Martin Scorsese, Ang Lee, Warren Beatty – néhány rendező, akinek új filmjét szinte biztosan nem láthatjuk a magyar mozikban az Oscar-jelölések elmaradása miatt. Alábbiakban összeszedtük, melyek idén azok a filmek, amelyek a díjszezon legnagyobb vesztesei közé tartoznak.
A szeptemberben startoló díjszezon utolsó állomása az Oscar-díj, akik nagyítóval követik az eseményeket, már a jelöltek kihirdetésekor nagyjából mindent tudnak az adott év legjobbjairól – és egyben a legnagyobb csalódásairól. A 2016-os évben pedig mintha a megszokottnál több alkotás esett volna pofára. A stúdiók kockáztattak, és a hatalmas konkurencia ellenére minden filmet, ami a közepesnél jobban sikerült, az év végi hajrában versenyeztettek meg. (A jelölteket itt találod!)
A jelölésekről lemaradók mezőnyében néhány film számára a várt díjazás elmaradása „csak” az előrejelzett összbevétel jelentős csökkenését eredményezi. Ezért lett például hatalmas bukás a Szövetségesek, kisebb kudarc az Utazók, vagy lett csak kisebb nyereség A lány a vonaton gyártásán – mindnél számítottak Oscar-jelölésekre.
Másik kategóriába tartoznak azok a filmek, amelyeket moziban mi, magyarok már sosem láthatunk. Ezeket adott esetben nagynevű rendezők és színészek készítettek, de a témájuk teljesen irreleváns számunkra, vagy egyszerűen csak nehezen fogyasztható drámák, amelyeket a várható díjak és jelölések hiányában, valamint az ahhoz köthető bukás révén egyik forgalmazó sem fogja behozni a magyar mozikba.
The Birth of a Nation
A Sundance idején még mindenki arról beszélt, megvan az idei Oscar-díjas film, ami végre kiigazítja az #Oscarsowhite vétségét. Nate Parker a The Birth of a Nationnel egy rabszolgalázadást kirobbantó prédikátor történetét mutatja be, az Egyesült Államok történelmének egyik legsötétebb óráját. Nat Turner Virginiában szított felkelést 1831-ben, amelyet a fehérek levertek, brutálisan megtoroltak, az afroamerikaiakat szinte minden joguktól megfosztották, magát a felkelőt pedig kivégezték.
A korábban színészként híressé váló Nate Parker (olyan filmekben játszott, mint a Non-Stop vagy az Érvek és életek) írta és rendezte a The Birth of a Nationt, sőt a főszereplő lázadót is ő alakítja. Tavaly januárban a Sundance-en mindent meg is nyert, amit lehetett: a fődíjat, a közönségdíjat és a minden idők legdrágább forgalmazói jogdíj kifizetésének képzeletbeli díját. Minden tökéletesen haladt az Oscar felé, mígnem szeptemberben kiderült: a színész-rendező 1999-ben megerőszakolt egy 17 éves nőt.
Az eset elképesztően bonyolult (állítólag a lány nem mondta, hogy ne), az Egyesült Államokban óriási botrány lett belőle, ugyanis a filmben látható egy durva, erőszakos szexjelenet is. Nate Parker és a The Birth of a Nation védői a Fox Searchlightot hibáztatták a rossz PR miatt, a forgalmazó meg persze a rendezőt. Bárhogy is, a film menthetetlenné vált, díjazni azóta senki sem meri, nehogy azt gondolják, egy erőszaktevő mellé állt.
Queen of Katwe
Az állítólag könnyekig megható, mégsem szirupos Queen of Katwe Phiona Mutesi sakkozónő történetét meséli el, aki Ugandában gyerekként megtanult sakkozni, részt vett egy sakkolimpián, majd női sakkmester-jelöltté vált. A filmet Mira Nair rendezte, a gyönyörű Lupita Nyong’o alakítja a főszereplőt, rajta kívül David Oyelowo alakítását is sokat méltatták.
Aztán időközben a film megbukott. Mindenki a gyártó-forgalmazó Disney stúdiót tette felelőssé: rossz marketingkampányt folytatott, rosszul időzítette premiert (szeptemberben volt, amikor a Toronto Filmfesztivál miatt minden rétegfilm körül nagyobb a nyüzsgés). Pedig nem volt könnyű helyzetben a stúdió, Afrika ugyanis, némi vitriollal azt mondhatjuk, senkit nem érdekel, vagy csak akkor, ha az ottani fehérek életét mutatja be.
