Életrajzi film = Oscar-díj? Ennyire egyszerű lenne a recept? Sokak szerint elég egy kis smink, egy kis hang- és mozgásutánzás, és azonnal az emberhez vágnak egy arany szobrocskát. A 2000-es díjátadó óta vizsgáltuk a legjobb film kategóriát. Vajon tényleg részrehajló Hollywood, vagy csak a rosszmájúak hiszik, hogy nagyobb eséllyel kap díjat egy-egy ilyen alkotás?
Kezdésnek vegyük talán a téma alapját, miszerint azok a filmek lesznek az egyik legvonzóbbak a nézőnek, amelyek valós, megtörtént eseményeket dolgoznak fel. És mi is lehetne valósabb egy történetnél, mint egy létező vagy létezett személy élete és tettei? Az életrajzi filmeket több okból szeretjük, fussuk át most ezeket gyorsan.
1) Bármennyire is hisszük, hogy a filmek világába menekülve a valóságtól szeretnénk elszakadni, hogy kikapcsolódni járunk a moziba, és elvárjuk, hogy a látványvilág elkápráztasson – mindig számítani fog, hogy az adott művek hitelesek legyenek. Akkor szimpatikus valaki, ha azonosulni lehet vele. Akkor izgulok egy három karú, aranysisakos 130 centis ufóért, ha előtte láttam, hogy ő is bizony pöttyös túrórudit majszol a reggel kávéja mellé. A kötődési pont ezer és egy helyen lehet, de ezek egyik legalapvetőbbe az, hogy valós személyről készül egy alkotás.
2) Hatásvadászat ide vagy oda, be kell ismerni, azonnal más szemmel tekintünk egy történetre, ha tudjuk, hogy az tényleg megtörtént. A bennünk lakozó kíváncsiság az egyik legtermészetesebb emberi tulajdonság, amelyre könnyen fel lehet építeni egy egész filmet. Ha valami igaz és igazi, máris mélyebben gondolunk bele az eseményekbe. Egy jól elkészített film Auschwitzról mindig megrázóbb lesz, mint akár egy nagyon hasonló témát bemutató alkotás Mordorban. Ahogy azt is kényelmetlenebbül fogadnánk a vásznon, ha Hitler mentene meg egy busznyi kisiskolást egy szörnyű balesettől, mintha Szauron akadályozná meg, hogy harminc uruk hai egy szakadékba zuhanjon.
3) Kevés, bár valóban önmagában is extra vonzerővel bír, ha egy film valós történetet dolgoz fel. A hab a tortán, ha a főszereplő is ismert személyiség. Ez pedig már a szintén mindannyiunkban bujkáló, leegyszerűsítve „sztárimádás” rovására írható. Ha valaki fontos ember, mindent tudni akarunk róla. Véleményt akarunk kialakítani, szimpatizálni akarunk vele vagy éppen el akarjuk ítélni. De a lényeg az, hogy megismerjük. Önmagában senkit nem érdekel, ha valaki temetőkből gyűjt leveleket, hogy lepréselje őket, vagy minden alkalommal hat kockacukorral issza a teáját, netalántán profi dobos volt 15 éves koráig. Ha azonban kiderül, hogy mindezeket híres, általában történelmi személyekhez köthetjük, máris megnő az érdeklődésünk. Egy igazán jó életrajzi alkotás pedig éppen ezeket mutatja meg nekünk. Valós emberek, valós vonások és valós tettek.
Mi, nézők tehát rohanunk a moziba, hogy egy amerikai elnök, egy bokszoló vagy egy zenész életútját végigkísérhessük. De vajon azt kapjuk, amit várunk? Valóban annyira jók ezek az alkotások? Az Akadémia szerint igen, hiszen a 2000 óta legjobb film kategóriában jelölt 92 filmből 24 alkotás, azaz több, mint a filmek negyede dolgoz fel valós történetet, majdnem mind valós történelmi személlyel a főszerepben. A 14 győztes filmből ugyan csak 4 életrajzi alkotás hozta el a díjat, de idén ismét a mezőny fele ebbe a kategóriába esik bele, nagy eséllyel bővítve a listát.
Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind, 2001)
2002-ben a John Forbes Nash Jr.-ról (Russell Crowe) szóló alkotást a legjobb film mellett, legjobb rendezői (Ron Howard), legjobb női mellékszereplői (Jennifer Connelly) és legjobb adaptált forgatókönyvi Oscar-díjjal is jutalmazták. A zseniális matematikus pályáját a kezdetektől bemutató mű igen érzékenyen és hűen ad képet Nash betegségéről, képzelt küldetéséről és egy harcról, melyet közösen kell vívnia kitartó és szerető feleségével. Hogy a többszöri díjazásba miért nem fért bele Crowe, illetve miért csak egy jelölésre futotta a játéka, erre szinte biztos magyarázat az előző év. 2001-ben ugyanis legjobb férfi főszereplő díjat vehetett át a Gladiátorban nyújtott alakításáért. Más kérdés, hogy mérföldekkel körözte le magát ebben a filmben, de hát nehezen oldható meg, hogy utólag elvegyenek valamit, hogy aztán következő évben jogosan újra átadják.
A király beszéde (The King’s Speech, 2010)
9 évet kellett várni, hogy az Akadémia ismét egy életrajzi alkotást díjazzon. 2011-ben egy világ izgulhatott VI. György brit királyért (Colin Firth), hogy annak sikerüljön dadogás nélkül végigmondania egy beszédet. A hirtelen királlyá lett Bertie sok tekintetben nem volt alkalmas az uralkodásra, leginkább, mert ő maga nem vágyott rá. Ezt a kezdeti zavart, a beszédhibája miatti állandó kisebbségi komplexust, és az annak komoly munkával való leküzdését tárja elénk a mű. A tökéletesen korhű, szépen fényképezett és nagyon emberi film a legjobb lett ebben az évben. Tom Hooper a rendezésért, Colin Firth a főszereplésért, David Seidler pedig a legjobb eredeti forgatókönyvért kapta meg az aranyszobrot.
Az Argo-akció (Argo, 2012)
Ezzel a filmmel be is jön a képbe egy különleges csoportja az életrajzi filmeknek, melyek valójában megtörtént eseteket dolgoznak fel, konkrét valós főszereplővel azonban nem rendelkeznek. Így természetesen inkább nevezhetjük őket egyszerűen megtörtént események alapján készült alkotásoknak. A cikk elején felsorolt érvek miatt azonban most ide számítjuk ezt is. Az 1979-es teheráni amerikai nagykövetség lerohanását követő 444 napos túszdrámát dolgozza fel Az Argo-akció. Az 52 diplomata megmentésére hajmeresztő és veszélyes tervet eszelnek ki.
A CIA egyik szakértője, Tony Mendez (Ben Affleck) ötletére egy ál filmforgatás keretein belül szöktetnék haza Amerikába a túszokat. Bár a film vegyes fogadtatásra talált, számomra például száraz, vontatott és dramaturgiailag egyáltalán nincsen erősen felépítve, Hollywoodnak tetszett. A mű 2013-ban elhozta a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv (Chris Terrio) és a legjobb vágás (William Goldenberg) Oscar-díját.
12 év rabszolgaság (12 Years a Slave, 2013)
Igaz történet, valós személyek, ráadásul a feketék szabadságért folytatott küzdelme adja a film magját. Hát mi ér Oscart, ha ez nem? Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) szabad emberként éli életét New York városában, boldog családapa és elismert hegedűművész. Egy nap azonban elrabolják és eladják délen rabszolgának. 12 éven keresztül kerül újabb és újabb „gazdákhoz”, hogy aztán a végtelenül nehéz és hosszú út végén célt érjen. A csöppet hollywoodiasan megrendítő alkotás hibátlan színészekkel, megkapó képekkel és olykor meglepően erőszakosan mutatja be, milyen is lehetett az élete valakinek jó százötven évvel ezelőtt, pusztán a bőrszíne miatt.
Tavaly tehát a 12 év rabszolgaság lett a legjobb film, de Lupita Nyong’o lett a legjobb női mellékszereplő, és a legjobb adaptált forgatókönyv díját is megkapta John Ridley.
Az idei év jelöltjeinek aránya az eddigieknél is nagyobb, hiszen a 8 alkotásból 4 életrajzi mű. Bár furcsamód éppen a másik 4 film (A Grand Budapest Hotel, Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje), Sráckor, Whiplash) közül várják a szakértők a győztest, lássuk be, sosem lehet tudni. Hollywoodnak igen is van egy fajta érzékenysége ezek iránt a filmek iránt, ráadásul el kell ismerni, hogy az idei mezőny felhozatala díj-esély szempontjából nagyon impozáns: egy bekattant katona, egy beteg fizikus, egy meleg matematikus és egy férfi, aki kivívta a feketék szavazójogát.
