Az idén 25 éves Jóbarátok kapcsán gyűjtöttük össze, melyek voltak a legjobb vígjátéksorozatok (szituációs komédiák, vagyis „sitcomok”) 2000 után.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a szórakoztatóipar legjobb gyorskajája a rohanó világban a szituációs komédia. A megállapítás igaz, de csak részben. Ha nincs sok időd, de szórakozásra vágysz, mi lehet jobb valaminél, ami még fél óra sincs – ráadásul egy rakás poént szállít ennyi idő alatt. A gyorsétterem hasonlat azonban ennyiben ki is merült, hisz egy vígjátéksorozat tud elsőosztályú fogás is lenni, olyan, amit csak a legelőkelőbb éttermekben szolgálnak fel. Tud csak egy szűk réteghez szólni, némelyik pedig mindenkihez. Egyik-másik tényleg egy csattanóra épül, de sok közülük több annál, okos humorral tartva görbe tükröt a világ visszás dolgai elé. Elénk. Ezek a jó sitcomok, amiket újra meg újra elővehetsz és sokadszorra is nevetsz rajtuk, mert mindig adnak valami újat. Sok régi kedvencet a mai napig jó újranézni: A Simpson családot, a Waczak szállót, a Seinfeldet, az Öreglányokat, az Egy rém rendes családot vagy a most 25 éves Jóbarátokat. Ezek pedig az új évezred azon vígjátékai, amelyek biztosan csatlakoznak ehhez a díszes társasághoz:
Dokik (Scrubs)
Törvényszerű, hogy ha aránytalanul népszerű lesz egy műfaj vagy akár csak egy mű, annak előbb-utóbb elkészül a paródiája is. A Dokik a kórházas sorozatokra adott csípős választ azzal, hogy szinte teljesen eliminálta a nézők többségének szemében egyébként is marginális betegeket, helyettük pedig a kórházi dolgozók kusza magánéletére fókuszált. De még hogy!
A Dokikban nincsenek korlátok: nincs olyan, hogy egy poén túl gyermeteg vagy abszurd lenne – Bill Lawrence vezetésével felszabadultan merülnek váratlan mélységekbe és vállalnak fel olyan humort, amit fősodorbeli sorozat ritkán tesz. A Dokik nem képzel túl sokat a nézőjéről és nem is tesz úgy, mintha meg akarná váltani a világot – eme gátak lebontásától lesz igazán kreatív.
A Dokikat a folyamatos képzelődés, a szürreális álomjelenetek, emlékek, a lehetséges vagy akár a „valóságban” is megtörténő bizarrságok teszik fergetegesen szórakoztatóvá – egy epizódot például musicalként rendeztek meg! A betegek helyett az orvosok bohóckodása, szerencsétlenkedése tölti ki a játékidőt – mintha a nem sokkal ezután induló A Grace-klinika paródiája lenne –, az epizódonként különböző szereplőkhöz vándorló narráció pedig folyamatosan reflektál is erre. A fizikai humorból fakadó rengeteg esés, zuhanás, botlás és baleset megunhatatlan, hiszen a kilenc évad mindig képes rátenni egy lapáttal a már fokozhatatlannak hitt marhaságokra. A sorozat elképesztő arcokat gyűjtött össze, akik már a megjelenésükkel is nevetésre ingerelnek, gyermeteg, esendő karaktereik pedig csak fokozzák a hatást. Nem csoda, hogy a Dokik legtöbb alkotójának ez a sorozat volt a karrierje csúcsa – bár a főszerepet alakító Zach Braff azelőtt és azóta is rendezett néhány sikeresebb filmet. (Gyöngyösi Lilla)
A hivatal & Office
A „docusoap” egy nagy hagyománnyal rendelkező, közkedvelt televíziós műfaj Nagy-Britanniában – és ami azt illeti, az Egyesült Államokban is. A műfaj lényege, hogy dokumentarista stílusban követi a kiválasztott csoport mindennapjait, betekintést adva a nézőnek a kulisszák mögé. Legyenek azok egy repülőtér irányítóközpontjának alkalmazottai, egy tetoválószalon meg nem értett művészei vagy éppen néhány adrenalinbomba, akik tornádókat kergetnek, a docusoap kamerája mindig ott van a nyomukban. De mi van, ha a megfigyelt személyek egy tökéletesen dögunalmas, irodaszereket forgalmazó cég finoman szólva is ingerszegény környezetében tengetik aktatologató hétköznapjaikat?
Itt lép a képbe Ricky Gervais, és a docusoapból mockusoap lesz, alaposan kifigurázva a műfaj minden apró részletét. A középpontban David (Gervais) áll, aki azt hiszi magáról, hogy ő a világ legjobb főnöke, aki menő, vicces és közkedvelt. Nos, nem az, de ez nem állítja meg abban, hogy annak akarjon látszani, miközben újra meg újra lejáratja magát a kamerák előtt – mint ahogyan teszik ezt hasonlóan inkompetens kollégái is. Mindeközben záporoznak a kényes és kényelmetlen viccek, amik nemcsak nekik, de a nézőnek is zavarba ejtők. Éppen emiatt vékony jégen táncol a sorozat, és ahogy haladunk előre, ez a jég egyre vékonyabb. De soha nem szakad be, mert a sorozat ad azonosulási pontot, így a felháborodás vagy a másodlagos szégyenérzet mindig nevetésbe csap át – sőt, akárcsak az ominózus, Gervais által vezetett Golden Globe díjátadókon, a tévé előtt várjuk, hogy mikor jön a következő illetlen, megdöbbentő vagy botrányos beszólás.
Amerikai adaptációja talán még nagyobb sikert aratott. Gervais átutazott a tengeren túlra, és önmaga utódjának Steve Carellt találta. A komikus szerepeiről ismert színész Michael Scottként legendás alakítást nyújt, viszont Gervaishez képest sokkal túlzóbb gesztusokkal él, még arcbamászóbb főnököt játszik. Gervais megrögzött ars poeticája, hogy egy sorozatot legfeljebb két évig kell vinni, itt nem érvényesült. Az USA verziója kilenc évadot élt meg, és mai napig az egyik legtöbbet hivatkozott vígjátéksorozat lett, és referenciának fog számítani még évtizedekig. És ehhez viszont Gervais 14 epizódos brit sorozata kellett, hogy egy komplett vígjátéksorozati alműfajt tegyen széles körben népszerűvé. (Németh Barna, Szécsényi Dániel)
Az ítélet: család (Arrested Development)
Ron Howard sorozata többek között azért figyelemreméltó, mert játszik a közeggel és az önreflexióval. Egyrészt maga a rendező narrálja végig a nevetségesen diszfunkcionális Bluth család történetét, másrészt megannyi epizódban fel is bukkan saját magát alakítva. Ráadásul a sorozat több szálában is szó van arról, hogy filmet készítenének a központban álló családról, amit Howard rendezne – intertextualitás a köbön. De ez persze édeskevés lenne a sikerhez és öt évadhoz. A valaha dúsgazdag ingatlanmágnás család, ahol a négy felnőtt gyerekből egy mondható úgy-ahogy normálisnak, de legalább is egy van, aki legalább saját magát tartja el. Amikor a családfő után nyomozás indul illegális ügyködései miatt, a Jason Bateman alakította Michael veszi kézbe a cég vezetését.
Csakhogy egy ennyire beteg, elkényeztetett és elcseszett családot lehetetlen összetartani vagy minimálisan is a jó útra terelni. Egy mágusi babérokra törő báty, aki él-hal apja jóváhagyásáért. Egy elkényeztetett lánytestvér, aki egész életében azt hallgatta, hogy nem elég szép vagy jó. Egy visszahúzódó és az anyjába szerelmes öcs, aki képtelen a normális emberi kapcsolatokra. Erre jön a simlis és kapzsi apa, az alkoholista és számító anya és annyi bonyodalom, hogy azt kitalálni sem lehet.
