A Greenwood-Anderson duó (eddigi) termése négy olyan filmzene, amely új szintre emeli a karakterközpontú zeneszerzést. Cikkünkben sorra vesszük a kollaborációk állomásait, rámutatva egyediségük miértjére.
Jonny Greenwood a Radiohead félénk gitárvirtuózaként lett ismert, aki a legőrültebb szólókat szégyenlősen, előrebukott fejjel adja elő. Bár a szolid rocksztárkodást továbbra is űzi, az utóbbi másfél évtizedben bebizonyította, hogy filmzeneszerzőként szintén megállja a helyét. Filmzenei repertoárját az teszi különlegessé, hogy szerzeményeiben az avantgárd klasszikus zene iránti tisztelete (Penderecki és Messiaen) elvegyülni látszik az alternatív rockban szerzett tapasztalataival.
Napjaink filmrendezői közül Paul Thomas Anderson volt ez első, aki potenciált látott Greenwoodban. Közös munkájuk nyomán négy olyan filmzene született, amely új szintre emeli a karakterközpontú filmzeneszerzést. Greenwood filmzenéi fittyet hánynak a szép harmóniákra és Anderson antihőseihez a rút esztétikáját rendeli: disszonanciával, atonalitással , rosszat sejtető dallamokkal kíséri a vásznon kínlódó arcokat. Cikkünkben a Greenwood-Anderson duó kollaborációit vesszük sorra, a 2007-es Vérző olajtól egészen a 2017-es Fantomszálig.
Vérző olaj
Az érzéketlen olajvállalkozóról szóló film legalább akkorát robbant, mint egy pórul járt fúrótorony, nagyot lökve Anderson rendezői karrierjén és egyúttal Greenwoodot elhelyezve a filmipar térképén. A Vérző olaj zenéjét az erőszakos, settenkedő vonós szerzemények jellemzik, amelyek leképezik antihősünk kegyetlenül törtető szellemét. Plainview alakja olyan tempóban terjeszkedik, mint az amerikai vasútvonalak annak idején.
Greenwood maga is rájátszik erre a párhuzamra, amikor zenéjében a vonatok monoton dübörgését hozza vissza különböző zörejekkel (a hangszerek testét ütve). Másrészről a disszonancia kellemetlen érzetet keltő hangzása megelőlegezi Plainview morális zuhanását a fekete aranyért. Azonban az Akadémiát nem hatotta meg Greenwood merész kísérletezése, sőt: diszkvalifikálták filmzenéjét arra hivatkozva, hogy a zene nagy része nem a filmhez íródott eredetileg, hanem a szerző egy korábbi, Popcorn Superhet Receiver című albumához.
The Master
A szcientológiai áthallásoktól hemzsegő filmben egymást tépi a bizalmatlanság és a hit, a vad ösztön és a tiszta szellem úgy, hogy mindkét oldalnak megvan a saját embere: egyik oldalon a Mester, Lancaster Dodd, másikon a tanítvány, Freddie Quell. A filmzene az utóbbi karakterre koncentrál, ugyanis Quellen keresztül bontakozik ki ennek a különös, „Az Ügy”-nek nevezett irányzat világa. Greenwood cél nélkül botorkáló fafúvósai és meredeken csúszó vonósai újfent rímelnek szereplőnk útjával.
Kiszámíthatatlan természete bizonytalan csavargóvá teszi Quellt, akit képtelen elviselni a környezete hosszútávon, míg végül Dodd szektaszerű társaságában végre otthonra lel. Ez az otthon lassan mégis gyanakvóvá teszi Quellt és baljós árnyait a nyugtalan dallamok is megidézik. A zeneszerző egyik legszebben megmutatkozó kvalitása, hogy kecsesen egyensúlyoz a hangulatok határán. Zenéi egyszerre keltenek zavart és ébresztenek vonzalmat. Quell is e két opció között nyűglődik, mint aki érzi a tűz melegét, de fél attól, hogy az megégeti.
Beépített hiba
A hippi magánnyomozó (Doc Sportello) cigifüsttel és homályos ügyekkel sűrített élete kiváló alkalmat adott Greenwoodnak arra, hogy a misztériumot ezúttal a hatvanas évek klasszikus gitárszólóival és dobjaival fűszerezze. A vonóshangszerekkel karöltve a filmzenének érdekes módon inkább feminin jellege van, annak ellenére, hogy férfi főszereplővel van dolgunk.
Az eltűnt személyek és Shasta, Sportello exbarátnőjének rejtélyes felbukkanása, majd köddé válása egyértelműen meghatározza a zene hangulatát. A csábító, de veszélyes vizeken evező dallamok így képletesen a femme fatale alakját testesítik meg. Habár a Beépített hiba tartalmaz komikus elemeket, Greenwood egyáltalán nem vicceli el a krimibe torkolló történetet és a nyugtalan keresésnek szenteli akkordjait. A filmzene egyik kuriózuma, hogy a Spooks című szerzemény egy kiadatlan Radiohead dal alapján íródott.
Fantomszál
Az ötvenes évek Londonjába kalauzoló, fiktív ruhatervezőt (Reynolds Woodcock) bemutató film elhozta Greenwood számára első Oscar-jelölését a Legjobb eredeti filmzene kategóriában, de nem pusztán ezért jelöl mérföldkövet. A Fantomszál egy robusztus alkotás, amiben egy 60 tagú klasszikus zenekar tépi a húrjait a zeneszerző kedvéért.
Visszatérnek a gyanakvó vonósok, a dalok egy része pedig újból egy igéző nőszemélyhez, Almához szólnak. A kísérteties hangulatú hegedű-zongora kombináció elegánsan vezeti Woodcockot ihlet és neurózis között. Ez az ihlet Woodcock esetében egyet jelent a szerelemmel, épp ezért a romantikus, idillt sejtető zongoraművek megszaporodnak Greenwood előző munkáihoz képest. A háttérben mégis elejt egy-két, látszólag oda nem illő disszonáns elemet, amely felfedi a tervező és Alma kapcsolatának sötét oldalát.
Mindezen filmzenék egyedi védjegye, hogy szerzőjük – nem félve a csúnya és kellemetlen összhangzattól – végigkíséri múzsái vágyait, kételyeit, legszánalmasabb pillanatait is azért, hogy a filmek karakterábrázolását segítse. A Greenwood-Anderson duót az teszi igazán költőivé, hogy míg a zeneszerző a rendező karaktereit babusgatja hidegrázós dallamaival, addig a rendező a zeneszerző bandájának vizuális arculatát alakítja. Anderson az utóbbi években rengeteg Radiohead videóklip rendezője volt, többek között a nemrég Netflixen megjelent Animát (Thom Yorke szólóalbumához tartozó rövidfilmet) jegyzi. A jövő még nem tiszta, de Greenwood elmondása szerint szívesen írna filmzenét sci-fihez. Meglátjuk, hogy Anderson majd mit szól hozzá.