Amerikai mesterlövész (American Sniper, 2014)
Míg Amerikában bevételi rekordokat dönt, és az ottani közvélemény-kutatások szerint egyértelműen a legjobb film befutójának várják őt a nézők, máshol kevésbé vannak elájulva Clint Eastwood legújabb alkotásától. A Chris Kyle (Bradley Cooper) mesterlövészről készült mű finoman szólva egyoldalúan beszél az iraki helyzetről, és túl enyhén mutatja be a katona lelki leépülését és a munkája miatt érzett zavarait. Ami igaz az egész filmre, az igaz magára a főszereplőre is. Cooper egyhangú és egyszerűen nem érdekes annyira, hogy több mint két órán át nézni akarjam.
A döntés azonban nem a mi kezünkben van, így teljesen reális esélye van annak, hogy az Amerikai mesterlövész elhozza idén a legjobb filmnek járó Oscar-díjat.
A mindenség elmélete (The Theory of Everything, 2014)
Korunk kétségkívül egyik legnagyobb tudósáról, életéről, betegségéről, de elsősorban szerelméről szól ez a film. Stephen Hawkingot (Eddie Redmayne) 21 éves korában diagnosztizálták egy igen súlyos motoros neuronbetegséggel. Két évet jósoltak neki, mely alatt a mozgása és a beszéde teljesen lebénul. Jane (Felicity Jones) azonban kitart a fiú mellett, bár egyikük sem tudja, hogy az a két év végül egy életté duzzad majd. Kettejük kapcsolata áll a középpontban, mely minden hihetetlen nehézség ellenére virágozni képes, legalább is egy ideig.
A több évtizedet felölelő A mindenség elmélete fájó pontossággal mutatja meg, mit tesz az emberrel egy ilyen betegség, és mit okoz a lélekben ez a harc. Kitartani a legrosszabban is néhány évig egy dolog, kitartani a legrosszabban is sok-sok éven át, már teljesen más. Két ember sikerek közti vívódása ez, melyet Redmayne páratlan játéka tesz feledhetetlenné. Talán eljött az ideje, hogy egy tolókocsi legyőzzön egy puskát.
Kódjátszma (The Imitation Game, 2014)
Egy újabb kissé megosztó alkotás, mely Alan Turing (Benedict Cumberbatch) amerikai matematikus és csapata néhány évét mutatja be, melyben a német Enigma elnevezésű titkosító gép jeleinek megfejtésére törekednek. Az eredmény végül nagyban hozzájárult a második világháború megnyeréséhez, és a németek legyőzéséhez. Legalább is a film nagyon kihangsúlyozza ezt. Amit viszont nem tesz, az Turing homoszexualitásának komolyabb és mélyebb bemutatása. A semmivel nem zseniálisabb, mint általában Cumberbatchről ugyan az első percektől kezdve lerí a szexuális beállítottsága, ezt azonban a film csak kevésbé tárgyalja. Szép dolog az Enigma kódjainak feltörése, de a történet valódi lényege a Turing elleni szégyentelen eljárás az identitása miatt. Bár a film utolsó pár perce kitér a dologra, ennél többet érdemelne ez, és az összes hasonló szituáció.
A Kódjátszma izgalmasan, kellemes képekkel, zenével és hangulatos történetvezetéssel, de felületesen szól a meghurcolt tudósról, akinek köszönhetően (elvileg) nem a náci Németország vette át a hatalmat Európa felett. Ugyanakkor mégis csak második világháború, nemi vonzódása miatt üldözött, zseniális tudós és jelentős történelmi esemény képezi a film magját. Kevesebbért is osztogattak már Oscart.
Selma (Selma, 2014)
Látatlanba talán ezt a filmet mondanánk a legesélyesebb indulónak, ha az elemeit tekintjük. Megnézés után azért más a vélemény. A Selma hűen, szépen és zseniális zenével mutatja be azt a hosszú menetelést, melyet a feketék tettek meg Martin Luther King (David Oyelowo) vezetésével azért, hogy alap emberi jogukat megkaphassák: hogy szavazhassanak. A film, bár tehetné, ennél nem szól sokkal többről, viszont őszintén kihangsúlyozza a King család kapcsolatát, főleg a férj-feleség viszonyt. A Kingre oly nagyon jellemző beszédek sokaságával teletűzdelt film kicsit egyhangúvá és lapossá válik a játékidő végére (ami itt is két órán túlmegy).
A Selma olyan, mintha mi magunk is a tömeggel lépkednénk: az énekeket átérezzük, egymás kezét szorítjuk és hiszünk valamiben, de nem látjuk, mi történik két emberrel előttünk vagy mögöttünk. Komoly témát vesz elő, tökéletes színészi alakításokkal és el is gondolkodtat, de koránt sem eléggé. Viszont a főbb kategóriákban csak a legjobb filmeknél láthatjuk a filmet. Talán éppen ezért kárpótlásul végül neki ítélik a díjat? Ti mit tippeltek? Vasárnap minden kiderül!