A sorozat hosszú évadokon át Michael személyében ülteti képernyőre a józan észt és a realitást, amiket kimondatlanul is a nézőnek tulajdonít az alkotás. Azonban ahogy zúdulnak az egyre kuszább és viccesebb bonyodalmak, úgy kezdenek a főszereplő erényei is megkopni. A karakterek hihetetlenül jól vannak kidolgozva, így amikor a történetszálak ismétlik önmagukat, csak még nyilvánvalóbbá válik, mennyire nem változik az emberi természet. Ráadásul átlag tévénézőként mindig van abban egy kis elégtétel, amikor gazdag, de teljesen semmirekellő embereket látunk csöbörből vödörbe esni. Howard azonban nagyon szépen vonalon tartja a karaktereket, hogy azért a szimpátia és az esetenkénti sajnálat megmaradjon, azaz ne vesszen el teljesen az azonosulás és az érdeklődés. (Kajdi Júlia)
Peep Show
Bár nyilvánvalóan semmi közük egymáshoz, hadd kezdjem a Peep Show méltatását egy másik brit sorozattal, a Gyíkarcokkal (The Inbetweeners). Vége felé közelít a középiskola, jön a való világ, amiben valahogy el kéne boldogulni. Még akkor is, ha egy X-generációs lúzer vagy. Ennek a „valami szarnak vége van, hogy elkezdődjön a még nagyobb szar” fordulópontnak valószínűleg a Gyíkarcok a legjobb görbe tükre, aminek akár egyenesági folytatása lehetne a Peep Show: ez lett belőlük, így néznek ki harmincévesen. És ahogy kinéznek, az bizony sem a klasszikus angol úriember, sem a maszkulinitás diadala.
Ott van ez a két patetikus vesztes, akik nyilvánvalóan rossz oldaláról közelítettek a nagybetűs élethez. Jeremy lélekszakadva hajszolja a lehetőségeket, versenyt futva az idővel és saját korlátaival, miközben Mark a lélekőrlő, nyolctól négyig munkába ragadva keresi a boldogságot, amely téren még Adrian Mole is nagyobb sikereket könyvelhetett el anno. Mindezek ellenére a sorozat nem gonosz és nem rosszindulatú, sőt, igenis őszinte és emberi. Ez elsősorban a különös nézőpontnak köszönhető, amelyen keresztül nem kívülről, hanem a karakterek váltakozó nézőpontjából láthatjuk az eseményeket. Az egyes szám első személy váltogatása segít, hogy ne csak külső szemlélőként kövessük a két férfi szerencsétlenkedéseit, hanem velük együtt, megismerve a gondolataikat azt is megtudjuk, hogy az adott szituációból minek kellett volna kisülni. Ez persze nemcsak mélyíti és duplázza a helyzetkomikumot, hanem egyedi perspektívát is ad. Ettől lesz igazán különleges és felejthetetlen show a Peep Show, az pedig már csak hab a tortán, hogy Olivia Colman komikusi képességei is itt kerültek először nagyobb nyilvánosság elé. (Németh Barna)
Felhőtlen Philadelphia (It’s Always Sunny in Philadelphia)
A Felhőtlen Philadelphia az elmúlt tíz év legjobb, legkreatívabb és legbevállalósabb sitcomja. Nem túlzok, és nem is arra gondolok, hogy mindez igaz volt a 12 évaddal ezelőtti sorozatpremier idején. Rob McElhenney és Glenn Howerton sorozatának a nagy teljesítménye nem az, hogy az egyik legtöbb évadot megélt, élőszereplős amerikai vígjátéksorozat, hanem hogy még most is éppen olyan friss, kreatív és kompromisszumtól mentes, mint bő egy évtizede volt.
Mégis mi az, ami ennyire kiemeli a Felhőtlen Philadelphiát a „Jóbarátok utáni baráti társaságos sitcom” műfajának számtalan többi tagja közül? A legtöbb sitcom igyekszik a szereplőit pozitívan feltüntetni, még akkor is, ha rémes tulajdonságaik vannak. Míg a Jóbarátokban Ross helyenként felszínre törő homofóbiája mai szemmel irtó kínos, addig az Agymenők Sheldonja egy echte hímsoviniszta, amire az sem mentség, ha Asperger-szindrómás (főleg, hogy a sorozat készítője szerint nem is az). A sorozataikban mégis ritkán ítélik el ezen tulajdonságaik miatt a karaktereket.
