A nemzetközi fesztiválsikerek, a harmadszorra megszerzett (de sajnos 2018-ban díjra nem váltott) Oscar-jelölés, a magyar közönségfilmeket kísérő figyelem mind azt bizonyítja, hogy a magyar film fellendülőben van. Lássuk, mi mindenre volt érdemes odafigyelni hazánk filmtermése körül?
A filmalapos rendszer felállása óta soha ennyi egészestés magyar film nem került mozikba, mint 2018-ban; az utóbbi években nemcsak számokban, minőségben is érezhető fellendülésnek vagyunk tanúi, amihez műfaji változatosság is társul. Nagyon nagy öröm, hogy hosszú évek óta először nemcsak gyerekeknek készült egészestés animációs mozifilm, és a Ruben Brandt, a gyűjtő alakjában végre a felnőttek is megkapták a magukét. Ugyancsak nagy meglepetés volt a kreatív dokuk előretörése – idejét nem tudjuk, mikor mutattak be utoljára nyolc hazai dokumentumfilmet is az itthoni filmszínházak.
Lehetne megannyi további szempont szerint értékelni a hazai filmkészítés irányait – nem tértünk ki a box office teljesítményekre vagy a műfaji film alakváltozataira –, mi most 2018 négy számunkra legérdekesebb trendjét szedtük össze.
Filmalaptalan rágalmak
A hazai független filmgyártás a Filmalap felállása óta lényegében két erőforrástól esik el. Az egyik értelemszerűen az állami támogatás. 2016-ban egyszer már átfogóan elemeztük a témát (A függetlenségnek ára van – filmgyártás a Filmalap nélkül), számos akkori megállapításnak továbbra is érvényes a létjogosultsága. A tavalyi év alapján az derül ki, hogy a központi támogatás nélkül megvalósuló mozgóképek továbbra is gyakran baráti segítséggel, szívességekkel készülnek el. Mivel a magyar filmszakma meglehetősen szűk, így csak emiatt fordulhat elő, hogy például Marozsán Erika több év mozgóképes távollét után épp egy rendkívül alacsony költségvetésű mozival tért vissza (Paraziták a Paradicsomban). A másik általános jellemző, hogy
jóval kevesebb pénzből gazdálkodnak az alkotók, ami viszont sokszor a kreativitást sarkallja.
A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) kiváló jelmezei például biztosan sokat köszönhetnek a Szputynik ruhabolt támogatásának. A kreativitás új dimenzióját feszegeti Lichter Péter, akinek avantgárd munkásságához – amihez idén a Berlinalén bemutatkozott The Rubbal járult hozzá – nem is illene az állami támogatottság jelentette megkötés – de azért valljuk be, a kísérleti film mint műfaj nem is feltétlenül értelmezhető a pénz mentén. Ugyanez elmondható a dokumentumfilmekre is, amelynek műfajában szintén több függetlenfilm készült (például a mozikig is eljutó A monostor gyermekei), de mivel a finanszírozásuk és a forgalmazásuk is egészen eltérő módon zajlik, ezért ezek szemlézésétől eltekintünk.
A másik erőforrás talán még fontosabb, mint a pénz. Mégpedig a szakmai konzultációs lehetőség, amit a Filmalap biztosít. A magyar film sokat köszönhet ennek, amire ékes bizonyíték az a temérdek díj, amivel az utóbbi években honfitársainkat méltatták. A korreláció azonban nem egyértelmű, hiszen készültek kifejezetten gyenge filmek a Filmalap támogatásával (Vándorszínészek) és anélkül egyaránt (Paraziták a Paradicsomban).
