Az alábbi gyűjtés egyfajta vidám-szomorú reflexió a magyar filmekben megjelenő magyarországi nyarakra – mostanában és egykoron.
Nagyjából minden évtizedből – az ötvenes évektől napjainkig – kiemeltünk egy-egy magyar filmet, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódnak a magyarországi nyárhoz, a magyarok nyaralás életérzéséhez és azokhoz a problémákhoz, társadalmi vagy generációs jelenségekhez, melyek ezeken keresztül megmutatkoznak.
Meleg nyári estéken ezeket a filmeket vehetjük elő!
Liliomfi (Makk Károly, 1954)
Szigligeti Ede színművének, a Liliomfinak a filmváltozata maga az életöröm, egy bukolikus-romantikus tréfa, annak ellenére, hogy a magyar történelem talán legsivárabb és legkilátástalanabb éveiben született. Az ötvenes évekről valószínűleg keveseknek jutnak eszébe a könnyed szerelmi bonyodalmak, a sercegő pecsenyék és a napfényes badacsonyi sürgés-forgás – Makk néhány évvel később el is készítette a film „antitézisét” a Ház a sziklák alatt képében.
A Liliomfi mégis a nyári derű és a fiatalság, szabadság és szerelem éltetésének filmje. Darvas Iván mosolya és Krencsey Marianne bája fricskát mutat a konvencionális életformának, az ódivatú elvárásoknak és a vaskalapos, álszent elveknek. A nyárhoz automatikusan a szabadabb életet, az erkölcsök fellazulását és a törvényen kívüliség édes bűneit asszociáljuk, így a Liliomfi és a balatonfüredi, badacsonyi helyszínek tökéletes kombinációt alkotnak. Pedig eredetileg nem is a Balatonnál, hanem Kolozsváron és környékén játszódott a színmű, az adaptáció azonban jó érzékkel helyezte át a cselekményt amellett, hogy a történet felépítését is átvariálta. A Liliomfi pedig joggal lett nemcsak a nyári magyar filmek, hanem az egész magyar filmtörténet egyik legfelszabadultabb és legszerethetőbb darabja. (Gyöngyösi Lilla)
Sodrásban (Gaál István, 1964)
Gaál István tiszai drámája tökéletesen kapja el a ’60-as évek fiatalságának égető kérdéseit. Az önfeledt baráti nyaralás: a parton heverészés, a napozás, a labdázás és az iszap felhozása a Tisza aljáról generációk nagybetűs kikapcsolódását írja le – talán egészen a mai napig. A rendező a felhőtlen és gondtalan fiatalság ideájával húzza párhuzamba a nyarat, amikor az ember teljesen kikapcsolódik és nem izgul a holnapon. Amikor a barátokkal minden nap a parton zajlik, amikor a felnőtté válás kapujában azt hisszük, hogy ezek a kötelékek sosem gyengülnek meg. Ki ne ismerné ezt az érzést?
A holnap azonban jelen esetben sokkal többet takar. Az enyhülő rendszer hozta lehetőségek ijesztően hatnak arra a generációra, akiknek elsőként adatik meg a választás szabadsága. Életükben először nehezedik rájuk a felelősségvállalás – ezt erősíti fel a filmbéli szomorú haláleset is, amikor az egyik fiú a többivel alámerül, de sosem jön fel. A Sodrásban azonban túlmutat azon, hogy ki nem figyelt oda Gabira eléggé.
Olyan komoly témákat állít a film a súlytalan nyári napok idilljével ellentétbe, mint a pályaválasztás, a szülői akarat elleni fellépés vagy az első igazi szerelem jövője. Gaál legnagyobb bravúrja azonban az, hogy a film minden nyomasztó felhangja, megkönnyező jelenete és összességében borzalmas súlya mellett megmarad benne az a keserédes nosztalgia érzés. A gyász csak egy kis része az alkotásnak: sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy hogyan is tovább. Hogyan és merre induljon el ez a pár tiszai fiatal, akik bár elvesztették barátjukat, úgy érzik, hogy az adott nyáron az egész életükről is dönteniük kell. Gabi valójában az egész fiatalságukat és gondtalanságukat szimbolizálja. Ez pedig hiába tragikus, mögötte érezzük azért azt a megannyi jót is, amit a barátok és az az elmúlt fiatalság jelent. (Kajdi Júlia)
Szerelmes biciklisták (Bacsó Péter, 1965)
Bacsó Péter nyári filmes hármasának (Nyáron egyszerű, Szerelmes biciklisták, Nyár a hegyen) középső darabjának helyszíne a Balaton. Talán nem véletlenül kapott főszerepet a víz ősprincípiuma éppen abban az évtizedben, amikor a generációt egyvalami foglalkoztatta csak igazán: a nagybetűs Szabadság. A víz lehetőséget ad szétáradni a jelenben, hagyni testünket szinte feloldódni annak tömegében. Egyszerre veszélyes, bohém, kokettál, kacérkodik a keretekkel, jelentése gyakran hozzáadott súlyokat kap azáltal, hogy ez a felnőtté válás és a felelősség vállalása előtti utolsó szabad nyár, ahol mindezt magunkba zárhatjuk.