Ezzel szemben a Felhőtlen Philadelphiában épp az ellenkezőjét látjuk: a főszereplők a világ legszörnyűbb, legtahóbb és legönzőbb emberei, ám ami fontos, hogy ellenben más sitcomokkal a sorozat nem is próbálja meg őket jó vagy szerethető figuraként ábrázolni. Persze ez a súlyosság sokaknak elidegeníthető lehet, de emiatt gyakran sokkal életszerűbb is a sorozat (leszámítva, mikor teljesen elborult). A parasztság pedig nem öncélú polgárpukkasztás, mert bár politikailag inkorrekt a humora, végig egyértelművé teszi, hogy a figurák nem példaképek, és nem közvetítenek pozitív értékeket, ha pedig mégis azonosulni tudsz velük, ott akkor ideje kissé magadba nézned. Ráadásul az országos csatornákon futó limonádé sorozatokkal ellentétben a széria nem átall keményen beleállni aktuális közéleti/politikai témákba. Csak az elmúlt évadban volt rész, ami reflektált #metoo-ra, a női remake-ekre, a nemileg semleges WC-kre, de többek között volt Reszkessetek, betörők! paródia és a vígjátéksorozatok lusta „visszaemlékezős” részei is kaptak egy fricskát. (Pongrácz Máté)
A stúdió (30 Rock)
A 2006 és 2013 között futó 30 Rockot imádták a kritikusok, de az amerikai nézőknek csak egy szűk rétegét érte el, itthon meg lényegében alig hallott róla bárki is. Pedig az ezredfordulós sitcomok egyik legjobbikáról van szó, ami az önreflexív showbiznisz-kritikájával jócskán túllépett a hétköznapi problémákon való humorizáláson. A sorozatot alkotó Tina Fey egy olyan közegről beszélt, amit nagyon jól ismer: a New York-i éjszakai szkeccsműsorok világáról. Ő maga is tagja volt a Saturday Night Live-nak, a 30 Rockban pedig az SNL-hez hasonló, de annál jóval népszerűtlenebb TGS vezető íróját alakítja. A 30 Rock hasonló stílusban mutatja meg az élő tévéműsorok működését, mint Az alelnök a politikáét: elképesztően abszurd és röhejes, mégis érezzük rajta, hogy nem áll távol a valóságtól.
Míg Rachel, Monica és Phoebe – továbbá a legtöbb női (sitcom)szereplő – jellemhibáik ellenére is mindvégig a férfiak számára vonzó nők maradtak, a Fey által alakított Liz Lemon (beszélő név) kinézete és személyisége semmilyen szinten nem apellál az ellenkező nem szívének elnyerésére. Ettől még nem lesz belőle egy „független, erős nő” váza, sőt a sorozatban talán senkin nem csattan annyi poén, mint a makacs, főnökösködő, antiszociális és kiégett örök szinglin. És mielőtt bárki szexizmust kiáltana: igazán felszabadító érzés végre szórakoztató és szerethető főhősként látni egy ilyen karaktert, nem valakinek az unalmas legjobb barátnőjeként. A 30 Rockban nemcsak Liz Lemon a karikatúra, hanem mindenki más is: a nárcisztikus és neurotikus színésznő (Jane Krakowski), a megbízhatatlan és félőrült sztár (Tracy Morgan), a félnótás tévérajongó (Jack McBrayer) és persze a csatorna feje, a gazdag fehér férfi privilégiumát büszkén lobogtató Jack Donaghy (Alec Baldwin).
