Magyar film egy finn rejtélyről: a Bodom az első hazai found footage horror. Bár nincs ötletesség és ügyes megoldások híján, mégsem mondható kifejezetten jónak – de mindenképpen figyelemreméltó.
A magyar filmgyártásban a horror hiánycikknek számít, de ez nem azt jelenti, hogy ne lennének amatőr próbálkozások a zsáner pótlására. Amivel szintén nem vagyunk elhalmozva, az a külföldön napjainkra megatrenddé alakult found footage film: bár a találtfilm az alacsony költségvetésű filmkészítés egyik legnépszerűbb mai tendenciája, Magyarországon mégsem kaptak rá az alkotók. Ahogy az sok más kortárs műfajfilmes irányzattal előfordul, a magyarok meglehetősen megkésve, vagy egyáltalán nem reagálnak rájuk. Pedig hiba lenne azt állítani, hogy Európa nem kompatibilis a found footage-dzsel, hiszen a találtfelvétel-tematika dicsőségcsarnokában találunk például norvég (A trollvadász) és spanyol (REC, REC2) alkotást is.
És itt jön képbe a Bodom, a magát az első magyar found-footage horrorfilmként reklámozó alkotás, amely moziba ugyan nem került, de internetes forgalmazásba igen. A filmet Elekes Gergő és Gallai József rendezőpáros jegyzi, akik nem újak a terepen: a Bodom már a negyedik közös nagyjátékfilmjük (a korábbi három ingyen elérhető online) – ám azt mégse lehet mondani, hogy befutott rendezők lennének, de annál lelkesebbek és aktívabbak. Bár rendre minimál költségvetésből gazdálkodnak, ez nem tántorítja el őket, hogy szinte évente kidobjanak valami újat, ami mindig egy fokkal profibb előző alkotásuknál.
A Bodom legközelebbi rokonai egyrészről minden találtfelvétel-horror atyja, az Ideglelés, másrészről Renny Harlin meglepően jó két évvel ezelőtti eresztése, a Halálhegy – A Dyatlov-rejtély. Akárcsak az utóbbi film, a Bodom is egy valós rejtélyt vesz alapul, hogy azt fikcióval kiegészítve magyarázza meg a történteket: a film Finnországban játszódik, a filmcímmel azonos nevű tó környékén (bár a forgatás egy lényegesen kisebb magyar tavacskánál zajlott), ahol a ’60-as években lemészároltak három kempingező fiatalt, az egyetlen túlélő pedig megőrült és a tettes sosem lett meg. Két főhősünk, a fiatal Annikki és Pietari kamerákkal felfegyverkezve indul le 2009-ben a tóhoz, annak reményében, hogy talán többet megtudnak a brutális gyilkosságok körülményeiről.
A film felépítése az Ideglelését követi: főhőseink egyre több rejtélyes jelenségnek lesznek tanúi és egyre jobban kiborulnak, a végén az egész pedig egy éjszakai, erdőben rohangálós részben kulminálódik. Az Annikki és Pietari által rögzített felvételek azonban nem csak saját lábukon állnak, a jelenetek közé tévédokus interjúrészletek vannak közbeékelve hőseink ismerőseivel, illetve az ügy kutatóival, valamint kreatívan használt rendőrségi fotók. Ami már a Halálhegyhez köti a Bodomot, hogy a lezárást követően, még ha csak sejtetve is, kapunk egy fiktív magyarázatot a ’60-as években történéseire is, ami összekapcsolódik a film jelenével – jóllehet közel sem olyan ötleteset, mint a Dyatlov esetében.
Túlzás lenne azt állítani, hogy nincsenek ügyes megoldások vagy rémisztő jelenetek a Bodomban. Amikor például főhőseink megtekerik szállásuk verandáján talált kereplőt, az erdőből jövő nagyon halkra kevert válaszhang kimondottan ízlésesen hátborzongató. A helyszínválasztás további dicséretet érdemel: a ház, amelyben főhőseink megszállnak, és az azt körül vevő kis viskók már önmagukban rémálmokat okozhatnak – jóllehet a film nem teljesen használta ki ezek adottságát, a horrorisztikus, félig kidőlt ráccsal elbarikádozott bódéhoz ugyanis egy pillanatra se mennek közel szereplőink. Egy másik plusz pont viszont azért járna, mert a kamerát nem biztos kezű operatőrök kezelik, amely a legtöbb found footage egyik legnagyobb logikai bakija.
„amatőrszínészekkel úgy érdemes dolgozni, ha magukat alakítják: amint megpróbálnak játszani, egyből kitűnik, hogy nem értenek hozzá”
Sajnos negatívumot is talál bőven az ember: a film élvezhetőségéből leginkább a pocsék színészi játék vesz el. Amatőr színészekkel csak úgy érdemes dolgozni, ha azok magukat alakítják, de amint megpróbálnak játszani, egyből kitűnik, hogy nem értenek hozzá – a Bodom esetében is ez a helyzet. Frusztráló az is, hogy olyan finn karaktereket szerepeltet, akik végig magyarul beszélnek. Még akkor is, ha ragaszkodunk a Bodom-tó történetéhez, meg lehetett volna úgy is csinálni az egészet, hogy magyarok utaznak a táborhelyre felkutatni a rejtélyt – a Dyatlovnál is oregoni egyetemisták utaznak Oroszországba. Jóllehet Annikki finn származása a sztori szempontjából fontos, de erre egy kreatívabb megoldás is születhetett volna. Különösen azért furcsa az egész, mert a filmben mutatott dokumentumok egyébként finn nyelven vannak írva, így a Bodom egy szinkronizált mű érzetét kelti.
Mindazonáltal a film legtöbb problémája nem a rossz filmkészítők elemei hibáira hajaz, inkább a fejlődés előtt álló amatőrök tapasztalatlanságaira, gyakorlatlanságaira. A found footage trend alapvető dramaturgiai jellemzőit talpraesetten alkalmazzák, és noha nem lehet újítónak nevezni a filmet semmilyen szempontból, egy kis eredetiség is fért a 65 perces játékidőbe. Elekes Gergő és Gallai József pedig nem csügged – új filmjük, a Moth ősztől forog, mely várhatóan még egy fokkal közelebb lép a professzionális filmkészítés felé.
