A novemberben bemutatásra váró Sóhajok adaptációnak és eredeti változatának egyik fő inspirációja A piros cipellők című mese, amelyet Hans Christian Andersen tett halhatatlanná. A történet a szenvedély és a vágy pusztító erejének archetipikus bemutatása.
Andersennek és a Grimm testvéreknek sok, évszázadok óta közbeszédben élő történet írásbeli rögzítését köszönhetjük. Bár sokak úgy gondolhatják, a történeteik eredetiek, nagyon sok esetben már régóta ismert meséket adaptáltak az aktuális, keresztény nyugati kultúra nézeteihez igazítva. A piros cipellők is egy ilyen hosszú életű történet, amelyet a magyar-mexikói származású amerikai mesekutató, Clarissa Pinkola Estés is több változatban ismer. A farkasokkal futó asszonyok című jungiánus pszichológiát alkalmazó self-help könyvben feltüntetett változat azért is aktuálisabb jelenleg, mert a történet sokkal véresebb Andersen verziójánál.
A piros cipellők egy szegény árva lányról szól, aki a világon mindennél jobban szereti kis piros, fényesen csillogó cipőit. A történet egyes változataiban kisebb korában kapott, néhol saját kezűleg készített cipőire emlékeztetik a piros lábbelik, melyeket kamaszodó lányként kap, és ragaszkodik hozzájuk. A cipők szégyent hoznak rá, hiszen templomba, sőt temetésre is ezeket hordja. Mindenki megbámulja és elítéli, hiszen nem viselkedik illendően, ám ő annál inkább ragaszkodik a cipőkhöz. Ezek a lábbelik valamilyen mágia folytán önálló életre kelnek és megállíthatatlan táncra késztetik a tulajdonosukat. A lány először örömmel táncol, élvezi a szabadságot, majd lassan észreveszi, hogy képtelen megállni. Innentől éjt nappallá téve csak táncol, erdőn-hegyen át, halálosan fáradtan. Andersen verziójában a lány úgy menekül meg, hogy a cipőt vágják le a lábáról, Estés történetében is ugyanez történik, csupán a lábak tovább táncolnak maguktól.
A mese mély értelmezést rejt, melyre könnyű ráérezni.
Az emberi, különösen a kamasz és fiatal felnőtt ember természete szerint alig várja, hogy a saját lábára álljon, és önállóan táncoljon az életbe, és senki ne mondja meg, hogy mi az illendő, az elvárt viselkedés. Fiatalok sokféle módon kerülhetnek megállíthatatlan, önpusztító táncba, akár kábítószerek, alkohol vagy más destruktív életforma folytán, amellyel másokat és önmagukat is elpusztítják. A pusztító tánc egy meglehetősen jól felismerhető toposszá vált már a történet megjelenése előtt, gondolhatunk csak a középkori haláltánc emblémáira, mely többek között Ingmar Bergman A hetedik pecsétjében is feltűnik. A Sóhajok kegyetlen táncjelenetei is ennek a pusztító táncnak az újraértelmezései.
Luca Guadagnino az eredeti film mellett a történet egyik leghíresebb filmbéli adaptációját használta fel az azonos nevű A piros cipellők (The Red Shoes) című 1948-as angol produkciót Michael Powell és Emeric Pressburger rendezésében. A film valamivel tágabban értelmezi a történetet, és a Sóhajokhoz hasonlóan, egyéni módon adaptálja az archetipikus üzenetét. A filmben a mese egy balettelőadásként és allegorikus üzenetként is jelen van. A főszereplő, Vicky képtelen ellenállni a tánc csábításának, és halálugrása után ugyanúgy kéri, hogy vágják le róla a piros cipőket, ahogyan a halálosan fáradt kamaszlány Andersen történetében. A piros balerinacipők önálló karakterként jelképezik az önpusztító ént, amely csapdába ejti az ént, és végeláthatatlan haláltáncra késztetik – sőt, a film utolsó jeleneteiben a balettelőadás során, amelyben a főszereplő szerepelt volna, a cipők átveszik a szerepét. Az archetípus ilyenforma megszemélyesítése egy élő tárgyként egyedi módon hangsúlyozza és teszi élővé a hozzá tartozó jelentés-komplexumot.
Vicky táncos ambíciója és az önpusztítás szimbólumai rétegződnek egymásra egy egyszerű tárgyban.
Az adaptáció gyönyörűen alkalmazza a mese sokoldalúságát, azonban kissé sokáig tart, mire kibontakozik a mögöttes történet. A film eleje lassú és egészen szokványos módon alakul, csak a film felénél bemutatott balett-táncjelenettel kezd sejleni, hogy a történetbe ágyazott mese metaforikus történetként is szolgál. Külön érdemes megemlíteni a táncszínház különös, szigorú vezetőjét, Mr. Lermontovot. Eleinte úgy tűnik, egy klasszikus szívtelen egydimenziós karakterrel van dolgunk. Első látásra a mesében szereplő idős katonatisztet jelképezi, aki megbabonázza a varázscipőket, hogy a végtelenségig táncoltassák a kamaszlányt. Azonban a film előrehaladtával láthatjuk, hogy a Faun-Puck archetípus csak bizonyos helyzetekben nyilvánul meg rajta, és ő is képes változásra. A modern történetmesélésben (legyen akár regény vagy film) egy meseszerű archetipikus karakter sokszor túlságosan is leegyszerűsítené a szereplőket, hiszen manapság a mimézis sokkal élethűbb, emberibb megjelenést követel meg. Saját magunkat akarjuk látni a filmvásznon, nem pedig típusokat.
Ebből a szempontból szerencsés, hogy a kortárs filmművészet ilyen sajátos módon adaptálja a meséket és mítoszokat. A piros cipők című Andersen mesét, bár gyerekkorunkban hallhattuk, a maga alakjában nem feltétlenül tudnánk már a magunk javára értelmezni, ezért fontos, hogy olyan művekben jelenjen meg, amelyek észrevétlenül magukba építik a történet alapstruktúráját. Az archetípusok így továbbra is felismerhetők és érzékelhetők maradnak, azonban többletértelmet építenek magukba az adaptáció során, amely illeszkedik a kortárs nagy kulturális narratívához.
***