A sitcomokra nem jellemző módon a 30 Rock az amerikai politikába is eléggé belemegy, hiszen a széria végig a liberális-demokrata Liz és a konzervatív-republikánus Jack (nem romantikus!) kapcsolata körül forog, és bizony mindkét oldal megkapja a magáét. A bemutatásakor még nagyon aktuális sorozat egyébként pont ezért mára már bizonyos értelemben korképpé vált, de olyan alapvető emberi, társadalmi és szórakoztatóipari jellemzőket gúnyol ki, hogy nem veszített az erősségéből. Az egyedi és kísérletező humorával pedig olyan szinten megelőzte a korát, hogy az elvetemült poénjai még napjaink sorozatdömpingjében is üdítően újszerűnek hatnak. (Rácz Viktória)
Kockafejek (The IT Crowd)
A geek vagy a nerd kifejezést előszeretettel mossa össze a köztudat, és a magyar nyelv sem tesz igazán különbséget köztük – egyszerűen csak „kockáknak” kereszteli el őket. Ám míg a geek csupán egy átlényegült, végtelenül lelkes rajongót jelent, addig a nerd egy tudományos érdeklődéssel igen, de szociális készségekkel annál kevésbé rendelkező figurát takar. A két fogalom nem zárja ki egymást, és ezt a világot több sorozat igyekezett humor tárgyává tenni – többnyire nagy sikerrel.
Ma már nem ciki geeknek vagy nerdnek lenni, hiszen pont azok a tömegkultúra legfogyasztottabb termékei, amikért ezeket a rajongó embereket régen cikizték. Így lehet, hogy annyira beépült a mainstreambe Sheldon Cooperék világa, a szélsőségesen komolyan vehetetlen Agymenők is. Miközben pedig az egy fokkal hitelesebb, de talán sokkal kínosabb Szilícium-völgy is a hatodik (záró) évadja felé menetel. Ezt a két titánt azonban megelőzte egy aprócska brit sorozat a maga 25 epizódjával.
Ha létezik maximális színvonalú, tenyércsapkodós, idézhető humor, aminek nem szüksége, hogy különösebben vad legyen, elég neki az intelligencia, a Kockafejek megtestesíti ezt. Két alagsorba száműzött és lenézett informatikus, valamint újdonsült, számítógépes analfabéta részlegvezetőjük kalamajkái a legjobb vígjátékos forgatókönyvek között tarthatók számon. Mivel a készítők megtehették, hogy évente csak 6 részt jelentettek meg, azokat olyan sűrűre írták, hogy szinte nincs poén, ami ne működne. Rengeteg rajzfilmszerű karakter a maga allűrjével, szóviccek, az elején feldobott és a rész végén lecsapott labdák – ezekkel bombáz a The IT Crowd. A brit vígjátékokra jellemző szellemesség az, ami különbbé teszi ezt a sorozatot konkurenciáitól. A geek-nerd témát ennyire intelligens módon szórakoztatóvá még sosem tették. (Szécsényi Dániel)
Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation)
Éppen tíz éve annak, hogy az Office csapata újabb mockumentaryvel állt elő, amely több szempontból is felveszi a versenyt a valaha készült egyik legjobb sitcommal. Leslie Knope és csapata Pawne fikciós városát igyekeznek jobbá és szebbé varázsolni, megannyi szakmai és személyes buktatót áthidalva. Amíg a sorozat legelején egy hatalmas, üresen hagyott gödör átalakítása a cél, addig a 7. évad végére már komoly politikai babérokra törnek a szereplők. A készítői koncepció alappillére pedig ismerős: sok kézikamera, sok kamerába nézés, sok poén, de természetesen itt is a karakterek a legfontosabbak.
Furcsa kettősség övezi azonban a sorozatot az „elődjéhez” képest. Mivel az alkotás sokkal nyitottabb – a szó fizikai értelmében is –, több helyszínt látunk, többet vagyunk a levegőn és sokkal mozgalmasabb cselekményszálakat vezetnek előttünk végig, ezáltal úgy érezzük, hogy a karakterek életébe nagyobb a betekintésünk, jobban megismerjük őket.
