Nincs kategorizálva

Filmek a szülővé válásról

Szülővé válni olyan, mint szerelmesnek lenni. Mikor először hallottam erről, csak legyintettem, hogy ez hülyeség. Pedig tényleg van benne valami. Olyan fokú intimitás van egy kisbaba és az őt kézben tartó apja, vagy pláne a saját testéből tápláló anyja között, amilyet azelőtt maximum a saját szülőjükkel éltek meg. Nem beszélve arról, hogy ugyanúgy egy másik személy jóllététől függ az ember boldogsága, hogy a saját igényei elé kerül egy másiké, hogy meg kell tanulni alkalmazkodni egy másik ember személyiségéhez. Ezek után szinte furcsa, hogy míg a szerelem a filmek egyik legfőbb témája, a szülővé válást, a gyerek-szülő kapcsolatot sokkal ritkábban választják témának a filmesek… Szerencsére azért így is szép számmal akadnak példák.

Babák – Az első év (Thomas Balmes, 2010)

Először is politikusoknak javasolnám, mert ennél jobb film népesedési programhoz nincsen. Aztán persze ott vannak a gügyögő-tipegő filmek kedvelői, mert ugye nem véletlen a Szabadnapos baba, a Bébi úr és mások nagy sikere, mondván: egy aranyos bébipofa mindenre megoldás. Thomas Balmes francia filmes dokumentumfilmje azonban bőven tovább megy ennél. Nem csak azért, mert minden jó játékfilm alapja egy jó dokumentumfilmes történet. Az általa forgatott első évek megdöbbentő hasonlóságokra világítanak rá.

Namíbia, Mongólia, Tokyo és San Francisco – 4 helyszín, 4 egymástól teljesen különböző baba és szüleik. Mindenhol az emberi fejlődés első és talán legfontosabb évét látjuk a várandósságtól a születésen át az első születésnapig. A különbözőségek és a hasonlóságok egyaránt meglepőek. Amíg Mongóliában a háziasított jak iszik a baba fürdővizéből, addig Tokióban panorámaliften mennek baba-mama klubba a felhőkarcoló sokadik emeletére. Az egész film mégis azt üzeni: a gyerek mindenhol gyerek, a szülők szeretete mindenhol ugyanaz, az emberi reakciók teljesen általánosak. Más kérdés persze, ezekből a majdnem ugyanolyan babákból mekkora különbség fejlődik a világ különböző pontjain 8, 15 vagy 20 év múlva… (Sergő Z. András)

Az ember gyermeke (Alfonso Cuarón, 2006)

Képzelj el egy világot, amibe már 18 éve nem született gyerek. Nem tudni az egész planétára kiterjedő meddőségnek sem az okát, sem a megoldását. Képzelj el egy olyan világot, amiben az emberiség elvesztett minden jövőképet és reményt arra, hogy jobb helyet teremthet; mert hát mégis kinek, ha néhány generáción belül úgyis vége mindennek? Egy ilyen helyzet nemcsak egy adott család vagy egy adott személy számára, de akár az egész emberiségre kiterjedővé teszi az új élet megszületésének csodáját. Ha ilyen helyzetbe születik gyermek, az nemcsak egyvalakinek születik, hanem mindenkinek.

Ezt a kollektív csodaérzetet ülteti át Alfonzo Cuarón egy maximálisan hiteles és pattanásig feszült disztópikus akció-sci-fi keretei közé. Jelenetei megdolgoztatják érzékszerveinket, allegorikus megjelenítésével gondolkodásra és reflektálásra ösztönöz, miközben a legtisztább érzelmeket váltja ki belőlünk percről-percre. Szívek szorulnak össze, karfák recsegnek az izgalomtól, könnycsepp folyik végig arcunkon, pedig nincs jelzés, hogy most kell sírni.  Az ember gyermeke nemcsak szórakoztató termék, hanem a „film mint művészet” tézis bizonyítéka. Mondanivalója és relevanciája nemhogy kopott, de évről-évre egyre erősebb, egy szülőnek pedig különösen személyes katarzisélmény. (Szabó Kristóf)

Jack és Sarah (Tim Sullivan, 1995)

A gyerek megváltoztatja az ember életét, ez sosem volt kérdés. De mi van akkor, ha a gyerekkel együtt abból az életből sem marad semmi, amit az ember korábban ismert? Jack (Richard E. Grant) jól menő ügyvéd, csinos felesége van, aki éppen babát vár. Nem sok mindennel törődik saját magán kívül, de amikor neje belehal a szülésbe, rá kell jönnie, hogy miután mindenkit eltávolított már magától, nem marad senkije azon a csöpp kislányon kívül, akinek az apukája. Sarah eszik, alszik, sokat üvölt – Jack pedig depressziós. Újra kell építeni magát és az életét, hogy a család, a szeretet és a szerelem is rátaláljon megint.

A saját forgatókönyvéből dolgozó, a Levél Júliának című filmet is jegyző Sullival az angol színészet krémjét vonultatja fel ebben az okos, mégis rendkívül szerethető komédiában. Richard E. Grant mellett Samantha Mathis, Judi Dench, Imogen Stubbs és Ian McKellen mókázzák végig ezt a filmet, amiből minden kezdő apuka sokat tanulhat – a sokadik átvirrasztott éjszaka után is megéri, hiszen olyan feltétlen szeretetet senkitől sem fog sosem kapni az ember, mint a saját gyerekétől. (Molnár Kata Orsolya)

Étel, ital, nő, férfi (Ang Lee, 1994)

Az Étel, ital, nő, férfi című korai, és talán emiatt kevéssé ismert Ang Lee film a családról szól. Úgy tűnhet, hogy az evésről, de tulajdonképpen a családról, csak éppen a főzésen keresztül fejezik ki magukat a családtagok. Ami nem meglepő egy szakács apukával egy olyan kultúrában, ahol köszönés helyett azt kérdezik, hogy ettél-e már. A családi asztal pedig tele van feszültséggel. A három szingli nagylány és az egyedüli apuka a saját problémáit görgeti és nagyon kevés megértést mutatnak egymás iránt.

Érdekes mód a családtagok helyzete akkor rendeződik, amikor gyerek születik. Pedig ezek a gyerekek nem éppen tervezettek, vagy meglepő párkapcsolati helyzetben születnek. Mégis azt az üzenetet hozzák, hogy a családban mint egységben erő van, hogy az élet hullámzó eseményei között mégiscsak a család a fix pont az összes extremitás és furcsaság ellenére. Ettől lesz Ang Lee filmje nemcsak humoros, de roppant elnéző és szerethető is. (Keller Mirella)

Juno (Jason Reitman, 2007)

Szülővé válni egyszerre lehet könnyű, egyben nagyon is nehéz folyamat. A 16 éves Juno (Ellen Page) enged a hormonok tombolásának, aminek következtében meglehetősen korán kénytelen szembenézni a szülővé válás kérdéseivel, amik elől hiába próbál a kiégett felnőtt szerepébe bújni. Ezeket csak pillanatokra képes távol tartani a szarkazmus. Juno bármennyire is szeretne menekülni a felelősség elől, döntéseket kell hoznia.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy a biológiai apa (Michael Cera) ágyán menő autókerekek vannak. Juno számos lehetőséget számba vesz, amelyek hatására egyre érettebben közelít helyzetéhez. Miközben a film tovább erősíti az alapvetést: bonyolult helyzeteken a humor, a jó zene, és a felelősségtudat sokat javíthat. A felelősségtudaton pedig lehet – és a valaki szülővé válik kell is – dolgozni.

A Juno nem egy tucatvígjáték, köszönhetően elsősorban egyedi karaktereinek és a remek forgatókönyvnek. A sztriptíztáncosnőből lett blogger, Diablo Cody sajátos humorral fűszerezett munkája a remek filmélményen túl egy Oscar-díjat is eredményezett. (Mlinárik Mariann)

Ilyen az élet (Greg Berlanti, 2010)

Hogyan szerethet egymásba két teljesen különböző személyiségű ember, akiket egy vakrandira szerveznek össze a barátaik? Például úgy, hogy a szervező páros meghal egy autóbalesetben, azonban még előtte, titokban, a kudarcos vakrandi óta egymást utáló párosra bízzák 1 éves gyermeküket. Beválik? Naná!

