Egy árnyék, egy felesleges folytatás: a Mad Max-sorozat harmadik része eleve homályos koncepcióból készült, de azóta ráadásul el is öregedett.
A Mad Max 3 – Az igazság csarnokán innen és túl a posztapokaliptikus sorozat zabigyereke: két rendező fél-félmunkája, két történet összegyurmázása, két eltérő szándék terméke. Akár a Jurassic Park 3 vagy A keresztapa 3, önmagában nem éppen rossz, de elődeivel összemérhetetlen.
A Mad Max 3 még mindig Mel Gibson karakterét, „Mad” Max Rockatansky-t követi, tizenöt évvel Humungus nagyúr legyőzése után. Az országúti harcos egy kereskedővároskába téved (amit részint Tina Turner „Néni” karaktere irányít, részint a disznótrágya-nagyúr MasterBlaster – Angelo Rossitto és Paul Larsson). A filmnek ez az első órája a Mad Max 2-re hajaz: extrém frizurák, bőrszerkók, láncok és tüskék, metál-stílusú törzsi divat, no és harc-harc-harc – utóbbi azonban már a nyolcvanas évek leggyöngébb stílusában, ami azt jelenti, hogy az ököl épp nem éri el az arcot, a test épp nem nyekken neki a falnak (bocsánat, nyolcvanas évek, de azóta sokat edződött ám a szemünk).
Hanem a film második fele tónust vált! Hátrahagyja a törzsi sivatagmetált és még a PG-13 erőszakot is és egy A legyek ura-féle antiutópiát, egy gyermek-túlélőközösséget helyez középpontjába, ahol a futóhomok a legnagyobb ellenség és egy cuki majom menti meg Maxet a szomjhaláltól. Gyerekek és cuki majmok pedig nem tesznek jót egy lényegében vad szériának.
Ez akkor is igaz, ha a sztori eredetileg valóban az elvadult gyerekekről szólt volna. A filmet nem Mad Max-darabnak tervezték, csak azzá írták át. Az egész munkából erősen hiányzott a jól összefogott, egységes koncepció: George Miller elvesztette az érdeklődését a széria iránt (a film helyszíneinek felderítése közben helikopter-balesetben meghalt producertársát, Byron Kennedy-t gyászolta erősen), George Ogilvie társrendező pedig frissiben ugrott be a projektbe Miller kérésére.
És az igazság az, hogy a filmet el-hollywoodizálták. A látványosabbra tervezett külsőségekért cserébe amerikai tőkét kellett behozni, amivel viszont amerikai követelések is együtt jártak. Evégből a PG-13 akció (a második rész 18-as karikája helyett), a nyálas nyolcvanaspop-zene, Tina Turner (aki önmagában nem rossz, egyébként), és az egész filmet átjáró lazább, naívabb hangulat. Még a film Miller-rendezte akciójelenetei sem érnek fel a második rész egyetlen árva pillanatához sem.
A Mad Max 3 így aztán képtelennek bizonyult bármit is hozzátenni elődeihez. Inkább árnyékuk lett: egy felesleges folytatás. Ami pedig az Igazság csarnokát, a Thunderdome-ot illeti: a nyolcvanas években innovatív koreográfia lehetett (Roger Ebert az egekig dicsérte az akciójelenetet – „az első eredeti ötlet egy harc megrendezésére a karatefilmek óta”), mára érdektelen ketrecharccá silányult, elhalványult a modernebb filmek akcióorgiáinak fényében. Eredeti dicsősége sose jön már vissza.
De nem is kell neki. Elfelejthetjük bátran. Mert George Miller feltámadt és a Mad Max 4-gyel leiskolázta az egész világot.
(A Mad Max: A harag útja május 21-én kerül a magyar mozikba. A várva várt film tiszteletére a Filmtekercs tematikus hetet tart, amelynek keretében terítékre kerülnek a széria egyes részei mellett különböző színészportrék, toplisták és a poszt-apokaliptikus sci-fikről szóló esszék is.)
