Cliff Martinez hipnotikus erejű muzsikája dinamikus, eklektikus hangzású, semmi máshoz nem hasonlítható.
A közönséget és a kritikusokat is megosztotta a dán Nicolas Winding Refn legújabb filmje, bár mindent megtett annak érdekében, hogy kitűnjön az átlagból. Kevés olyan pont van, amiben egyetért a pozitív és negatív véleményt formálók tábora, Cliff Martinez hipnotikus erejű muzsikája mindenképpen közéjük tartozik.
A filmzene általában aláfestő vagy másodrendű szerepet játszik, ritka, amikor ezen határokat átlépve képes olyan meghatározó elemmé válni, ami alapvetően befolyásolja a látottakat. Márpedig Nicolas Winding Refn számára a zene alkotói palettájának szerves eszköze, nem szorul háttérbe. Nála a zene szimbiózist alkot a stilizált vizualitással, és a kettő együtt határozza meg az adott film hangulati tónusát. Ehhez tökéletes partnert talált az egykori Red Hot Chili Peppers-dobos Cliff Martinez személyében, és együttműködésükből az utóbbi évek legemlékezetesebb filmzenei anyagai születtek meg.
Martinez nem tartozik a tradicionális zeneszerzők közé, hiszen (a többséggel ellentétben) teljesen elveti a nagyzenekarokra építő szimfonikus megoldásokat: a minimalista, elektronikus alapokon nyugvó, hol ritmikus, hol ambientes beütésű muzsikák nagymestere. Ráadásul a Refnnel közös munkáiban a zene még egy erősen retro, a 80-as éveket megidéző felhangot is kap a szintetizátorok előtérbe kerülésével.
Nagy különbség van azonban a korábbi filmek (Drive, Csak Isten bocsáthat meg), és a Neon démon zenei világa között. Mindhárom önálló identitással rendelkezik. Míg a Drive erősen pop alapú megközelítésével éles kontrasztot alkotnak a Csak Isten bocsáthat meg sötét és vészjósló taktusai, addig a Neon démon pont a kettő között helyezkedik el, és ezzel még erősebben hangsúlyozza a film fő témáját, a divatszakma tökéletes csillogása mögötti sötétséget.
A Neon démon filmzenei anyagában sokkal erősebben dominálnak Martinez saját tételei, mint a Drive zenéjében (ahol inkább más zeneszerzők vagy együttesek számait alkalmazta). Nehéz megmondani, hogy lesz-e olyan szám, ami úgy be fog épülni a filmrajongók köztudatba, mint a Drive-ban szereplő Real Hero. Az viszont biztos, hogy a kiválogatott számok mindegyike telitalálat lett: A Sweet Tempest Mine című számának pszichedelikus gitár riffjei vagy a The Demon Dance vadul pulzáló techno-lüktetései olyan atmoszférát képesek gerjeszteni, amit láncfűrésszel lehet vágni.
Természetesen Martinez is alaposan kitesz magáért. A tételek többségében álomszerűen lebegő, csilingelő billentyűhangzásokkal kísért zenei világot teremtenek, néhol már-már Vangelist is megidézve (elég pl. a Gold Paint Shoot-ot meghallgatni). A számok többsége rövid, célratörő, mégis jól elkülöníthető, ami azért is teljesítmény, mert szám szerint 23 található a hivatalos kiadásban. Csúcspontokat még így is könnyű találni: az Are We Having a Party eltorzított gitár- és hangeffektusaival egyre fenyegetőbbé váló dübörgése, vagy a címadó sci-fi-szerű diszkó-popja pazarul kiemeli a film hangulatbeli szürrealizmusát.
Ha megkérdezünk tíz embert a filmről, nagyon eltérő válaszokat kaphatunk. Azonban a zenét mindenki csúcspontként fogja emlegetni. Dinamikus, eklektikus hangzású, semmi máshoz nem hasonlítható: ezek azok a titulusok, amiknél pozitívabbakat nehezen kaphat egy filmzenei összeállítás – a Neon démon zenéje igazi fület gyönyörködtető különlegesség, amihez hasonlót a mai filmzenei közegben ritkán hall az ember. Martinez és Refn kiváló párost alkotnak: csak remélni tudjuk, hogy együttműködésük a jövőben is folytatódni fog.
[author_bio author=”szabo-kristof”]
