A mozi kémnőinek evolúciója: a végzet asszonyától az emancipált tisztviselőig, avagy Garbótól Chestainig.
Nőnek lenni egy alapvetően férfiasnak titulált világban már önmagában hordoz egy nagy ellentétet. Nőiséggel szembeszállni a férfiasság ellen vagy erővel az erő ellen? Puszta csalinak lenni, a gaz csábítónak vagy egyenrangú félnek? Mint ahogy sok más a filmtörténetben, ezekkel a kérdésekkel küzdenek a filmvászon kémnői is a kezdetektől fogva.
Most, hogy Judi Dench főszereplésével a mozikba került A vörös ügynök, amely minden idők leghosszabban szolgálatban lévő angol kémnőjének történetét meséli el, mi is megnéztük, hogy viszonyult a filmvilág ehhez a különleges „szakmához” a harmincas évektől napjainkig.
A klasszikus csábítók: Garbo és Dietrich
A kémnők történetének egyik legfontosabb archetípusa a femme fatale, avagy a végzet asszonya.
Noha csúcspontját az 1940-es évektől kezdve, a film noir műfajában éri el, a moziban és még azelőtt is voltak bőven előzményei.
Ugyan nem feladata ennek a cikknek megemlíteni, mégis érdekesség, hogy a szerelem férfire gyakorolt végzetszerűsége egy női karakterben már az ókorban is megtalálható. Klütaimnésztra, Lesbia vagy Szép Heléna története ugyanúgy a józan észt eldobó férfi vesztéről szól, ahogy Delila vagy Szalóme bibliai esete. Ezek később irodalmi feldolgozásai a középkortól napjainkig, valamint több új karakter – mint például az éj királynője Mozart Varázsfuvolájából – életben tartotta ezt a toposzt.
Nem csoda hát, hogy a film is előszeretettel nyúlt a szexuális vonzerővel politikai kérdésekbe is beavatkozni tudó nő figurájához. Már a hangosfilm hajnalán megjelent néhány kémnővel foglalkozó történet két, a korszak két nagy sztárszínésznőjével. Marlene Dietrich Josef von Sternberg Dishonored című filmjének botcsinálta bécsi ügynökét alakította, Greta Garbo pedig az utókor által jobban ismert Mata Hari életét, illetve annak utolsó szakaszát dolgozta fel. Mindkettő az első világháborúban játszódik, és mindkét esetben egy orosz katonába szeret bele a főszereplő, s mindkettőnek ez lesz a végzete.
Pontosan tíz évvel vagyunk a film noir kezdetének számító, 1941-es A máltai sólyom előtt, a műfaji jegyek – benne ennek a női archetípusnak tulajdonságaival – azonban még kezdetlegesek.
Nincs például nyomozás, nincs gyilkosság, tehát ez a két film sokkal inkább a későbbi kémfilmek előzménye. Mindkét női karakterről elmondható, hogy a politikai fegyelem helyett a szerelmet választják, ezzel pedig a halált. Ahogy von Sternberg filmjeinek női karaktereit egy 1966-os monográfia összefoglalja: Marlene Dietrich A kék angyalban életben marad, a Marokkóban áldozattá válik, ebben a filmben pedig meghal a szerelemért. És talán ez a legnagyobb különbség ezekben a korai filmekben a második világháborús, klasszikus femme fatale karakterekkel szemben.
Noha a játékidő jelentős részében mint macska az egérrel játszanak a férfiakkal, észbeli és taktikai fölényük vitathatatlan, a karaktereket átjárja valami súlytalanság. Valami hiányzik belőlük, amitől a későbbiekben már tartunk ezektől a karakterektől. Egy biztos: ez a két film – és a kor hozzá hasonló többi alkotása – mind hozzájárult a profil későbbi tökéletesítéséhez. (Sergő Z. András)
Hitchcock kémnői
Alfred Hitchcock megkerülhetetlen hatású filmrendező, és bár a szakmai zsenialitása tekintetében megingathatatlan a konszenzus, a nőábrázolása életművének legmegosztóbb szegmensét jelenti. A filmtörténelem legvonzóbb és legmanipulatívabb női közül jó párat Hitchcock varázsolt a nagyvászonra, aki saját maga is elég ambivalens módon viszonyult a másik nemhez. A nőket egyszerre csodáló és tőlük rettegő rendező előszeretettel büntette meg a (többnyire szőke) szépségeit– adott esetben a filmen kívül is –, ez a frusztráció pedig a feminista filmelmélet alapművéhez, Laura Mulvey férfitekintetről (is) szóló agyonhivatkozott tanulmányához vezetett.
A Hitchcock nőalakjait jellemző furcsa kettősség, ami annyi parázs vitához vezetett a filmes diskurzusokban, a kémtörténeteiben is felfedezhető.
Csaknem hetven filmet rendezett, melyek közül három évtized alkotásaiban is találkozhatunk kémként tevékenykedő nőalakokkal. Érdekes módon pont a lista első filmjében, a 39 lépcsőfokban (1935) tűnik fel a legprofibb kémnő, Annabella Smith (Lucie Mannheim), aki már az első percekben karon ragadja a film főhősét, Hannay-t (Robert Donat), hogy segítségével megmeneküljön az őt követő ellenséges kémektől.
Annabella nem titokzatoskodik sokáig: amint a férfi lakására érnek, beavatja őt a munkájába, és figyelmezteti a hatalmas veszélyre. Sajnos a nőt minden profizmusa ellenére hátba szúrják az éjszaka közepén, tehát csak a férfi kalandjának katalizátoraként szolgál, akire ezután ráhárul a feladat, hogy megvédje az angol államtitkot az ellenségtől. A filmben feltűnik még egy nő, aki végül az elmaradhatatlan szerelmi szálat szolgáltatja. Így a későbbi alkotásokkal ellentétben itt a veszélyes kém és a szeretett nő alakja teljesen elválik.
Az 1946-os Forgószélben ezzel szemben a szerelem és a kémkedés szoros ok-okozati láncot alkot:
a háborús bűnös apával rendelkező Alicia Hubermannak (Ingrid Bergman) alapjáraton esze ágában sem lenne együttműködni az amerikai titkosszolgálattal, hogy leleplezzen egy náci fehérgalléros bűnözőt, de ki tudna ellenállni Cary Grant sármjának? Amikor Devlin (Grant) felkéri a nőt, hogy kémkedjen kicsit, a férfi még nem sejti, hogy a főnökei ezt úgy képzelték el, hogy Alicia majd elcsábítja az apja régi ismerősét, aki amúgy is szerelmes volt belé.
Devlin a kellemetlen helyzetet úgy kezeli, hogy macsóskodva eltitkolja gyengéd érzelmeit Alicia iránt, aki ezért dacból megy bele a kémkedésbe. Bár Alicia nem profi, mégis kifejezetten jó munkát végez, és könnyedén vezeti orránál fogva a Claude Rains által alakított anyakomplexusos antagonistát. Ám érzelmileg teljesen kikészül a munkájától. Bergmant először a szomorúság, majd a tényleges méreg emészti fel. De szerencsére a fafejű Devlin észbe kap, mielőtt túl késő lenne, és megmenti a bajbajutott hölgyet.
A Forgószél érdekessége, hogy ezúttal a nő tekinthető a főszereplőnek, aki nem a férfi vesztét okozó femme fatale. Épp ellenkezőleg: őt sodorja bajba egy vonzó férfi.
Az 1959-es Észak-északnyugat előre és hátra is lép egyet a nőábrázolás tekintetében. Ismét Cary Grant alakítja a főhőst, azonban most őt vezeti az orránál fogva egy sok szempontból klasszikus femme fatale figura. Eve Kendall (Eva Marie Saint) érdekessége, hogy a valódi személyazonossága viszonylag sokáig a néző számára is titok marad. A törvény és a maffia elől menekülő Roger Thornhill (Grant) azt hiszi, a gyönyörű szőke nő csak a szép szemei miatt kezd el vele flörtölni a vonaton, majd rejti el őt a hatóságok elől.
És bár Eve tényleg beleszeret a férfiba, kezdetben ez nem akadályozza meg a munkája teljesítésében. Mivel a főgonosz bűnöző szeretőjeként pózolva szivárogtat fontos információkat a CIA-nek, nem kockáztathatja meg a lebukást Thornhill miatt (akit tévesen hisznek kémnek).
A Forgószél és az Észak-északnyugat kémnőiben közös, hogy elsődleges munkamódszerük a csábítás. És az, hogy a férfiakból álló titkosszolgálat veszi őket rá a testük ilyen módú kiárusítására.
Emellett Cary Grant egy ponton mindkettőjüket virágnyelven hordja el olcsó ribancnak a tevékenységük miatt, de a végén felszabadítja őket a meglehetősen kellemetlen munkakörülmények alól. Eve valamivel ügyesebben nyomja el az érzéseit, mint Alicia, de az Észak-északnyugatban Thornhill sokkal találékonyabbnak bizonyul a veszélyhelyzetek kezelésében. A három nő közül Annabella tűnik a legprofibbnak – aki anyagi, és nem érzelmi alapon dönt a kémkedés mellett –, bár a hátában landoló kés alapján nem érdemes belevágni ebbe szakmába, ha nincs egy Cary Grantünk, hogy megvédjen. (Rácz Viktória)
A modern kémnőábrázolás
Mióta kémkedés létezik a világon, intrikával, csapdával és árulással párosult ez a mesterség. De a legrátermettebb kémek között minden korban számtalan nő is akadt. Régebben ők leginkább női szerepekhez kötődően fejtettek ki kémtevékenységet, így csábítóként talán a fentebb már emlegetett Mata Hari a legismertebb. A brit titkosszolgálat egyik legcselesebb kémnője kétgyermekes háziasszonyként űzte hosszú időn át ezt a cseppet sem veszélytelen foglalkozást. Izgalmas sikerfilmek reményében a kémnők a modern kor filmrendezőinek fantáziáját is megmozgatják, erről tanúskodik Paul Verhoeven Fekete könyve és Kathryn Bigelow Zero Dark Thirty című filmje is.
