Már a műfaj kezdetei óta megy a vita azon, hogy egyáltalán mi is a sci-fi. Elismert alkotói estek egymásnak esszékben, bölcsészkarokon kurzusok alapulnak erre, és persze mindenki tud érvelni amellett, hogy miért tartozik az ő kedvenc műfajába az ő kedvenc filmje vagy könyve. Mindenesetre a sci-finek nagyon komoly rajongótábora van – akiket a 2000-es évek elején a filmipar bizony kicsit mostohán kezelt. Szerencsére a 2010-es évekre ez megváltozott.
Az egyszerűség kedvéért most hagyjuk az űroperákat. Persze például a Star Wars meg a Star Trek rajongói nagyon jól tudnak érvelni amellett, hogy miért sci-fi a kedvencük, a hardcore műfajelemzők pedig amellett, hogy ezek miért „csak” kalandfilmek – de maradjunk annyiban, hogy az ilyen típusú filmek kedvelői folyamatosan megkapják Hollywoodtól az évi adagjukat.
Lehúzhatjuk a listáról a szuperhősös filmeket, a Transformerses mozikat meg a nyomdokaikban járó kismillió alkotást is – pedig tény, hogy ezek között is akadnak gyöngyszemek. Hagyjuk ki a posztapokaliptikus filmeket is – ez az alműfaj is nagyon népszerű manapság, de ez egy jóval korábbról induló trend. Régebben az atomháború volt a mumus, ma a járványok, zombik, klímaváltozás – de az ok mindegy, a séma ugyanaz, mint ahogy az is, hogy időről időre nagyszerű filmek születnek ebben a témakörben. A jobb művek esetében az alkotói szándék is nagyon változatos és érdekes lehet, a megvalósítás pedig hol így, hol úgy tűnik ki a sorból. A lényeg, hogy a „világvége” mindig is foglalkoztatta a sci-fi alkotókat, és ez manapság sincs másképp.
A világvége utánra koncentráló posztapokaliptikus alkotásuk mellett persze az is nagyon érdekes, ahol magára a pusztulást okozó történésre koncentrálnak – de ezek általában inkább sci-fi köntösbe bújtatott katasztrófafilmek, esetleg – ha épp az idegenek okozzák a vesztünk – inváziós, háborús mozik. De azoknak, akik a régi Galaktikákon, Asimovon, Frederick Pohlon, Lemen, Arthur C. Clarke-on nevelkedve szerettek bele a műfajba, több kell sci-fi színekkel lemázolt akciófilmeknél.
Hasonló probléma persze minden más műfajjal is előfordul. Jó kérdés, hogy sci-fi-e egyáltalán valami attól, hogy jövőbeli környezetben, csillogó-villogó (vagy épp lepukkant) űrhajókban, az űrben vagy a csillagokban játszódik? Hiszen az csak a környezet, ami alapot adhat akciófilmnek, mesének, horrornak vagy akár romantikus filmnek is… Tágabb értelemben lehet ezeket is a műfaj részének tekinteni, és ha így teszünk, akkor mondhatjuk, hogy a mozik „tele vannak” sci-fikkel. Az, hogy a sci-fi rajongók mégsem elégedettek, attól van, hogy ritka köztük az olyan, ami teljesíti a műfaj definícióinak egyik gyakori kritériumát, nevezetesen azt, hogy valamilyen tudományos kérdést, problémát, eredményt gondol tovább – még ha nem is ez adja a cselekmény magját, csak mintegy mellékesen jelenik meg.
Komolyodjunk már meg!
