Nincs kategorizálva

Ronin

roninHat ember találkozik egy kis francia városban. Mindannyian gazdátlan, modern szamurájok: zsoldosok és ügynökök, akik számára a hidegháború elmúltával megszűntek a szép idők, és most bármilyen munkát elvállalnak.

Akár a negyven ronin japán története, ez a film is, akciófilm létére, a könnyekig melankolikus. Áthatja a szétszóródottság, a nihil érzése. Mi értelme katonának lenni, ha már nincs se ellenség, se haza? A Ronint több szempontból is össze lehet hasonlítani a Terminátor 2-vel: mindkettő az akciófilmek királya, és mindkettő megragadja a kor hangulatát. A T2 a vég előérzetét, a Ronin pedig azt, hogy már nem fenyeget semmiféle vég, ami ellen harcolni lehetne.

Egy lapon emlegetni valamit a T2-vel? Nem szentségtörés, a Ronint lehet: klasszikus. A kiváló rendezés mögött szokatlanul jó sztori áll, továbbá nagy színészek, és iszonyú sok valóságosan összetört autó – a Ronin az akciófilm minden lehetséges erényét magába sűríti, és legalább egy téren – autós üldözésben – a legjobb is. (Komolyan, csak a Bourne-sorozat és a Szállító óta pedzegetjük, hogy a szűk európai városokban jobb autós üldözéseket lehet rendezni, mint a mérföldszéles amerikai utakon, pedig a Ronin sok évvel előttük bebizonyította.)

A Ronin nyomozós, kémfilmes története értelmes forgatókönyvvel és csattanóval szolgál, ez se mindennapos. Igen erősek a karakterei: Robert De Niro és Jean Reno a főszereplők, de a mellékszereplők is érdekesebbek, mint egy átlagos akciófilm főhősei. Mégis, ami a kedvencem, az a zene: Elia Cmiral olyan aláfestést szerzett, ami miatt harmadjára is fölemlegethetjük hasonlatként a T2-t.

Fura, hogy a Ronin nem tett szert akkora hírnévre, mint a sokkal utána következő Bourne-sorozat. Ilyenkor jut eszébe az embernek az az irracionális gondolat, hogy talán a világ nem volt még érett 1998-ban egy európai stílusú, komoly és kissé szomorkás akciófilmre. Akármiért is, John Frankenheimer filmje viszonylag ismeretlen maradt, és csak az álmélkodhat rajta, aki véletlenül felfedezi.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya