A jó horrorokat talán két kezén megszámolhatná az ember. A számítógépes játékból készített jó horrorokhoz pedig kéz sem kell, csak egy ujj. A Silent Hill az egyetlen.
Ami nem működött a Doomban, az kitűnően működik ebben a filben: a játék hangulatát vérfagyasztóan sikerült átültetni a nagyvászonra; a kihalt bányászváros, Silent Hill a frászt hozza az edzett horrorrajongóra is. Lassan indul ugyan a film, de olyan képekkel és főleg olyan hangulatbeli bevezetővel, ami majdnem kimeríti a „remekmű” fogalmát – csak majdnem, de azért így is párját ritkítja a műfajban. Az első igazi horrorjelenet a legszebb példája annak, hogyan lehet a nézőt egy csapásra bevonni a rettegés atmoszférájába, és a film ezután sem lankad.
Nem hibátlan alkotás éppen – a történet kusza, sokkal jobban is meg lehetett volna írni, de sajnos ezt nem kérhetjük számon egy efféle filmen. A lényeg azonban megvan: egy estényi színvonalas rettenet, ami után égve hagyjuk a villanyt éjszakára.