A film két szélső pontja között azonban éppen egy filmnyi idő telik el, teli klasszikus romantikus és komikus jelenetekkel, és még klasszikusabb típusszomszédokkal. Az abszurd kezdés kicsit elemeli az egész mesét, a felhőkön is túlra, miközben a megszokott elemek mellett, talán éppen a készítők tévés múltja okán, a hétköznapok elkapott pillanatai teszik hitelessé a történetet.

A film egészen átlagos, de jól esik nézni, miközben összeáll a nagy tanulság: hiába van 9 hónapod felkészülni a jövevény érkezésére, éppen úgy fogsz viselkedni az elején, mintha egy véletlen folytán egyik napról a másikra a kezedbe kapnád. És ez így természetes… (Szin Karolina)

Három férfi és egy bébi (Leonard Nimoy, 1987)

Jó, tudom, tiszta nyolcvanas évek. Meg rózsaszín amerikai nyál. Meg ráadásul remake – először a franciák csinálták meg a Három férfi és egy mózeskosár című filmet. De nem tehetek róla – A három férfi és egy bébi meg a folytatása egy igazzy bűnös (vagyis inkább nagyon is ártatlan) élvezet, szívmelengető is, vicces is, cukigyerekes is. Nem biztos, hogy olyan nagyon érdemes gyereknevelési és babagondozási tanácsokat megfogadni belőle, de azt nagyon jól bemutatja, hogyan forgatja fel fenekestül egy kisbaba a meglett felnőtt emberek életét, és mennyi örömet okoz az apukáknak a cukiságaival.

A küszöbükön hagyott bőgőmasina ugyanis értelemszerűen alaposan belekavar a három agglegény, a grafikus (Steve Guttenberg), a színész (Ted Danson) és az építész (Tom Selleck) életébe. A babával való küzdelem” mellé mindenféle más szálak meg bonyodalmak is vannak,  mulatságos kalandok, könnyek meg nevetés, de a lényeg úgyis az, hogy hogyan lesz jóféle apa a három nem éppen erre termett figurából. A film másik nagyon fontos erénye meg Tom Selleck bajsza, ami valahogy mindig megnyugtatóan hat az emberre… (Pásztor Balázs)

Három férfi és egy kis hölgy (Emile Ardolino, 1990)

A gyerekek persze nem csak kicsi korukban cukik. Sőt. Az, ahogy átalakulnak pici, úgy általában véve passzív lényecskéből aktív, a környezetüket alakító, befolyásoló, szellemes személyiséggé, egy megunhatatlan, megismételhetetlen és minden szempontból csodálatos folyamat.

A három férfi tökéletes, a kislányukat” bálványozó apukává alakult, a bébiből pedig cserfes kislány lett. A hárompapás családi idillt azonban borítja egy nagy változás – az anyuka férjhez megy, másik kontinensre költözik, ahol az út rossz oldalán közlekednek az autók, és ahol a gyerekeket intézetekbe dugják…

A három papa nem adja fel, harcol, érzelmeskedik, mindenféle kalandba keveredik – amelyek ugyan kicsit szokványosabbak, mint az előző filmben, így ez még egy kicsit rózsaszínebb, még nyálasabb, még amerikaibb, de azért ez is egyike annak a kevés romantikus vígjátéknak ebből a korszakból, amit ma is érdemes megnézni. Mondanom sem kell persze, hogy az élvezetnek ezúttal is kihagyhatatlan eleme Tom Selleck ikonikus bajsza… (Pásztor Balázs)

* * *

Ez a cikk Havasmezői Gergely kollégánknak készült ajándékba, akinek ezen a napon (2018.03.31) megszületett a kislánya, Zsófi.

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.