A Szerelmes biciklistákban három fiatalember, András (Orbán Tibor), öccse Bence (Uri István) és Albert (Tahi Tóth László) Budapestről nekivág a nyári kalandoknak. Ugyan nem nagy motorokkal és végeláthatatlan államokon át, de annál őszintébben és csillogó tekintettel indulnak kerékpárral a Balatonhoz. „Nálunk a bicikli világnézet” – mondják. Az első magyar kerékpáros road movie-ban szerelmi útonállás veszi kezdetét.
Van itt éles, ugyanakkor ártatlan irónia a generációs beszélgetésekben, ahol András Cseh Tamást énekel, miközben még nem felejtett el Petőfit szavalni; van cinizmust mellőző kedvesség, testvéri és baráti összetartás; és van bujaság és szerelmi szívfájdalom. Füttyszóval indulunk és érkezünk, közben épp csak a kedvünk változik meg, felnőttebbek lettünk. A Balaton „konszolidációt hullámzik”, miközben a parton Illés zenekar, Mary Zsuzsi énekel és a fiatalság problémái ugyanazt visszhangozzák: „Más vagyok, nem az, akit épp maga most keres.” (Szin Karolina)
Holnap lesz fácán (Sára Sándor, 1974)
Szinte csoda, hogy Sára Sándor szatírája átcsúszott a cenzúrán, hiszen a példázatnak is beillő film főszereplőit és fordulatait nem nehéz megfeleltetni az aktuális magyar államberendezkedésnek. A történetben egy pár egy nyugodt, lakatlan szigetre menne pihenni, a helyet viszont hamar elárasztják a barátságos idegenek, az idilli sziget pedig nyaralóközösségből észrevétlenül diktatúrává változik. Megvalósul ugyanaz a rendszer, amiből főhőseink megpróbáltak kivonulni; a csoport kitermeli magából ugyanazokat a figurákat és törvényeket, akik és amelyek a mindennapokat is uralják. A humorba mártott, de teljesen komoly üzenet akár az is lehet: innen nem lehet elmenekülni.
Miközben a legtöbb nyári magyar film a Balatonnál játszódik, a Holnap lesz fácán egy dunai szigetet választ helyszínének – hiszen a történet lényege éppen az, hogy egy ismeretlen, aranyemberi senki szigetéből lesz tömegszenzáció, a Dunáról pedig könnyebb elhinni, hogy tartogat még ismeretlen kis zugokat. A fecskét és bikinit viselő magyar színészek tömege önmagában is inkább vicces, mint vonzó látvány (van persze kivétel is), de az iszapmasszázst kapó Szirtes Ádám viszi a prímet az egyszerre groteszk és fenyegető közegben. (Gyöngyösi Lilla)
Veri az ördög a feleségét (András Ferenc, 1977)
A Veri az ördög a feleségét közege mindannyiunk számára ismerős lehet még akkor is, ha 1977-ben nem éltünk. Egyrészt a szocialista vidék jellegzetes tárgyi kultúrája a maga groteszk eklektikájában és ízléstelenségében még évtizedekkel később is ugyanígy kísért; a Balaton-parti családi ház berendezése ijesztően élethű a filmben, a naiv, kopott szentképek, túlretusált családi fotók és kommunista relikviák békésen megférnek egymás mellett a horgolt terítőn, közvetlenül Korda György újságból kivágott fotója alatt. Itt kap jelentőséget, hogy a film augusztus 20-án játszódik: a túlterhelt ünnep (alkotmány, új kenyér, Szent István) ugyanúgy tengődik, mint egy ilyen agyonzsúfolt, ellentmondásos berendezésű ház. A nagy nap vegyes gesztusokra készteti az embereket, a falusi búcsú, a tévében közvetített állami ünnepségek és a család viszonyulása mindehhez önmagán túlmutatva pontos látlelet a huszadik század ideológiai labirintusában botorkáló kisemberekről.
