Ez az a film, amiről csak nagyon vigyázva szabad írni, aki ugyanis túlságosan kritizálni meri, azt megeszi a mesebeli szörny. Ez konkrétan benne van a filmben.
Az ilyen és ehhez hasonló kikacsintgatások nehéz eldönteni, hogy ez most komoly film, vagy valami önironikus, laza, az alkotók örömére készített mozi. Mert ha az első, akkor bizony baj van: a történetben, a tanulságokban és a megvalósításban is nagy lukak tátonganak. Shyamalan filmjeit a meglepő csavarok miatt szokták szeretni – ezúttal az is elmarad, ugyanakkor a logikátlanságok a Jeleket, az egysíkú karakterek A falut idézik – tehát a jobb napokat is látott rendező rossz filmjeinek rossz jellemzőit gyűjtötte össze.
Ugyanakkor, mivel több jel mutat arra, hogy ezúttal ez direkt a koncepció része volt, hogy ez csak egy mese, egy betekintés az indiai származású rendező szubjektív világába (többek között például az, hogy azt nyilatkozta, ezt a történetet a medencében talált sellőről eredetileg a gyerekeinek találta ki lefekvés utáni mesemondás közben), nem kell, hogy bosszankodjunk. Ha a Lány a vízbent mi is egy estimesének nézzük, még jól is szórakozhatunk. A tévémaci után nem filmremeket várunk, nem lepődünk meg a béna animációkon, vagy a légbőlkapott magyarázatokon – ott csak a varázslat a lényeg. Az pedig bőven megtalálható Shyamalan, a nagy hangulatmágus 2006-os alkotásában.