A bukás címkéje sehogy se tesz jót a díjszezonban egy filmnek, de azért láttunk már ellenpéldát (A bombák földjén). Csakhogy a Queen of Katwe-nál a premier tényleg nagyon messze volt az Oscartól, néhányan azt állították, mégiscsak túl Disney-s (cukros) a film, stb. Így aztán valahogy megfeledkeztek róla.
Billy Lynn’s Long Halftime Walk
Több szempontból különleges próbálkozás volt Ang Lee mozija, a Billy Lynn’s Long Halftime Walk. Ez volt ugyanis a filmtörténelem első darabja, ami brutális, másodpercenként 120 képkockával vettek fel (az eddigi rekord Peter Jackson A hobbitja volt 48-cal). Ezt a technológiát próbálta összehozni a rendező egy könyvvel, Ben Fountain társadalmi szatírájával, a Billy Lynn hosszú félidei sétájával. Koncepciója valami hasonló lehetett, mint a Pi életénél, tehát egy adaptációt megtölteni lenyűgöző vizualitással.
Biztos voltam benne, hogy a film előtt két lehetséges út áll: vagy nagyon jó lesz, valami egészen új, különleges, egyedi, vagy valami szörnyű katyvasz. Nem így lett. A New York-i Film Fesztivál idején zajlott premier után a szaksajtó arról beszélt, hogy a vizuális kísérletezés újszerűsége nem jön át a néző számára, vagy ha igen, eltérítette a történetben rejlő lehetőségektől. Az viszont hiába alapjaiban jó, nincs kellően kidolgozva. Az eredmény pedig középszerű.
A középszerűség a dráma műfajában ugyanúgy egyenlő az anyagi kudarccal, mintha a kritikusok szerint a film rossz lenne. És így is lett, a Billy Lynn’s Long Halftime Walk hatalmas bukás lett az Egyesült Államokban, története pedig annyira amerikai, hogy máshol voltaképpen nem értelmezhető.
Némaság (Silence)*
A hazai mozikban az évtized legnagyobb meglepetéssikere egyértelműen A Wall Street farkasa volt, és amikor kiderült, hogy a honfitársaink által rajongott Liam Neeson játszik Martin Scorsese új filmjében, akkor a forgalmazók már előre dörzsölték a markukat a várható kasszarobbanás miatt. Aztán kiderült, hogy a rendezőmester új drámája a XVII. századi Japánban mutatja be néhány portugál hittérítő életét.
Az utolsó esély a hazai forgalmazásra a díjeső lett volna. Csakhogy hiába küldtek külön néhány kópiát a Golden Globe bizottságnak, a Némaság végül egyetlen jelölést sem (!) gyűjtött be. Ebből a helyzetből elképesztően nehéz a mozikba csábítani a nézőket még az Egyesült Államokban is, és az eddigi öt hét adatai alapján ez nem is sikerült. A díjak és a bevételek együttes hiánya így még akkor is egyenlő a bukással, ha közben a kritikusok szerint különleges, mély, elgondolkodtató, bár valóban nehezen befogadható alkotás lett a Némaság.
Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy Scorsese 25 éve dédelgetett projektje volt ez a film.
Christine
Christine Chubbuck a hetvenes években élő adásban követett el öngyilkosságot. Az ő történetét dolgozta fel Antonio Campos a Christine-ben. A tavalyi Sundance-en debütált mozi a viszonylag könnyen értelmezhető témája ellenére rétegfilm maradt, sosem tudott széles körben ismertté válni, viszont Rebecca Hall alakításáról (és néhány mellékszereplőről) ódákat zengtek a kritikusok, és a színésznő számos jelölést be is gyűjtött, néhányat el is nyert.
Rebecca Hall legnagyobb szerencsétlensége, hogy idén pont a női főszereplői kategória a legerősebb. Emma Stone, Natalie Portman és Isabelle Huppert mellett nem lehet labdába rúgni (így is az egyik legnagyobb meglepetés, hogy Amy Adams-t nem jelölték. Ráadásul ez a kategória egyébként sem vonzza a magyar nézőket, amikor Julianne Moore Oscart nyert, nem hozták be a Megmaradt Alice-nek c. filmet, azt csak a Titanicon vetítették. Pedig annak témája még így is közelebb állt a magyarokhoz, mint egy amerikai híradós nő története.
Bleed for This
Megkapó, valós történetet dolgoz fel a Bleed for This: a profi boxoló Vinny Pazienza egy végzetes autóbaleset következtében tolószékbe kényszerült, bizonytalanná vált, hogy egyáltalán lábra tud-e állni valaha is. Ehhez képest egy hihetetlen rehabilitációt követően visszatért a ringbe.
