A Stephen King regények filmként egész mást hoznak, mint az eredeti művek. A többnyire inkább sikertelen adaptálás mellett akad jó pár alkotás, amire érdemes odafigyelni!
A setét torony premierje kapcsán összegyűjtöttük Stephen King regényeinek filmadaptációit: időrendben olvashatsz a hét legfontosabbról.
Carrie (1976)
Brian De Palma fimje volt az első filmadaptáció, amely Stephen King regényből készült és hatalmas sikere volt. Két színész is, Sissy Spacek (Carrie White szerepében), és Piper Laurie (az édesanya, Margaret White szerepében) is Oscar jelölést kaptak. A filmben tehát a színész alakításokról is szuperlatívuszokban beszélhetünk, de a film vizuális megjelenítése is egyedi és meghatározó. Ami azonban a film szíve, az az alaptörténet, amely King azonos című regényében bontakozik ki. De Palma filmje sokban hű a regényhez, és a fontos jelenetekben gyönyörűen veszik át a vizuális megoldások a leírt szöveg szerepét.
A történet egyszerre foglalkozik a középiskolások kegyetlen viselkedésével és a paranormális jelenségek lehetőségével. Egy velős bosszúdráma, amely, Stephen King szavaival élve, a női szexualitás és női hatalom felébredésének filmje. Carrie White egy kis szürke egér, akit folyamatosan kinevetnek és megaláznak iskolatársai. Édesanyja betegesen vallásos, ezért teljesen torz képet tanít a világról lányának, ezt az első tornatermi öltöző jelenetben már azonnal láthatjuk. A kamaszlány lassan fedezi fel nőiességét, és ezzel párhuzamosan a telekinetikus és telepatikus képességeit.
De míg az utóbbi ereje a film végén kicsúcsosodik, nőiességét a sárba tiporják. A szalagavató bál kultikus jelenetében már szinte nem is emberi arcú, vérrel borított Carrie szabadjára engedi képességeit, hogy megbosszulja a kegyetlen bánásmódot, amelyet egyáltalán nem érdemelt ki. A Carrie az 1976-os megjelenése óta töretlen sikernek örvend, és elmondhatjuk, hogy az egyik legjobb Stephen King adaptáció, amely valaha készült. (Márki Zsófi)
Ragyogás (1980)
Bármennyire is korszakalkotó és letaglózó Stephen King A ragyogása (1977), a könyv megjelenését követően 3 évvel Stanley Kubrick kellett ahhoz, hogy az adaptáció a mai napig rémisztő, izgalmas, felkavaró és elgondolkodtató legyen. A rendező, Jack Nicholson és a hotel hármasa a legújabb horror- és pszichothriller filmeket is megszégyenítve használja a műfaji elemeket: a baljós zene és hangok-zörejek kifinomult, hatásos de nem hatásvadász beillesztése, az erőteljes és nyomasztó képi világ, a szereplők fokozatos mentális leépülése és ennek képi megjelenítése egyszerűen példaértékű. Ahogy Kubrick játszik a térrel, a színekkel, a formákkal, a beállításokkal és legfőképpen a kamera mozgással, az valami gyönyörűséges – mindezt úgy, hogy hű marad az eredeti alkotáshoz.
Kétségkívül az egyik legjobb King-adaptációval van dolgunk, ami pontosan felteszi ugyanazokat a kérdéseket, amiket a könyv is: az olvasó (és néző) sosem lehet biztos benne, hogy mi a valóság, mi az álom, mi a képzelet és mi egy elborult elme képzelgése. Emberfeletti képességekről van szó, vagy csak mentális problémákról? Egyáltalán hol a határ? És mindezt hogy is lehet hitelesen érzékeltetni mozgóképes formában?
Fantasy, horror, pszichothriller? Ki-ki döntse el maga! Egy biztos: A ragyogás minden idők egyik legprecízebben összerakott, a filmes elemekkel legokosabban kísérletező, legerősebb képi és hangi világgal bíró alkotása, amelyet a szinte hibátlan rendezés és a kifogástalan színészi játék (Shelley Duvall és Danny Lloyd részéről is) emel még magasabbra. (Kajdi Júlia)
Állj mellém! (1986)
Stephen King A test című regényéből készült a film, és hogy ne tűnjön pornónak, a rendező, Rob Reiner ötlete nyomán a címet Állj mellém! -re változtatták. És ez valóban sokkal jobban kifejezi, miről is szól ez a történet: egy író visszaemlékezése gyerekkorára, a poros kisvárosra, és a négy barát – Gordie, Chris, Teddy, és Vern – nem mindannapi esetére az útmenti hullával.