Összességében azonban az látszik, hogy a hazai filmkészítők elfogadták a központi szerv létét és annak ellentmondásait, hiszen számos korábbi renitens alkotó (mint mondjuk Pálfi György – Az Úr hangja) tavaly már „filmalapos” mozival jelentkezett. És míg korábban több alkotás is készült független finanszírozással, 2018-ra ez a típusú filmkészítés marginálissá vált. (Tóth Nándor Tamás)
Generációváltás
2018-ban nemcsak gyártásstrukturális szempontból (az Inkubátor Program beindulásával), hanem tágabb értelemben is a fiatal és/vagy kevésbé tapasztalt magyar rendezők uralták a mozikat. Reisz Gábor (Rossz versek), Nemes Jeles László (Napszállta), Ujj Mészáros Károly (X – A rendszerből törölve) és Bogdán Árpád (Genezis) is régóta várt második nagyjátékfilmjével tért vissza, eredményesen. Eközben első művével debütált és tette magasra a lécet Szilágyi Zsófia (Egy nap), Schwechtje Mihály (Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)), Nagypál Orsi (Nyitva), Csuja László (Virágvölgy), Lengyel Balázs (Lajkó – Cigány az űrben) vagy az idősebb generációt képviselő, de ugyanígy elsőfilmesnek számító Milorad Krstic (Ruben Brandt, a gyűjtő).
Ezzel párhuzamosan néhány jól ismert név is új filmmel rukkolt elő (Pálfi György – Az Úr hangja, Goda Krisztina – BÚÉK, Herendi Gábor – Valami Amerika 3), de a nagy áttörés az esetükben elmaradt. Csakúgy, mint az idősebb, leginkább elismert generációnál: Szász János A hentes, a kurva és a félszeműje és Jeles András A rossz árnyéka elszigetelt kísérletként merült feledésbe, Sándor Pál Vándorszínészekjét pedig csak a nosztalgia tartotta a felszínen.
Látványos generációváltásnak lehetünk tehát a szemtanúi – ez részben szomorú kényszerűség is, hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek legendás rendezői közül egyre kevesebben vannak közöttünk, de ennél többről is van szó.
A magyar film tucatnyi friss hanggal gazdagodott, míg a jól ismert mesterek elhallgattak
– ráadásul míg a fiatalok bemutatkozása szinte kivétel nélkül sikeres és hangos volt, az idősebbek visszatérése ritkán aratott sikert. Talán ebből az összegzésből is kirajzolódik, mennyire izgalmas és ígéretes hely a mai magyar film, az elkövetkező évek pedig mennyi újdonságot és érdekességet tartogathatnak még. (Gyöngyösi Lilla)
Jönnek a fiatalok: az Inkubátor program első igazi éve
3 évvel ezelőtt, 2015 decemberében kihirdették az Inkubátor program első öt győztesét: Egy nap, Virágvölgy, Hetedik alabárdos, Műanyag égbolt, Hat könnyű lecke. Ezekből négy már moziba is került (a legutóbbi végül Könnyű leckék címen). Vékes Csaba tavaly ősszel moziba jutó alabárdosai voltak az első fecskék, hogy aztán idén érezzük igazán pozitív hatásait a programnak. A Virágvölgy Karlovy Varyból, az Egy nap pedig Cannes-ból tért haza a filmkritikusok FIPRESCI-díjával (East of the West és a Directors’ Fortnight szekcióban); az utóbbi rendezője, Szilágyi Zsófia bekerült az Európai Filmakadémia idei felfedezettjei közé is. Zurbó Dorottya dokumentumfilmje pedig a szarajevói versenyprogramba kapott meghívást. Úgy tűnik tehát, hogy nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változásról is szó van. Ez az első olyan év, hogy a korlátozott lehetőségek ellenére is ott tud lenni az év legjobbjai között egy inkubátor film.
Az Inkubátor program ugyanis a Magyar Nemzeti Filmalap úgymond fél gőzzel támogatott, de helyzetbe hozó programja. Pályázni azok a filmes diplomával rendelkezők tudnak, akik még nem készítettek nagyjátékfilmet. Az elsőfilm pedig elég nagy ugrás. Az említett Szilágyi Zsófia például 2007-ben diplomázott, de az egész osztályban egyedül Horváth Lili készített már filmet. Ez lehetett a Filmalap szándéka:
egységnyi összeget felosztani több részre.