Mindkét alkotás valós események által inspirált akció-thriller, ám női főszereplői a hírszerző mesterség két, egymástól gyökeresen különböző típusát testesítik meg. A szexualizált csábítót és az érzelmek nélküli, feladatát hideg fejjel teljesítő hírszerzőnőt. Paul Verhoeven II. világháború végén játszódó filmjében a németek által megszállt Hollandiában Rachel Stein (Carice van Houten) zsidó énekesnő a családjával kompon próbál menekülni, de a németek mindenkit lemészárolnak. Egyedül Rachelnek sikerül elmenekülnie, és Ellis de Vries álnéven csatlakozik az ellenállási mozgalomhoz. Vállalja, hogy a magas rangú SS-tiszt, Ludwig Müntze bizalmas közelébe férkőzik, s így sikerül is titkárnőként bekerülnie Hága náci vezérkarának főhadiszállására. Ám egy árulás folytán kegyvesztetté válik, a mozgalom és a Gestapo is ellene fordul. Szerencséjére a szerelmi románc kiteljesedik, Müntzével együtt menekülnek, – ám a háborút csak Rachel éli túl.
Mint ismeretes, a kémkedés célja minden esetben fontos, adott esetben életeket mentő információk begyűjtése.
A két nő közül Rachel a szépségén és kívánatosságán túl az érzelmeivel operál. Bár családja megölése miatti bosszúból csatlakozott az ellenállókhoz, a sármos Ludwig Müntzer elcsábításával belsőleg is azonosulva képes „bármeddig elmenni”, s a megszerzendő információkért akár kockázatos szerelmi fellobbanással is fizetni. Rachel hús-vér ember a javából, akinek színes énekesnői előtörténete van. Az ő érzésein és gondolatain keresztül követjük az eseményeket, és a film végkicsengéséből látjuk azt is, hogy a háború után képes a romokból is újra felépíteni az életét.
Kathryn Bigelow filmje időben közelebb áll hozzánk, 2001. szeptember 11-én veszi kezdetét, amikor a Word Trade Center ikertornyai összeomlottak. Oszama bin Láden, az akcióért felelős al-Kaida vezetője ellen óriási hajtóvadászat indul ekkor, de a terroristavezér angolnaként csúszik ki mindig a kezükből. A CIA-ügynökökből álló különítmény azonban nem adja fel a keresését. Egy fiatal hírszerzőnő, Maya középpontba állításával
Kathryn Bigelow szikár, dokumentumfilmet idéző alkotása azt a tíz éven át tartó hajtóvadászatot követi nyomon, melynek eredményeként végül a lány elkapja Oszama bin Ládent.
Maya a CIA hideg szívű elemző hírszerzője, akit friss diplomásként beszippantott a szervezet, és munkamániás szakbarbárrá torzította az évek során. Míg Rachel a szexepiljére tesz fel minden lapot, így szerez létfontosságú híreket, addig Maya a cél érdekében kizár az életéből minden érzelmet, egydimenziós ember, aki senkit és semmit nem enged be az életébe. „Ő mindenkire haragszik” – mondja róla rezignáltan a társa. Maya érzelmi kívülállóként, kínvallatással jut információkhoz. Ezt eleinte ugyan szégyenkezve és feszengve teszi, de belejön, és az évek során kemény vallatóvá válik. Érzelmi megingás nélkül, csupán az eszére és az elemzőképességére hagyatkozva, megszállottan keresi Oszama bin Ládent, s az idő és a belefektetett energia végül őt igazolja. A célja elérésével azonban totálisan kifosztottnak éli meg az életét.
Aki a titkosszolgálat sakktábláján játszik, annak átlagon felüli képzelőerővel és analizáló képességgel kell rendelkeznie. A gyors helyzetfelismerés és a hatásos cselekvés elengedhetetlen része az eredményes hírszerző munkának. Ezeknek a feltételeknek mind Rachel, mind Maya igazán jól megfelelt. Mindketten képesek irányítani és kontrollálni a körülöttük zajló történelmi léptékű eseményeket –, a maguk sajátos eszközeivel.
Míg Rachel a hagyományos „női praktikák” bevetésével boldogul, addig Maya – talán már egy új női generáció képviselőjeként – a hírszerzést egy adott társadalomra jellemző fizetett munkavállalásként értelmezi.
A hírszerzésben a nők éppúgy kevés teret kaptak, és csak nehezen haladtak előre, mint a munkavállalás más, magas presztízsű területén. Térnyerésük ezért egyben a női emancipáció fokát is tükrözi.
De Maya példája azt mutatja, hogy ennek komoly ára van. Egy titkokkal övezett férficentrikus világban magának is férfitulajdonságokat kell felvállalni a sikerért egy bürokratikus, lélektelen világban. (Argejó Éva)