A főszereplőt alakító Miles Tellerről az terjedt, hogy ezért a szerepért szállt ki a Kaliforniai álomból, ami a jelen fényének tükrében élete legrosszabb döntése lenne. A valóságban azonban nem így volt, Damien Chazelle a stúdió nyomására választott Ryan Gosling mellett. Teller közvetlenül a Whiplash sikere után kapta a felkérést, és bár hezitált, végül elvállata. Ő rengeteget edzett, az edzőjét alakító Aaron Eckhart pedig rengeteget hízott a szerep kedvéért. Sajnos utólag úgy tűnik, fölöslegesen, pedig idén – szemben a női főszereplő kategóriával – meglepően enyhe a férfi főszereplő mezőny.
A film Telluride-ban debütált viszonylag pozitív kritikákkal, de mint említettem, a középszerűség megegyezik a kudarccal a drámák esetében. És így is lett, elképesztően alacsony érdeklődést váltott ki a történet a tengerentúlon (szerencsére a költségvetése is elképesztően alacsony volt). Némi iróniával azt mondhatjuk, a Bleed for This elvérzett a Creed – Apollo fia miatt: egyszerűen mostanában túl sok volt a bokszfilm.
Rules Don’t Apply
Ha azt mondtam, hogy a Bleed for This elképesztően keveseket érdekelt, akkor a Rules Don’t Apply gyakorlatilag senkit. Pedig Warren Beatty 40 évig (!) dolgozott rajta, azóta, hogy meglátta egyszer Howard Hughest egy szállodában. Beatty az egyik főszerepet is magára vállalta, pedig utoljára 16 éve láthatták a vásznon, valamint ő vette kézbe a rendezést is, pedig 19 éve nem rendezett semmit. A Rules Don’t Apply Hollywood aranykorában játszódik, a történet pedig egy színésznő és Howard Hughes sofőrje között szövődő tiltott szerelemről szól.
A bukás és a jelölések elmaradásának oka ismét főleg a középszerűség. A Rules Don’t Apply drámának túl könnyed, vígjátéknak nem elég vicces, meg úgy az egész túl fárasztó, legalábbis a tengerentúli kritikusok szerint. Egyedül Lily Collinsnak sikerült kiemelkednie, és néhány díjat elnyernie, de, mint említettem, neki pont a legerősebb mezőnnyel kell szembeszállnia.
Ráadásul ez a téma – ironikus módon pont Alden Ehrenreich-hal a főszerepben – látható volt idén a mozikban. Az Ave, Cézár! anyagi sikere jól rávilágít a forgalmazó hibás döntésére: éreznie kellett volna, hogy a jobbnál jobb filmekkel agyonzsúfolt díjszezonban a közepesen sikerült alkotások elvéreznek, míg az év másik felében éppen a kisebb konkurencia miatt nagyobb az esélyük megtalálni a közönségüket. És akkor még mi is láthattuk volna moziban Warren Beattyt – nagy valószínűséggel utoljára.
Miss Sloane
A címszereplő nő (Jessica Chastain alakításában) egy lobbista, aki fegyvereket képviseli. A Miss Sloane nem rossz film, de nem is kimagasló – állítják a tengerentúlon. Viszont közben idén választási év volt, ami rendre azt jelenti, a választópolgárokat a megszokottnál jobban érdekli a politika. És a film tele van aktuális utalásokkal Bernie Sanders kampányára vagy épp Donald Trumpra vonatkozóan. Viszont az idei Trump-diadal nagy tanulsága éppen az volt, hogy nagyobb érdeklődés pont nem Washington és Hollywood felé irányul, hanem valami más irányába.
A Miss Sloane a listában az állatorvosi ló: tehetséges rendező (John Madden – Szerelmes Shakespeare, Keleti nyugalom – Marigold Hotel) újjal próbálkozik, de nem áll jól neki; erős alakítást nyújt a főszereplő nő, de idén ennél jobbak is láthatók; középszerűségből semmi nem emeli ki, ezért megbukott a jegypénztáraknál (is). Ahogy a felsoroltak mindegyike, a Miss Sloane is rávilágít Hollywood válságára: hiába készülnek jó műfajfilmek (életrajzi, politikai vagy történelmi drámák), a moziba járó közönséget egyre inkább csak a szélsőségekkel, kiugró teljesítménnyel vagy franchise-szerűen működő folytatásokkal lehet a szélesvászon elé csábítani.
*Úgy tűnik, a Freeman Film végül mégis bemutatja a Némaságot. Ezt azonban csak akkor hiszem el, ha látom.
[author_bio author=”tothnandor”]
