Akkor pedig végképp nem, ha nem tudod, mit is akarsz mondani. Ezen film készítői pedig nem csak, hogy nem tudták, de még azt is rosszul csinálták, amiről azt hiszik, hogy tudták.
Nagyon nehéz úgy rosszat írni egy ilyen témát bemutató filmről, hogy az ne a megtörtént borzalmakat degradálja. Most mégis ezt kell tennem, mert ez az oknyomozó dokumentumfilmnek szánt valami egyszerűen sehogy nem áll össze. Ha pedig azt mondom, hogy csak a beletett pénz mennyisége különbözteti meg a kereskedelmi tévék kínosan gagyi, hasonló tematikájú sorozataitól, az egész szépen körülírja a film hibáit.
A megtörtént esetet feldolgozó mű a 2009 januárjában elkövetett csepeli kettős gyilkosságot mutatja be, amikor egy iskola igazgatója, Deme Gábor és a biztonsági őr-portás, Kun Tamás előre kitervelten megölték Takács József iskolavezetőt és Papp László igazgatóhelyettest. Az indíték az volt, hogy ne derülhessen ki a karrierjét szépen építgető Deme majdnem hatmillió forintra rugó sikkasztása és csalása. Kun hű csatlósaként bármit képes volt megtenni az igazgatóért, azért is, mert annak sikere idővel őt is előrébb mozdíthatta volna elméletben.
Egy az iskolában lezajlott találkozó alkalmával történt a bűncselekmény, amelyet azonban Papp diktafonra rögzített, szinte száz százalékos terhelő bizonyítékot szolgáltatva így utólag is a tettesek ellen. Valójában azonban ezen kívül is nyomok és jelek hada maradt utánuk: a meggyanúsítás, majd perbe fogás egyértelmű volt. Bár a két férfi végig tagadott, kitalált ötödik, csuklyás férfival próbálkozott, a bíróság végül mindkettejüket elítélte. Kun tényleges életfogytiglant kapott, míg Deme is minimum 32 év múlva szabadulhat feltételesen.
Azért fontos mindezt részletezni, mert bármennyire is jelentős és tragikus az ügy, hat év távlatából nem várható el egy átlag nézőtől, hogy pontosan tudja, miről is van szó. Mindezt pedig a film nem teszi meg. Néhány mondatos felvezetés után, amely inkább az elkövetkező egy órás anyagra utal, sem mint a valós történésekre, azonnal rátér a szereplőkre, azok hozzátartozóira és interjúikra. Már ez zavaró, mert egyszerűen az első bő tíz percben tényleg nehéz követni, hogy ki kicsoda, ki elkövető, ki áldozat. Nem könnyíti meg később sem a saját és a néző helyzetét a film, amikor keveri az archív és amatőr színészekkel felvett jeleneteket. Sőt, az olykor egész egyszerűen egymásra vágott képet végképp indokolatlanok és megkavaróak.
Ezen pedig az sem segít, hogy Végh Péter gyakorlatilag végig narrálja a filmet – sőt. Az alapvetően jó ötlet a rosszul megírt forgatókönyv (amely nem csak a szövegeknél érződik) és a színművész mesélős hangszíne miatt sokszor komolytalanná teszi az egész alkotást. És ez egy ilyen témájú filmnél talán a legsúlyosabb vétség. Arról nem is beszélve, hogy olykor még poénos hangvételű megjegyzéseket is hallunk, amely végképp felháborító.
A film kezdetén az eset szinte szenzációként pereg előttünk, mintha valamilyen büszkeség lenne az, hogy ilyen megtörténhet. És erre az sem mentség, hogy megpróbálják a magnóra rögzítés valóban egyedüliségét kiemelni. Ez egy groteszk véletlen, amely folytán utólag könnyebben lehetett elítélni a gyanúsítottakat, de semmiképpen sem valami kiemelkedően izgalmas vagy szenzációs eleme a gyilkosságnak. Ha pedig már itt tartunk: kissé féloldalas megoldás a középpontba helyezni ezt a felvételt, de végül csak papíron mutatni meg néhány sorát, illetve Végh szájába adni egy-egy mondatot. Az ember várja, hogy levetítsék (bár nyilván senki sem szívesen hallgatná meg), így azonban az ereje teljesen elszáll.
Igaz ez pedig a film teljes játékidejére is. Erőtlen, hatásvadász, de nem hatásos és kissé méltatlannak érezzük egy ilyen tragédiához, amely ugyan szörnyű, de sajnos nem egyedülálló.