Nem csak azért érdekes a sorozat, mert iróniával és a (remélhetőleg) a valóságtól való elrugaszkodással képezi le, mi is folyhat egy kormányszervben. Hanem mert olyan 10/10-es figurákat teremtett meg, mint Ron Swanson. Megannyi színész pályáján lökött hatalmasat a sorozat. Amy Poehler és Nick Offerman már korábban is ott voltak a térképe sokaknak, de Aubrey Plaza, Asis Ansari vagy Chris Pratt tagadhatatlanul rengeteget köszönhet a sorozatnak. Azzal pedig, hogy sokkal közelebb kerülnek hozzánk a karakterek, normálisabb emberi kapcsolatokat látunk, hitelesebbé válik a sorozat a mockumentary formátumával együtt is. A reálisabb közegbe helyezett szereplők miatt talán egy fokkal könnyebben emészthető a Városfejlesztési osztály, amelynek a hangvétele is szándékosan könnyedebb és színesebb, mint az Office-é. És persze ne feledkezzünk meg mindenki kedvenc pónijáról, Lil’ Sebastianról se, aki egyszerűen megolvasztja az ember szívét. (Kajdi Júlia)
Modern család (Modern Family)
Szélsőségesen harsány és szentimentális: pont, mint a legsikeresebb sitcom-sorozatok. Mi teszi a Modern családot mégis kiemelkedővé vagy elsöprően élvezetéssé? Hiszen a „család” tematikája olyan hozzávaló a vígjátéksorozatok esetében, mint az olasz ételeknél a paradicsom. Rengetegszer kiaknázott területre tévedtek az ABC-nél, de sikerült elérniük, hogy minden idők egyik legnépszerűbb vígjátékát tegyék le az asztalra a maga 11 évadjával. A szerethető karakterek mellett kifejezetten a különböző családok dinamikái vitték el a hátukon a sorozatot.
Három különböző nukleáris família, amik rokoni ágon még egymással is kapcsolatban állnak. Idős férj és fiatal bombázó latin feleség, meleg pár és egy hagyományos háromgyerekes család: adja magát a rengeteg szituáció, ahol ezeket a figurákat ütköztethetik egymással. A Modern család képes elérni, hogy bár kifejezetten a gazdag réteg csetlését-botlását kövessük nyomon, problémáikkal mégis azonosulni tudjunk. Igen, húsz perc alatt megoldódik nagyjából minden komolyabb baj, de az emberi gyarlóság és balfácánság ismerős terepeit járják körbe, hogy aztán a végén a nagy összeborulások közepette átadják a tanulságot.
Az Egy rém rendes család örököse a Modern Family – és ez nem csak Ed O’Neill jelenlétének tudható be. Kevésbé karikatúraszerű, mint a ’90-es évek sikersorozata, ám nevéből is fakadóan elképesztően jelenkori, pörgős és parádés. Nagyon amerikai és Al Bundyékkal ellentétesen nagyon felső középosztálybeli. Az átrendeződő, egyre variáltabb családmodellek pedig frissítőleg hatnak a hasonló szériák mellett. (Szécsényi Dániel)
Balfékek (Community)
Az új évezred sorozatfelhozatalában sok szempontból is különleges az, amit a Community képviselt. Direkt nem használom a rettenetes magyar címet, mert közvetve ez is ott van az „érdekességek” hosszú listáján. Röviden, a Community rossz helyen volt és rossz időben. Ez nem egy országos csatornára való alkotás, valahogy mégis mindenki, mindenhol tömegterméket akart belőle csinálni. Ezért volt olyan küzdelmes elkészíteni ezt a hat évadot, amelynek több mint felét a heves rajongói nyomásra készítettek el. Merthogy rajongók voltak, vannak – és aki rajongott a sorozatért, az nagyon rajongott érte.
