Hat évvel ezelőtt már összeszedtük a legjobb gasztrofilmeket, a műfaj azonban virágzik, így rendszeresen jutnak el a hazai mozikba újabb és újabb hasonló alkotások – legutóbb a Ramen Shop – Ízek a múltból. Lássuk, melyek voltak az elmúlt évtizedben érdemesek, hogy kedvenceink közé beemeljük őket.
Nem telik el év, hogy ne érkezne hozzánk egy-egy film egy reménytelen nőről vagy férfiról, aki a főzés által talál új életet, de a dokuk terén is több ilyen témájú alkotás landol nálunk évről évre. Az ételművész, az Asztal két főre vagy az Ízek palotája nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeinket, de több olyan mozit is láttunk, melyeknek mindenképpen a legnagyobbak között a helye.
Sushiálmok (David Gelb, 2011)
A 85 éves Jiro Ono nem ismer kompromisszumokat: tökéletes alapanyagokból tökéletes mesterműveket készít a világ legdrágább Michelin csillagos éttermében, ahová hónapokra előre betelnek az asztalok. Róla szól David Gelb dokumentumfilmje, a Sushiálmok (Jiro Dreams of Sushi) – róla és a tökéletesség kereséséről. A neki szentelt alkotás példát állít a néző elé is: egy olyan férfi példájával szolgál, aki tartással, elhivatottsággal és állhatatos szorgalommal, megalkuvás nélkül találta meg a boldogságot egy olyan végtelenül egyszerű(nek látszó) dologban, mint a sushikészítés.
A Sushiálmok túlmutat hősén: miközben eszméletlenül izgalmas infókat ad át a sushikészítésről, fellebbenti a fátylat arról is, milyen árat kell fizetni az ilyesfajta maximalizmusért. Az ár magas – és nem is mindig Jiro fizeti meg. A nézőnek azonban – a mozijegy árán túl – nem kell fizetnie: David Gelb rábízza az ítélkezés és az élvezkedés feladatát is.
Love and Lemons – Az igaz szerelem receptje (Teresa Fabik, 2013)
A svéd Teresa Fabik romantikus vígjátéka, a Love and Lemons – Az igaz szerelem receptje (Sma citroner gula) arra ékes bizonyíték, hogy a skandináv országok is sikeresen tudják adaptálni a működőképes gasztro romkom jól bevált hollywoodi receptúráját. A történet szerint az anyja halála után éttermet nyitó Agnesz (Rakel Wärmländer) egy félénk sráccal (Sverrir Gudnason) kacérkodik, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy ő a környék rettegett étteremkritikusa.
A film attól tud kiemelkedni a hasonló alappal rendelkező, mégis átlagos komédiák közül, hogy bár követi az amerikaiak által diktált receptet, svéd visszafogottsággal, komoly karakterépítkezéssel és fanyar humorral fűszerezi az ismert paneleket. A Kajsa Ingemarsson regényéből és saját forgatókönyvéből dolgozó Fabik csodálatos stílusérzékkel hozza el a toszkán hangulatot Svédország hófödte tájaira és olyan keveréket alkot, amelyet az ember szívesen néz meg újra és újra.
A séf (Jon Favreau, 2014)
A Vasember és a Cowboyok és űrlények rendezője, Jon Favreau írt magának egy jutalomjátékot, eljátszotta a főszerepét, megkérte szupersztár barátait, hogy ugorjanak be a kisebb-nagyobb jelenetre. Látszik, hogy A séf minden pillanata ajándék az alkotóknak, hiszen süt belőle az életszeretet.
A sztori szerint a menő séf (Favreau) megelégeli, hogy ugráljon másoknak, ezért barátjával, Martinnal (John Leguizamo) és fiával nekivág, hogy egy büfékocsiból hódítsa meg a vendégek és a szőrös szívű gasztrokritikus (Oliver Platt) szívét. A film végére nemcsak őt, de a nézőt is sikerül elcsábítania a könnyedsége ellenére is vérprofi alkotással, mely után szerintem nem akad ember, aki ne fordulna rá egy szépen összerakott szendvicsre.
Az élet ízei (Lasse Hallström, 2014)
A legromantikusabb svéd rendező, Lasse Hallström a Csokoládé után ismét úgy döntött, a gyomrukon keresztül keresi meg az utat a nézők szívéhez. A kísérlet sikeres volt, Az élet ízei az utóbbi évek egyik legbájosabb romantikus filmje, ahol két gasztronómia kultúra, két karrierista fiatal és két szerelmes szív találkozik. A nagyratörő álmokat dédelgető Hassan (Manish Dayal) hazatér szülei indiai kifőzdéjébe, amit éppen Madam Mallory (Helen Mirren) Michelin csillagos francia éttermével szemben nyitnak meg. Míg az idősebb generáció vetélkedik, Hassan és Mallory csinos jobbkeze, Maquerite (Charlotte Le Bon) arra készülnek, hogy fuzionálják a két konyhai tradíciót.
A csodálatosan gusztusos ételkölteményeknél csak a bűbájos szereplők és az érzékeny történet melengetik meg jobban a gasztrofilmek rajongóinak szívét. Hallström megint azt csinálja, amihez legjobban ért: manipulál – de úgy teszi, hogy megint önként ajánlkozunk.
A remény receptje (Naomi Kawase, 2016)
Naomi Kawase filmje, A remény receptje (An) egy dorayaki (jellegzetes, édes babbal töltött japán palacsinta) sütöde körül forog, ahol három ember sorsa fonódik össze. Oda jár Wakana (Kyara Uchida), a középiskolás lány, és ott akar állást kapni Tokue (Kirin Kiki), az idős, leprából gyógyult asszony Sentarótól (Masatoshi Nagase). A férfi nehezen megy bele, de amikor megkóstolja a nő palacsintáját, új irányt vesz az élete.
Kawase filmje a csendes életörömlés mozija, mely egy teljes éven át követi hőseit, akik az élet apró örömeiben, a barátságban, az elfogadásban találják meg önmagukat, és ami után végérvényesen megváltozik az életük. Az csak hab a tortán, hogy egy alapvetően könnyed hangvételű történetben Kawase hogyan vezet be egy olyan komoly kérdést is, mint amilyen az előítéletesség is.
