Kritika Nincs kategorizálva

Léggömbök a szélben – Emlékek őrzői

emlék1Egy társadalmi feszültségek kisülésének színterévé vált gimnáziumi osztályban a multikulturális Franciaország kamasz szereplői feszülnek egymásnak. De aztán beneveznek egy országos pályázatra, amely a Soá gyermek és kamasz áldozatainak történetét dolgozza fel. S a múlt emlékeinek felidézése lassanként felülírja a jelen acsargásait. Az Emlékek őrzői egy igaz történetet dolgoz fel, és a végén a zsebkendő sem marad szárazon.

Az Emlékek őrzői a múlt felidézhetőségéről és megértéséről szól egy párizsi vegyes etnikumú gimnáziumi osztály történetén keresztül,de mindeközben betekintést nyerhetünk a diákok súlyos társadalmi problémákkal terhelt mindennapjaiba is. A nehézségek egyik réteget a francia társadalomba beilleszkedni kényszerülő bevándorlók és az „őslakosok” közötti antagonisztikusnak tűnő ellentét képezi. Ezt illusztrálandó, erős kezdőjelenet helyezi képbe a nézőt: egy fiatal muszlin lány az édesanyjával az érettségi bizonyítványáért megy be, de nem veheti azt át, mivel a francia törvények értelmében fejkendőben nem tartózkodhat az iskola épületében. A két nő magából kivetkőzve üvöltözik a törvényt betartó igazgatóval. E mellé társul az ellentétek másik, nem kevésbé konfliktusmentes rétege, mely az iskola különböző vallási és felekezetű diákjai közötti feszültségekből adódik.

A nemek egymáshoz való viszonya is a film egyik sarkalatos problémája. Az osztály fiú- és lánydiákjainak kapcsolata egymásra fenekedő fenevadakéhoz hasonlatos. A fiatal muszlin fiúgenerációba családilag beégették vallásuk szexista nemi viselkedésszabályait, és gondolkodásukban hiába van elültetve a férfi-nő viszony európai mintázata is, képtelenek ezt összeegyeztetni. Brutális erőszakkal lépnek fel az európai divat szerint öltözködő muszlin osztálytársnőikkel szemben. A lányok viszont a több évszázados férfiuralom elleni lázadás, és a nemek kettős mércével mérése elleni tiltakozás jegyében miniszoknyáikkal és „villantós” topjaikkal dacosan állnak ellen az erőszaktevőknek. Kultúrharc ez is a javából. A fegyelmezés miniatűr pokla e mikrovilág, ahonnan még a helyettesítést végző tanárnő is sírással küszködve, fejvesztve menekül.

Az év eleji tantárgybesorolás tanúsága szerint az elittárgyak felvételéhez szükséges pontszámot a különböző etnikumú diákok képtelenek elérni, hiába is vágynák. Ezért is tűnik fantasztikus ötletnek a türelmes, szerepét kitűnően alakító osztályfőnöknő, Anne Guegen (Ariane Ascaire) terve, hogy híresen zűrös, gyenge tanulmányi teljesítményt felmutató, fékezhetetlen osztályát egy országos elit pályázatra nevezze be, azt remélvén, hogy a közös munka egybekovácsolja őket. A tanárnő a film központi alakja, kapocs és egyben kultúraközvetítő a bevándorlók gyerekei és „igazi” francia kortársaik között. Ő az, aki nem akarja tudomásul venni, hogy a francia társadalom zártsága miatt ezeknek a kamaszoknak az életlehetőségei a reménytelenségig beszűkülnek. A történet főként a gimnázium termeiben játszódik, de rövidebb-hosszabb snittekben betekintést nyerünk néhány diák otthonába is. Ezekből a kis felvillanásokból válik érthetővé számunkra, hogy az agresszív, ambíció nélküli iskolai viselkedés még a francia kamaszok esetében is jórészt a zűrös családi háttérből adódik. Egyben látjuk azt is, ahogy a média segítségével az idősebb bevándoroltak Franciaországban is egy zárvány világban élnek, a saját hazájuk TV csatornáit nézik, újságját olvassák, – míg a fiatalabb generáció erről már leszakadt, nem akarja a szüleit ebben követni, de számukra nincs helyette más se.

emlék2

A francia kulturális minisztérium által kiírt pályázat – „Gyerekek és tinédzserek a náci koncentrációs táborokban” – a diákságnak szól, ahogy ők a történelemnek ezt a máig ható szörnyűségét személyesen megélik. Az osztály először hőbörögve elutasítja a pályázás tervét, de a tanárnő őszinte, odaadó lelkesedését látva, lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, és kis csapatokba verődve, nekilátnak a feladatnak. A film talán legérdekesebb momentuma annak bemutatása, ahogy a mai gyerekek a múlthoz közelítenek, – és a rendezőnő jól ráérez erre a generációs jelenségre. A diákok eleinte szinte kizárólag a képeken keresztül hajlandók csak felfedezni ezt a számukra teljességgel ismeretlen világot: a koncentrációs táborokat bemutató fotóalbumokból, régi újságok képeiből, plakátokból és TV-én látott dokumentumfilmekből. A könyvtárban „minden öreg és ócska” – miként egyikőjük undorral odaveti, és csak nagy nehézségek árán vehetők rá a lapozgatásra és olvasásra. A holokauszt téma azonban akkor válik számukra igazán érdekessé, amikor ellátogatnak a párizsi múzeumba, amelyben egy szoba falai padlótól a plafonig az elhurcoltak fotóival van kitapétázva. A képekről visszanéző gyerekek személyes sorsának átélése, és később egy túlélő visszaemlékezése, és a kezére tetovált szám az, ami rájuk a legnagyobb hatást gyakorolja. Ezért következik be náluk az a fordulópont, hogy lelkileg is elköteleződnek a holokauszt témája iránt, s kitalálják: léggömbökre írják fel az elhurcolt gyerekek neveit, és szélnek eresztik őket.

Az Emlékek őrzőinek már-már giccsbe hajló története annak példázata, miként lehet egy jó cél érdekében „érzékenyítéssel” egy fékevesztett csürhéből összetartó közösséget kovácsolni, ha van aki lelkesít és irányt szab. Kicsit nehéz elhinni, hogy a múlt emlékeit felidézve egyszer csak ördögből angyalokká válnak az addig elviselhetetlen kamaszok, ám mégiscsak egy megtörtént esetről van szó, még ha a film enyhén didaktikus volta és tézisjellege erősen rányomja is a bélyegét a történetre. A Leon Blum gimnáziumi osztály győzelme azt sugallja, hogy a társadalmat uraló konfliktusok egyéni szinten talán megoldhatók, s ezzel az erkölcsi világ rendje is valamiképp helyrebillen. Az országos versenyt mindenki nagy meglepetésére megnyerő külvárosi osztály az egyének és kis közösségek tekintetében parányi remény ígérete, ám a körülöttünk zajló események azt sugallják, hogy társadalmi szinten bizakodásra semmi okunk, Európában az etnikai konfliktusok egyre csak fokozódnak, s úgy tűnik, ezen még a múlt megismerése sem segíthet.

Argejó Éva

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..