A Veri az ördög a feleségét majdnem olyan kedvezőtlen képet festenek az országról, mint A tanú szerencsétlenkedő Pelikán Józsefé. Igaz, a Veri az ördög a feleségét inkább a magánélet veszélytelenebb közegében mozog, bár a folyamatos célozgatások végig játékban tartják a közéleti dimenziót is: a Kajtár család ugyanis képtelen helyénvalóan viselkedni, állandóan kicsúszik a szájukon valami nem odaillő – rendszeresen a vendég Vetró elvtársnak címezve. Ügyeskedésük előnytelen fénytörésben mutatja be a falusiak életmódját, gondolkodását, túlélési lehetőségeit – alkoholizmus, általános butaság, zsákutcába jutott életek. Ez a világ önmagában elég groteszk, nem is kell elé görbe tükröt tartani. (Gyöngyösi Lilla)
A Pogány Madonna (Bujtor István & Mészáros Gyula, 1980)
Bármikor, amikor a hazai filmesek sorminta alapján igyekeztek lemásolni egy-egy külföldi filmes alkotást (vagy jellegzetesen amerikai műfajt), az eredmény szinte minden esetben a katasztrofálisan béna és az arcpirítóan kínos közé esett. Egyetlen kivétel van, amikor – állítólag maga Bud Spencer unszolására – Bujtor István és Mészáros Gyula keze nyomán megszületett a magyar Piedone, azaz Ötvös Csöpi figurája. Ám A Pogány Madonna (és folytatásai) sikere nem pusztán annak köszönhető, hogy Bujtor István mind alkatában, mind habitusában tökéletes Spencer pótléknak bizonyult, és hogy sebészi pontossággal sikerült újraalkotni a Pideone-filmek hangvételét és dramaturgiáját. Kellett még valami. Valami, ami elfeledteti a nézővel azt, hogy az, amit lát, tulajdonképpen egy Piedone-utánlövés. Vagy ha teljesen nem is feledteti el vele, akkor legalább annyira sajátos hangulattal ruházza fel, amihez a magyar néző képes azonnal, minden további nélkül kötődni. Ez a tényező pedig nem más, mint a magyar tenger.
Hiszen épp amennyire jellegzetesen nápolyi Bud Spencer figurája, épp annyira ikonikusan balatoni Ötvös Csöpi. A Pogány Madonna egy könnyed akció-vígjáték, ami filmes kvalitásait tekintve akár hivatalos Piedone-folytatásnak is elmenne, ám a balatoni helyszínnek köszönhetően a magyar nézőknek ennél sokkal többet ad. Sablon ilyet mondani, de ha valamire, akkor az Ötvös Csöpi-filmekre kétségtelenül igaz, hogy a forgatási helyszín itt nem csupán a környezet, hanem főszereplő maga is. Az északi part zsúpfedeles tájházai, a tipikus „kocka” nyaralók, a Tihanyi Bencés Apátság, vitorlás versenyek, a zsúfolt szabadstrandok, a bazársorok, a diszkóhajók és a pirkadatkor narancssárgában izzó, csendes kikötők képe telibe találta a nézők kollektív élményeit a balatoni nyárról. Mivel pedig a „magyar Riviéra” környéke évtizedeken keresztül nem igazán változott, így generációk számára forrt örökre össze Ötvös Csöpi és Kardos doktor a Balatonnal. Persze azóta már a Balatonnál is kevesebb a Lada 1200-es, és több a gourmet büfé, de ha Badacsonyban fröccsözök, nehéz nem arra gondolni, hogy bármelyik percben beléphet Csöpi, de az is lehet, hogy épp a felettünk elrobogó rendőr helikopterből vizslatja a tavat. (Pongrácz Máté)
Idő van (Gothár Péter, 1985)
Az Idő van Eszterházy Péter írásának adaptációja, de az adaptálódás történetében (is) van egy fordulat. Az Idő van alapját szolgáló filmnovellát 1985-ben közölte a Filmvilág, a mozipremier pedig néhány hónappal előzte meg a Bevezetés a szépirodalomba megjelenését. Ráadásul maga a filmnovella sem szokványos, inkább szabadvers, vagy forgatókönyv-paródia. Gothár Péter Idő van című filmje ott folytatódik, ahol 1980-ben megállt a Megáll az idő, vagyis a példakép nélkül felnőtt generáció azon kapja magát, hogy neki kéne a példakép szerepét betöltenie. Illetve két évvel később egy párfilmje is elkészül a Gothár életművön belül, a Tiszta Amerika, amiben szintén egy egzisztenciális válságban szenvedő középkorú férfi a főszereplő, aki nem képes betölteni az apa szerepét, s nem tud kiegyezni a körülményekkel.
