava igazából emberi. A film végén sem tudjuk persze: az utolsó fordulat éppen emberszerű vagy roboti mivoltának tudható-e be.

És lám, úgy tűnik, nem csak én gondoltam annak idején, hogy Alicia Vikander az új Natalie Portman. A rendező újabb filmje, az Expedíció éppen vele készült, és februárban már mozikban is kerül nálunk is – ellentétben a csak fesztiválon és DVD-n (és a Filmtekercs Oscar-buliján) látott Ex Machinával. (Sergő Z. András)

 

Chappie (2015)

Ez a kétségbeejtően ostoba film megtagadja száz év spekulációs irodalmának és filmtörténetének fejlődését és a nulláról áll neki irgalmatlan, agyhalál-szintű hülyeségeket összehordani a valaha megírt legirritálóbb mesterséges intelligenciáról. Valóságos csoda, hogy ebben a moziszerencsétlenségben akad egyetlen árva érdekes vonás: a címszereplő Chappie gyermeksége.

Tekintsünk el attól, hogy Chappie-robot ábrázolt fejlődése teljesen értelmetlen és tudománytalan (úgy értem, abszolút, laposföld-hívő szinten, homeopátia-szinten, Hitler-a-Holdra-menekült szinten értelmetlen és tudománytalan, csak sokkal kevésbé szórakoztató). Mégis: ahogy a filmkészítők megpróbálják gyereknek ábrázolni a robotot, az hordoz magában tanulságokat.

Az egyik, hogy a rendőrrobot-testű gyermeki MI is kénytelen beletanulni saját képességeibe (ez a bunkósbot finomságú analógia távolról még illik is a jövő valódi MI-jének problematikájába, merthogy valószínűleg annak is tanulnia kell majd). A másik, hogy valamiféle „öntudat” vagy „önbecsülés” nélkül az MI totálisan kihasználható. (Mondjuk ezt már a sci-fi korai időiben sokkal jobban megírta, hogy csak egy példát mondjak, Asimov).

A harmadik, hogy ha a filmkészítők egy-az-egyben humanizálnak egy robotot, azzal nem érvényes társadalomképet állítanak elő, hanem egyszerű badarságot. Volt egy film, amelyikben egy autógumi kelt életre (és kezdett mészárlásba); a Chappie primitív robotképénél annak is több értelme volt.

Ez a film arra példa, hogyan nem szabad ábrázolni az MI-t: nem lehet eltekinteni attól, hogy az bizony nem ember. (Havasmezői Gergely)

 

Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, 2017)

Míg Ridley Scott 1982-es klasszikusa, a Szárnyas fejvadász még azt vizsgálta, hol húzódik a határ ember és gép között, addigra a Denis Villeneuve – persze a nagy mester produceri irányítás alatt – készített folytatása már ezen is túllép, és egyenesen a replikánsok nézőpontját teszi meg története középpontjául. A replikáns K (Ryan Gosling) rosszul működő gépeket iktat ki, egyik akciója során azonban egy olyan titkokra bukkan, ami alapjaiban írhatja át a gépek és emberek történetét.

Villeneuve replikánsai céltudatos, hasznos gépek, melyek, ha jól funkcionálnak, minden nap szembesülnek a lélek helyén tátongó űrrel. Teszik a dolgukat, szenvtelenül és mechanikusan. Kiszámíthatók és engedelmesek, és nem teszik fel maguknak az élet nagy kérdéseit.

A folytatás forgatókönyvírói, a Logant is jegyző Michael Green és a ‘82-es változatot is író Hampton Fancher arra a kérdésre, mi teszi emberivé a Szárnyas fejvadász 2049 replikánsait, pont az emberiesség utáni vágyban fogalmazzák meg a választ. Roynak (Rutger Hauer) már az első részben  sem volt semmi más vágya, csak élni, mint az emberek. Mégsem az általa annyira kutatott technológia adta meg számára a belépést a világukba.

Abban a pillanatban, hogy a replikánsok felteszik maguknak a kérdést, mi végre vannak ők a földön, ahogy szembesülnek az embereket oly régóta foglalkoztató misztériumok megválaszolhatatlanságával, kerülnek közelebb ahhoz, hogy maguk is emberré legyenek. Ahogy Havasmezői kollegám is megfogalmazta: ezek a replikánsok a lelket keresik, és ahol megtalálják, ott áll az emberi lét lényegéhez vezető kapu is. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com