Ilyen szempontból sokkal komolyabban veszik magukat – és a nézőiket – a „soft sci-fik”, ezekben a tudományos háttér leginkább társadalomtudományt jelent, a konkrét technológia pedig nincs előtérben, nincs részletesen, pontosan felépítve. Mindenesetre ezek is valamilyen tudományos-technológiai kérdés az emberiségre (vagy egyetlen emberre) való hatását vizsgálják, ennek kapcsán fejtik ki gyakran filozofikus mondanivalójukat. Érdekes – de érthető – hogy sok jó, ebbe a kategóriába tartozó film készült mostanában az ember és gép közti kapcsolat témakörében. Nyilván, ahogy egyre nagyobb szerepet kapnak mindennapjainkban a félig-meddig (de egyre jobban) intelligens rendszerek, kütyük, egyre jobban érdekli az alkotókat és a nézőket is a téma – nem csoda, hogy a Spike Jonze-féle A nő vagy az Ex Machina is az elmúlt években került a vászonra.
Ide tartoznak az időutazós filmek is. Eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne a világ az ok-okozat rendszer kifordításával, az idő manipulálásával nagyon érdekes, és komoly dolgokat lehet kihozni belőle – még ha a megvalósítás jelen tudásunk szerint lehetetlen is. De azért a filmkészítők időről időre előveszik a témát, mert ez megmozgatja az emberek fantáziáját. A Forráskódtól kezdve a Looperen át a A holnap határáig és kisebb művekig számos ilyen film készült az elmúlt években is – de az időparadoxon mindig is jól felkapott probléma volt, elég ha csak a Vissza a jövőbe trilógiára gondolunk.
Ezek a filmek azért már azoknak az igazzy sci-fi rajongóknak az igényeit is kielégítik, akik a tudományt, a logikát komolyan használó, a valós alapokon nyugvó, de a technológiai határokat feszegető, az ismereteinken túlról reálisan kérdező, a jelenkor emberének valós tükröt tartó sci-fiket szeretnének látni. Az ő ízlésük egy kicsit túlságosan extrém Hollywoodnak – nem csoda, hogy ritkán születnek ilyen alkotások, ha pedig mégis, akkor is fehér holló ritkaságú, hogy az kitör a rétegfilm státuszból, és a filmes alapműveltség részévé válik. Az Űrodüsszeia ilyen például, de ahhoz Kubrick zsenije kellett – és milyen rég készült már…
Örvendetes fordulat
De az elmúlt években mintha kifejezetten trenddé kezdene válni az ilyen „hard sci-fik” készítése. Szinte minden évre jut legalább egy-kettő, ráadásul hatalmas sikereket aratnak, így – a rajongók legnagyobb örömére – megnyílik az út a hasonló filmek előtt. A sort a Gravitáció kezdte. Igaz, a cselekményben vannak azért hajuknál fogva előrángatott és erőltetett elemek, de ez nem von le semmit a film értékéből. Azért fontos film ez, mert bebizonyította, hogy a realitás talaján állva is lehet olyan mozit készíteni, ami közönségsiker lesz, és sem a geekek, sem a tudományos közönség nem kapkod közben hörögve a szívéhez.
Rögtön a következő évben akadt egy követője: a Csillagok között nagyobb szabású alkotás, de épp ezért még több fért bele abból, ami miatt a „hard sci-fit” szeretik az emberek. Komoly társadalmi, filozófiai, morális témák, mindez reális tudományos háttérrel, fantasztikus látványvilággal és tehetséggel – egy igazi klasszikus született.
Nem lehet azt mondani, hogy ezek sikerét felismerve született a harmadik mű, hogy meglovagolja a sci-fi hullámot, hiszen A marsit 2011-ben Andy Weir már publikálta. Az író nagyon-nagyon odafigyelt arra, hogy a NASA valós lehetőségein belül maradjon a vörös bolygón rekedt űrhajós robinzonádjának megírása közben – abban, hogy óriásit robbanó sikere lett regényének (amellett persze, hogy nagyszerűen van megírva), az is lehetett az oka, hogy a közönség tényleg ki volt éhezve az ilyen jellegű sci-fikre.