Ami ritka Stephen King regényeiben; ezúttal nincs fantasztikus elem, szörny, rémalak, természetfeletti, semmi még csak ehhez közelítő jelenség sem. Csak a négy kissrác és az ő felnövekedés történetük. Ez utóbbi azért is nagyon szépen kivitelezett, mert egy nagy utazás alatt nőnek fel, tehát térben és időben is kitágul addigi életük. Felnőttek lesznek, tapasztaltabbak, és a kisvárosba visszatérve az kisebbnek tűnik, mint azelőtt volt.
A kirándulásuk célja a holttest felkutatása, de közben önismereti utat járnak be, és minden egyes kanyarban próbára teszik a kamaszkori barátságukat. Az összetartás pedig erőssé, magabiztossá teszi őket, végül az idősebb fiúbandával is szembenéznek a döntő pillanatban. Az Állj mellém! nem csak izgalmas, tanulságos és szórakoztató is. Mondhatnám, hogy tinifilm, de nem szükséges ilyen módon leszűkíteni. Még Stephen Kingnek is tetszett a filmváltozat, Rob Reiner pedig később megrendezte a Tortúrát is. (Keller Mirella)
Tortúra (1990)
Az elsősorban romantikus és családi történeteket jegyző Rob Reiner karrierjének csúcsán – a nagyszerű Állj mellém! után, de még a 90-es évek meghatározó tárgyalótermi drámája, az Egy becsületbeli ügy előtt – forgatta le a Tortúrát. Ezt az aprólékosan felépített, de igencsak régi vágású kamara-thrillert, amelyben egy pszichopata rajongó előbb megmenti, majd túszul ejti autóbalesetet szenvedett író-kedvencét egy hegyvidéki faházban.
Furcsa ezt leírni, de kész szerencse, hogy Reiner vizuális értelemben nem gondolja túl a filmjét. Kézenfekvő megoldás az áldozat szemszögét szubjektív beállításokkal felerősíteni, a feszültséget pedig nem egyszer párhuzamos montázzsal fokozni: vajon előbb ér vissza a szobába a kerekesszékbe kényszerült író, minthogy fogva tartója belépne a házba? A Tortúra látszólagos kiszámíthatóságát azonban felülírja az egyszerű eszközök mögött kidomborodó, Reinerre oly jellemző, döbbenetesen erős színészvezetés.
A Tortúra mindmáig az egyetlen Oscarral jutalmazott Stephen King-adaptáció: a díjat Kathy Bates nyerte el, teljesen megérdemelten. A színésznő dermesztő intenzitással formálja meg a tébolyodott Annie Wilkes-t. Alakítása hatalmas utat jár be: a gyengéd és szerelmes ápolónőből előbb az ízesen káromkodó proli tör elő, majd a térítő – legalábbis olyan meggyőződéssel szórja a gyúlékony olajat a csaknem mozgásképtelen író ágyára, mintha szentelt víz volna. Emellett önfeledten tud játszani méretes disznajával, szívesen leáll sztorizni vizelettel megtelt kacsával a kezében, de ha kell, egy nagykalapáccsal töri el túsza lábfejét, mert az szökni akart. Utóbbi tette gyermekkorom egyik meghatározó mozgóképes erőszakélménye!
De vérbeli kamaradarabként sok múlott a Bates áldozatát alakító James Caanon is. A keresztapa Sonny-jaként ismert színész méltó partner, legnagyobb bravúrja, hogy szarkasztikus, illetve manipulatív megjegyzései humort csalnak az egyre súlyosbodó lelki és fizikai terror köré. Nélküle nem teljesedhetne ki ez az összetett túszejtő-áldozat kapcsolat, amely végül az író karrierjére is termékenyen hat. (Kiss Tamás)
A remény rabjai (1994)
A végletek filmje A remény rabjai. Az alig 100 oldalas történet adaptálásának lehetőségét sokáig Stephen King sem tartotta lehetségesnek, Frank Darabont viszont igazi álomprojektként tekintett rá. Bár a forgatókönyv Tim Robbins és Morgan Freeman szerint is az egyik legjobb, amit valaha olvastak, a forgatás megkezdéséig évekig várni kellett, mert senki sem bízott az akkor még rendezőként rutintalan Darabontban.
És bár bemutatása idején a közönség mérsékelt érdeklődéssel fogadta, az évek során a legtöbbször kikölcsönzött filmek közé küzdötte fel magát, és ma már egyetlen filmes összeállítás élmezőnyéből sem maradhat ki.