Az Idő van alaphelyzete egy Budapestről nyaralni induló családi, vagyis ennek az amúgy nem éppen rendkívüli eseménysornak egy rendkívüli víziója. Tudniillik az apa munkahelyén felejti a házaséletük felvirágoztatását ígérő szexuális segédeszközt. A munkahely epizód, ugyanis kénytelen visszatérni, pedig egy western zsáner külcsínjébe öltöztetett keserű-ironikus korrajz: sejtelmes zene, pisztolypárbaj, vér (adj vért plakát) és uzsonnázó portások. Mindennek ellenére a család végül megérkezik a várva várt nyaralóba, ám ott szinte egyből megtörténik a tragédia: kinő a szőr, igen, kinő egy szőrszál a feleség arcán, s innentől az amúgy is inzertekkel, idézetekkel és változatos műfaji jegyekkel (és műfajparódiával) terhelt alkotás történetileg is szétesik, és a történetmesélés helyét a szubjektum válsága veszi át. (Keller Mirella)
Zimmer Feri (Tímár Péter, 1998)
A film, ami után nem lehet az Abendessen szót ugyanúgy kiejteni. Tímár Péter játékossága csúcsra ért a Zimmer Feriben, melynek komolyan vehetőségét jól jellemzi a címben található szóvicc is. A Balaton környékén lakó vendéglátósoknak csupán pár hónapjuk van arra, hogy az egész éves bevételüket megkeressék. Feri (Reviczky Gábor) és családja pedig kiadó apartmanjukkal erre a maximalizmusra magas színvonalú igénytelenséggel reagálnak. A szobákon kívül a gyomrok tartalma is kiadóvá válik, amint a vendégek megtapasztalják a padlón kúszó zöld virsliket vagy a földből készült kávét. A spórolásnál nincs fontosabb, a nyaralóknak pedig tessék szépen alkalmazkodni! Tímár Péter ezt a földtől elragadott abszurd filmjét is a megszokott technikájával készítette el: a visszafelé felvett, majd fordítva lejátszott és utószinkronizált jelenetek semmi valósággal való kapcsolatot nem mutatnak – csupán Tímár más filmjeivel összehasonlítható vígjáték született.
A forgatag közepén egy ismert gyermeki karakter áll, aki egyfajta ’90-es évekbeli Regős Bendegúzként jelenik meg. Inkább elszenvedője és narrátora a cselekménynek, mintsem alakítója. Ő az, aki a sűrű baromságok közepette mégis képes kiélvezni a nyarat, hiába bízta édesanyja a zsörtölődő „bakter”, Feri gondjaira. Tímár Péter filmje azonban elsősorban a kicsinyességet figurázza ki a vendégszeretetet közvetítő mosoly mögött. A sok inkompetens pénzhajhászt, akik jobb híján csaptak fel vendéglátósnak, az embereket viszont ki nem állhatják. (Szécsényi Dániel)
Szezon (Török Ferenc, 2004)
Török Ferenc második nagyjátékfilmje, egyben nemzedék trilógiájának középső darabja, ma már 15 éves, és ebből a szempontból áthatja a retro életérzés. Noha a film jelen időben játszódik, mégis átitatja az aligai kormányüdülő áporodott, múltból itt maradt hangulata. A ’70 évek óta ott díszelgő, akkor még valóban új bútorzat 2000 után már a lepusztultság, a kilátástalanság érzetét kelti. Török karakterei éppen ilyen, saját sorsukat és jövőjüket kereső céltalan fiatalok, akik a karcagi nihilből a Balatonra mint az elérhető paradicsomra gondolnak. Tévedtek.