Mindenesetre Hollywood most már felismerte az igényt – az már majdnem mindegy, hogy ebben az előző filmek vagy a könyv sikere játszott szerepet. Az adaptáció ugyan nem lett olyan nagyszerű, mint az alapjául szolgáló könyv, de tény, hogy ez a film is sikeres lett, és ez is a valóság és a tudomány talaján álló sci-fi.
Ami a legfontosabb tulajdonsága ezeknek a filmeknek, és ami miatt trendet indíthatnak el, az az, hogy széleskörű sikert arattak a mozikban. Lehet azt mondani, hogy csak a látványosságuk miatt, de azt hiszem, ez az érv önmagában kevés. Hiszen „álleesős” látványvilágú filmekkel tele a padlás, ma már ez nem különleges – az meg valószínűleg nemigen érdekli a nézőket, hogy az őket székbe nyűgöző képsorok tudományosan mennyire reálisak. Érdekes és nagyon fontos, hogy a Csillagok között fekete lyuk-ábrázolása mennyire reális tudományosan – de a nézőket nem ez vonzza be a moziba. Sokkal inkább az lehet tehát a siker mögött, hogy a közönség tényleg vár az ilyen témákra – és nem mellékesen persze az is, hogy ezek tényleg jó mozik.
Mindenesetre úgy tűnik, mindenki jól járna, ha folytatódna a trend – a sci-fi rajongók megkapnák rendszeresen a „komoly” sci-fijüket, a szélesebb nézőközönség nyitna az ilyen típusú filmek felé, és a producereknek és bejön a számítása. Nem mellékesen pedig a tudomány is profitálna belőle: mindhárom film kapcsán születtek ismeretterjesztő előadások, könyvek, projektek, amelyek az alkotások tudományos hátterét vizsgálják, elemzik, így a sikeres filmek farvizén a kutatók és tudományos eredmények is bekerültek a reflektorfények kereszttüzébe… Ez pedig az áltudománnyal és ezotériával behálózott világban igen fontos fegyvertény.
Hogy meddig futhat ki egy ilyen irányzat a filmiparban, az jó kérdés. Sci-fik persze mindig lesznek, ez nem kérdés, de hogy ezek közül lesz-e a fentiekhez hasonlóan „kemény”, azt nem tudni – az ilyen trendek jönnek-mennek, lehet, hogy valamilyen más alműfaj lesz a filmipar jövőbeli Jolly Jokere. Sokaknak persze nem tetszik a soft- és hard sci-fi felosztás, meg úgy egyáltalán, a fenti kategóriák. Ez teljesen érthető: mondvacsinált skatulyák ezek, ráadásul nagyon ritka, hogy nincs átfedés köztük. De nem is ez a lényeg; hanem az, hogy a hét szűk esztendő után újra bővelkedünk sci-fikben, ráadásul kifejezetten jó, ötletes és színvonalas mozikban. És mivel sikeresek is – merem remélni, hogy nem csak a látványosságuk miatt –, jó eséllyel továbbra is látnak a műfajban lehetőséget a producerek, és így velem együtt minden sci-fi rajongó örülhet az évről évre a mozikba egyre nagyobb számban bekerülő filmeknek.
***
[Szerkesztői utószó] A nagyszerű trendet az Érkezés is folytatja. A film a „humán” tudományokat emeli be a népszerű sci-fi témái közé; Ted Chiang alapos kutatásra épülő novellája nyomán a kommunikációval és a nyelvészettel foglalkozik, ebben kiemelkedve a jellemzően „reálabb” érdeklődésű társai közül. Hogy Villeneuve leforgathatott egy 50 millió dolláros költségvetésű, különösebb látványosságokat nélkülöző, egészen a gondolati háttérre és az érzelmekre koncentráló sci-fit, az nagyon jó jel a műfaj emelkedő hollywoodi státuszára nézvést. (Havasmezői Gergely)
***
Az Érkezés tiszteletére sci-fi hetet tart a Filmtekercs: olvasd el írásainkat az inváziós sci-fi filmekről, Ted Chiangról és az Érkezésről itt!
[author_bio author=”balukoma”]