Minden idők egyik legismertebb börtönfilmjében az ártatlanul vádolt bankár pokoljárása és felemelkedéstörténete adja a mindenkit megszólító, örök értékeket közvetítő történet kereteit. De nem csak Stephen King természetfelettit nélkülöző alapsztorija, hanem Tim Robbins zsenialitása, Morgan Freeman felejthetetlen narrációja, Roger Deakins képei és Darabont gondolatébresztő forgatókönyve mellett a hibátlan, ihletett rendezés együttesen teszi halhatatlan klasszikussá a filmet, amit 7 Oscarra is jelöltek, de érthetetlen módon a Forrest Gump árnyékában egyet sem sikerült díjra váltania. (Rókus Ákos)
Az eminens (1995)
Bryan Singer sokkal inkább az X-Men filmek miatt ismert, de mielőtt megrendezte volna az X-Men-t (2000), X-Men: Days of Future Past (2014), és X-Men Apocalypse (2016), bizony egy Stephen King adaptációt is neki köszönhetünk.
Az eminens (1995) az „emberi testbe bújt szörnyek” világát térképezi fel, leginkább arra fókuszálva, hogy létezésük honnan ered, miként lehetséges és mit is jelent tulajdonképpen? Egy gimnazista fiú, Todd Bowden esettanulmánya a film, aki felfedezi hogy a városában él egy volt náci katona, Dussander. Todd a Holocaust megszállottja, őrült szorgalommal kutatja a témát a könyvtárban, de még többet akar. Ekkor megtalálja Dussandert, aki közvetlen forrás, nemcsak hogy olyat tud, ami a tankönyvekben nincs leírva, ő maga az elkövető. Elkezdi zsarolni az öregembert, hogy ha nem mesél neki, feljelenti. Napi kapcsolatba kerülnek, s az idő teltével egyre kétségesebb, hogy ki baszakszik kivel. Tobb mindenesetre elkezd átalakulni, az elmélet szépen lassan gyakorlattá válik.
A keresztény példabeszédek szerint a tövisek közé, az útfélre, és a köves talajba hullott magok nem hoznak termést, feltételezve, hogy a jóra való hajlam ott rejtőzik mindenkiben. Az eminens azt mutatja be, hogy a gonoszra való hajlam miként virágzik ki, amint „támogató” közeget kap. Az azonos című Stephen King regény jelentős különbségekkel bír, Bryan Singer finomított Todd viselkedésén: kevesebb gyilkosság, de ezzel több lappangó, rejtőzködő „rossz” került a vászonra – azt sugallva, hogy a gonosz bármelyik sarkon ránk kacsinthat, akár egy okos, sikeres és jóképű tinédzser személyében. (Keller Mirella)
Halálsoron (1999)
Paul Edgecomb börtönőr (Tom Hanks) a halálsoron teljesít szolgálatot, napjai az elítéltek utolsó pillanatait kísérik. Amikor új rab érkezik, örökre megváltozik az élete: John Coffey (Michael Clark Duncan) két fehér kislány meggyilkolása miatt várja az ítéletet – nem tűnik azonban gyilkosnak, sőt, csodálatos képességek birtokában van.
Már az alapsztori is erős, a rendezést is magára vállaló Frank Darabont azonban remek forgatókönyvet is írt belőle – a csodálatos alakításokkal, mély és szívszorító gondolatokkal tűzdelt Halálsoron játékidejének mind a 188 perce a helyén van.
Bár Stephen Kinget előszeretettel nevezik a horror királyának, ha végigtekintünk életművén, jól látszik, hogy a fantasy és a misztikus thriller legalább akkora súllyal szerepel nála. A Halálsoron sem a horrorok sorát gyarapítja, pedig Darabont nem egyszer bizonyította korábban, hogy abban a zsánerben is otthonosan mozog. Ami azonban szintén fekszik a direktornak: King adaptálása. A remény rabjaival 1994-ben már letett egy filmtörténeti mérföldkövet, öt évvel később pedig – ha nem is akkora hatású, de – újabb emlékezetes darabbal állt elő. A film bevételeit tekintve a legsikeresebb King adaptáció: Amerikában 137 millió dollárt, összességében pedig mintegy 287 millió dollar bevételt produkált, ráadásul még a szerző tetszését is elnyerte. (Molnár Kata Orsolya)
***
Ez a cikk a Stephen King hét alkalmából készült, ha érdekel a téma, ide kattintva tudsz még többet olvasni King regényeiről és filmadaptációiról.