A témából adódóan természetesen a Szezon a nyár megjelenítéséről is szól, de a Balaton képe sem a klasszikusan megszokott. Hiába a volt pártüdülő kényelme, a vásznon minden csak pillanatokra mutatkozik meg az éppen távozó és érkező államtitkár fekete autójában. Leginkább csak a hátsó ajtón belépő személyzetet látjuk, akik este a munkásszállón keresik jobb sorsukat, vagy éppen várnak az utolsó távolsági buszra. A Balatont biztosan nem a Szezonból ismerjük meg. Az ott szerencsét próbáló fiatalok sorsát annál inkább. (Sergő Z. András)
Tibor vagyok, de hódítani akarok! (Fonyó Gergely, 2006)
Tinédzserévek, fülledt nyár, termelődő hormonok. Minden generációnak kijár egy Amerikai pite vagy Forró rágógumi szintű vígjáték – mi pedig Tibort (Fancsikai Péter) kaptuk. Kicsit sárgább, kicsit egyszerűbb, viszont nem teljesen a sajátunk. Fonyó Gergely filmje, a Tibor vagyok, de hódítani akarok! ugyanis előbb tűnik exportcikknek, mint 100%-ban magyar közönségnek szánt alkotásnak. Jól reklámozza a hazai Riviérát, ahonnan nem maradhatnak el a dögös bombázók sem. A béna jegyei miatt nyári „kényszermunkára” Balatonra száműzött Tibor bosszúságait is egy csapásra elfeledteti Gregor Bernadett bikiniben. A korkülönbség sem jelenthet akadályt, elég az ambíció, a magabiztosság és a férfias megjelenés – szegény Tiborunk azonban nem jeleskedik ezen tulajdonságokban.
A Tibor vagyok sikerülhetett volna sokkal rosszabbra is, de végül egynyári limonádé vált belőle. A balatoni környezet szállodástól, vízibiciklistől, bár autentikus, egy-két mellékszereplőn kívül semmi magyaros sajátosságot nem találunk benne. Tényleg az ifjúsági szexkomédiák külföldi megalapozóit nyúlja, de legalább olyan üzenetet közvetít, ami a fiatalok közegének egyáltalán nem káros.
A nyár toposza a tinédzserévekben a kötelességek hátrahagyását és a szabadság meglelését jelentheti. Mikor nincs dolgunk, csak Carpe Diem, és várjuk, hogy megtörténjen velünk az élet. Tibornak egy nyár alatt azonban fel kell nőnie, és – mint minden férfinak egyszer – ki kell találnia, melyik a fontosabb út: a farka vagy a szíve után menni. (Szécsényi Dániel)
Balaton Method (Szimler Bálint, 2015)
Szimler Bálint első egészestés projektje nem klasszikus nagyjátékfilm, de még csak nem is játékfilm. Amolyan videóklip szkeccs a mai – 4 évvel ezelőtti – hazai zenei élet kiemelkedő alkotóival. A rendező Kodály Method sorozata számos hazai zenekar egy-egy klipjét rendezte, ezek jellemzően egysnittes alkotások valamilyen többnyire budapesti helyszínen. Ezt mintegy megkoronázandó készült ez a klipfüzér, aminek fő motívuma a Balaton.
Nem feltétlenül készült minden klip a Balaton partján vagy a tóban, sőt még csak nem is nyáron játszódik az összes. A Balaton mint egységes gondolati egység azonban az egész filmben végighúzódik. Hiányoznak az ikonikus helyek, nem látjuk a Tihanyi-félszigetet naplementében vagy a romantikus filmekből ismert balaton-felvidéki tájat szőlővel. Minden videóklip a hangulatában emlékeztet a balatoni nyarakra, nem pedig a képeslapon látható nevezetességekkel. Jelen van a nyáresti borozás a nyaralóban, a vasútállomás romantikája, az esti tábortűz, az éjszakai fürdőzés, az óriáscsúszda egyre kopó LÁ G S felirattal és minden, ami zsigerileg érint minket, akár ha csak pár napot is töltünk évente a tó partján. Sok videóklipben még az idő is megállt, ahogy az néhány, a szocializmusból itt maradt vállalati üdülőben is látszik. Ezt a megálló időt hozza vissza minden nyáron a Balaton Method. (Sergő Z. András)