Egy évben 5-5 film kap gyártási támogatást: nagyjátékfilm 62, dokumentumfilm 22, animáció 82 millió forintot. Ami nem sok, ha egy átlagos támogatás összege (például Brazilok, Testről és lélekről, Apró mesék, A martfűi rém) 4-500 millió forint között van.
Az előző év tapasztalatai tehát azt mutatják, ennyiből nem lehet egészestés, pénzhiányban nem szenvedő produkciót csinálni, de nem lehetetlen működőképes filmet letenni az asztalra, ráadásul jó minőségben. Ezzel az ellentmondással egyelőre küszködnek az alkotók, általában sok szívességkérés és még több munka árán. Hogy az Inkubátor első, teljes éve ne lenne siker, mégsem állítható. Újabb és újabb tehetségek kerülnek így reflektorfénybe, sok témát látunk az asztalon, és újabb lehetőség nemcsak az alkotásra, de a találkozásra is. (Sergő Z. András)
A kreatív dokuk éve
Kreatív doku, mit is jelent ez? A világon mindenfelé megfigyelhető egy új dokumentumfilmes trend, melynek nem titkolt célja – gyakran játékfilmes elemek felhasználásával – érzetükben a játékfilmekhez hasonló doksikat készíteni és ezzel bebizonyítani, hogy az unalmas, beszélő fejek ideje lejárt. A dokumentumfilm hazánkban mostohagyerek (Japánban például számos városban van kifejezetten doksikat játszó mozi), még mindig sokan gondolják úgy, hogy ismeretterjesztés, a világ valós történéseinek bemutatása csak szájbarágósan, vontatottan, érdektelenül lehetséges. De ez már régóta nincs így: egy doksi is lehet olyan izgalmas, mint egy thriller (A csirke, a hal és a királyrák), lehet vicces, mint egy vígjáték (Magyar bajusz) vagy elvarázsolhat csodás képeivel is (Örökbeadható) – egyszóval adhat legalább olyan jó filmélményt, mint bármelyik játékfilm.
Bár korábban is készítettek kreatív dokukat magyar rendezők is, eddig sosem látott mértékben kerültek ezek idén a szélesebb közönség fókuszába is. 2018-ban nyolc magyar doksi landolt a magyar mozikba, ezek többsége nemcsak komoly díjakat gyűjtött be a világ minden táján, de egyértelműen a fenti trend szülötte is. Mi sem bizonyítja jobban minőségüket, minthogy éves mérlegünkben kettőt is beválogattunk az év legjobb húsz filmje közé.
Kedvencünk Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című filmje volt, mely nemcsak a legjobb magyar dokumentumfilm díját nyerte el, de versenyben volt Európa legjobbjai között is: a modernkori rabszolgaságot bemutató film mind témájában, mind megvalósításában figyelemreméltó. Ugyancsak imádtuk György-Kessler Márta és Adam Penny Hannah – A buddhizmus útja Nyugatra című filmjét, mely Hannah Christiansen dán származású buddhista gyakorló, kutató és tanító életútjával ismerteti meg a nézőket.
De volt még mire figyelni.
Révész Bálint egy német, egy magyar és egy brit nagymama-unoka kapcsolatot körbejáró Nagyi projektje tavaly elnyerte a Magyar Filmkritikusok legjobb dokumentumfilmnek és a legjobb vágásnak járó díját. Két filmmel is jelentkezett idén Zurbó Dorottya: a magyar-bhutáni-holland koprodukcióban készült a szegedi Zsigmond Vilmos Fesztivál kedvenc dokumentumfilmje, A monostor gyermekei, mely egy távoli kultúra fiataljainak dilemmáit mutatja be. A rendezőnő másik munkája, a Könnyű leckék egy Afrikából hazánkba menekülő fiatal lány nehézségeit tárja a nézők elé, míg Halász Glória Három tánc című alkotása a balettintézetben tanuló fiúk három generációjának egy-egy évét követi nyomon. (Molnár Kata Orsolya)
***