Akkor miért is éppen ezt az esetet vitték filmre a készítők? Nos, ez nem igazán derült ki, még az utólagos beszélgetés során sem. A két rendező egyike, Csarnai Attila (a másik Géczy Dávid) egy csepeli újságíró, aki nagyon mélyre ásta magát a történtekbe, annyival felelt, hogy csepeliként ezt teljesen más volt megélni. Ez pedig rendjén is van, na de akkor mi van az ország összes többi másik városával, falujával? Ha ez egy sorozat egy epizódja lett volna, nincs is ezzel baj, külön produkcióként azonban ez zavaró a nézőnek. Hangsúlyozni kell persze, hogy nem mintha nem lenne két ember halála bőven elegendő indok egy ilyen fajta film elkészítésére, de valahogy mégis csak jó lenne tudni, miért pont a csepeli, sőt miért pont ez a csepeli ügy kapott ekkora kiváltságot.
Minderre, sok más mellett nem kapunk választ. Valójában igazából az a hibája a filmnek – és ezt Géczy félig ki is mondja utólag –, hogy nem döntötték el, mit is akarnak bemutatni. A négy emberről igazából semmit nem tudunk meg (holott a film kimondottan ezzel kezd). A történetet bemutatja ugyan az alkotás, az indítékot azonban csak szépen lassan haladva. Mindez lehet, hogy a feszültségépítés eszköze vagy a nyomozás lekövetése, de nem működik.
Az utóbbin sincs elég hangsúly, főleg azért nem, mert a mű elénk tárja azt a töménytelen mennyiségű bizonyítékot, amely alapján bárkit el lehetne ítélni, mégsem mondja el, miért is nem történt mindez ennyire könnyen. Géczy úgy fogalmaz, hogy egyenlő esélyeket akartak adni, és az elkövetők oldaláról is bemutatni a történteket. Ez már önmagában nagyon bajos és felesleges is. Van két gyilkos, akik egy téli estén hidegvérrel gyakorlatilag kivégeztek két embert. (Igaz a fegyvert Kun használta.) Ilyen esetben nem kell, sőt, tovább megyek, nem is szabad az elkövetők meséjét is ábrázolni, mert ezzel elismeri a film a lehetőségét – még ha csak egy kis időre is –, hogy nekik van igazuk s ők ártatlanok. Mindez pedig igenis tiszteletlen az áldozatokkal szemben.
Bár nagyon erősen próbálkozik a film – sokszor hallhatunk egy kriminálpszichológust –, hogy bemutassa és értelmezze magát az ölést, mint ember által eltervelt és kivitelezett aktust, ez nem sikerül neki. Egész egyszerűen azért, mert ez egy jóval mélyebb és komolyabb téma. Nem lehet félmondatokban olyan horderejű kijelentéseket tenni, mint hogy ki pszichopata és ki nem. Az pedig a film negatív csúcspontja volt, amikor a múlt híres és hírhedt személyiségeit csoportosították törekvő, de a társadalmat segítő és szimplán pszichopata emberekbe – előbbi például Gandhi, míg utóbbi Sztálin.
A pszichológia filmbe keverésének itt még nincs vége: valamiért nagyon próbálkozik a film feltételesen utólagosan ráhúzni az elkövetőre és az áldozatra is, hogy ekkor és ekkor ezért csinálták ezt és ezt. Ez pedig végképp zavaró és kissé nevetséges is. Senki ne mondja, hogy egy férfi, aki karnyújtásnyira fejbe lő valakit, és egy másik könyörgő embert a földön végez ki, néhány perc elteltével tudat alatt szándékosan lövi kézen saját magát, hogy elkapják őt a rendőrök. Ahogy azt sem, hogy egy életét féltő és teljesen rémült emberben van annyi lélekerő, hogy mindent megtegyen, hogy a nála lévő diktafont elrejtse.
Valahol ez utóbbi problémánál látszik legjobban a film átfogó hibája. Hiába próbált objektív oknyomozó ál-dokumentumfilm lenni, nem volt képes rá, hogy ne szőjön a történetbe politikát, érzelmeket, elméleteket és nagy jóindulattal pszichológiai eszmefuttatásoknak nevezett gondolatokat. Mindez pedig a bűncselekmény komolyságának és súlyosságának érzetét csorbítja.
Jó lenne mondani, hogy legalább a képi világ, a rendezői rutin megmenti a filmet, de nem. Meglepően helytelen és indokolatlanul sokszor ismételt képeket látunk, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nagyon meg voltak elégedve Takács kivégzésének profi kivitelezésével. Ezt leszámítva viszont tényleg olyan, mintha egy kora hétköznap este bekapcsolnánk a tévét és találnánk valami zs-kategóriás oknyomozó dokumentumsorozatot. Felszínes, rosszul összerakott és zavaróan sok mindent akar mondani, miközben valójában éppen emiatt nem mond szinte semmit. Kicsit olyan ez az alkotás, mint Géczy Dávid a beharangozó és a film utáni beszélgetés alkalmával: szépen mondja, amit illik egy ilyen tematikájú esettel és filmmel kapcsolatban, miközben végig a farzsebében van a keze.