A sorozatért, ami fittyet hányt a szabályokra, úgy bontotta le a negyedik falat, hogy talán soha nem is volt benne negyedik fal. Sztereotípiákat szerepeltetett, amelyekből külön életet élő metasztereotípiákat kreált. Ezek a karakterek tudták, hogy nem valódiak, ők csinálták a sorozatot, de nem egy sorozatot a sorozatban, hanem magát a sorozatot. Így lett a Community metasorozat és sorozat egyszerre, egy furcsa különc, ami tele volt furcsa különcökkel. Ezt tetézi, hogy az egyébként is kábeltévés közegben otthonos kísérletezgetés mellé egyfajta európaibb humor – leginkább angol – társult. De a zavarosnak tűnő koncepcióból életre hívott alkotás nagyon is egységes volt és következetes önmagához. És persze pokoli vicces. (Németh Barna)
Louie
Korunk egyik vitathatatlanul legjobb stand-up komikusa, Louis C.K. nem idegenkedett soha a filmes szereplésektől. Exhibicionizmusa már az HBO egy évadot megélt sorozatában, a Lucky Louie-ban is megmutatkozott. A sorozat szintén helyet kaphatott volna a listában alpári humorával, ahogy folyamatosan rátesz egy lapáttal a megszokott alánevetős sitcom-stílusnak. Gyakorlatilag stand-up rutinjait adaptálta tévésorozattá, megőrizve a szókimondó, tabudöntögető és szégyentelenül kitárulkozó, őszinte stílust. Louis C.K. nem félt soha attól, hogy gyengének tűnik, attól meg pláne nem, hogy vicc tárgya lesz. Gondolatai a házasságról, a gyereknevelésről, a kis ember mindennapi nyűgjeiről gondolatébresztővé tették sorozatát.
Egy évad után azonban levették a műsorról, de Louie nem csüggedett, és 2010-ben megalkotta szintén saját magáról elnevezett sorozatát. Egyemberes show – mint egy stand-up. Louie mindennapjait dramatizálja, szintén saját történeteiből építkezve, csupán a hangulat más. Az HBO sorozata nem a térdcsapkodós hahotázást szállítja, hanem a magunkba nézés gyötrelmét. Próbára tesz, hogy el tudunk-e mosolyodni ezen a szerencsétlen humoristán, miközben reflektáltat saját életünkre és kicsinyességünkre.
Louie nem példa akar lenni, többször hangoztatja is, hogy rossz ember. Nem is véletlenül bukott be karrierje a #metoo-sztoriknak köszönhetően. Ő megmutatja, igazából milyenek vagyunk, és hogy ezt humorral hogyan lehet feloldani, és átvészelni az életet. A Louie keserédes vígjátéksorozat volt borzasztóan kínos jelenetekkel és melankóliával és egy valóságba vetett erős kapcsolódással. (Szécsényi Dániel)
Az alelnök (Veep)
Három évvel azután, hogy egy rakás díj mellett egy Oscar-jelölést is begyűjtött az Egy kis gubanccal, Armando Iannucci az HBO berkein belül mutatta meg újra, hogy napjainkban ő a politikai szatíra egyik legjelesebb képviselője – és aminek újabb gyönyörű példája lett a Sztálin halála is. Igaz, akkor még kevésbé volt viharos a Fehér Ház és Hollywood kapcsolata mint mostanában, de hát a politika az politika. Iannucci pedig úgy döntött, hogy egy mérhetetlenül opportunista politikusnő, az aktuális alelnök és udvartartása ügyes-bajos dolgain keresztül mutatja meg azt, amiről még a jól ismert mondás is azt tartja, jobb ha nem tudod: hogyan készül a politika.
Igen, mint a kolbász, véres, fűszeres és kell hozzá daráló. Igen, a politika ilyen, a viccet félretéve kell belőle gúnyt űzni, félretéve mindent, ami szent. Mert a politikában semmi nem szent. Igen, igen, vannak még jó emberek, szép ideológiák és erények, blablabla örülünk, hogy bevetted, de ha a középosztálytól vársz szavazatokat, ajánlj nekik valami hülyeséget – ha lehet, több pénzt. Ha a nők szavazatát akarok, nekik ígérj valami baromságot. De mindegy, kinek ígérsz, próbáld azt a legszélesebb körben ígérni, vagyis legyen benne család, vallás, magasztos eszmék, mindig érezz együtt az áldozatok családjával és soha ne szarj oda, ahonnan a pénzt kapod. Hogy ez könyörtelen és bántó tud lenni? Igen, de a jó szatírának ez a dolga, hogy kíméletlen legyen. Az alelnök pedig ilyen, egy sok évados, átgondolt és elképesztően nagy fricska a köpönyegforgatás, az álszentség, a hamis ígéretek és a törtetés világa előtt – ami mindig jó érzékkel karikírozza az aktuális kérdéseket és a politikai élet legnagyobb kliséit. (Németh Barna)
