Haldokló szülők, egymással veszekedő testvérek. Halál és megbékélés. S ez minden az Ezek az én lányaimban.
Kinga Dębska filmjéből egy szülőkből és két lányukból álló család története bontakozik ki a szemünk előtt. A rendezőnő bevallása szerint önéletrajzi ihletésű alkotásról van szó, de a szereplőket oly mértékben „átváltoztatta”, hogy mikor a húga megnézte a filmet, senkit nem ismert fel a családból. A film története a szülők elvesztésének traumájáról szól, mégpedig kétszeres fájdalommal. Először az édesanya kap súlyos agyvérzést, nem sokkal rá derül fény arra, hogy az édesapa gyógyíthatatlan agydaganatban szenved. Két felnőtt lányuknak kell e hirtelen támadt kettős tragédiával megbirkózniuk. Ez nem egyszerű feladat számukra, mert ki nem állhatják egymást, s a köztük lévő feszültségnek a múltba visszavezető szálai is vannak.
Egyikük ugyan sikeres színésznő – „hülye celeb”, miként az autogramkérő kórházi ápolónő irigyen mormolja maga elé – ám hiába van pénze és hírneve, magányosan él a lányával. Mint azt húgának egy elérzékenyült pillanatában bevallja: az apja volt az egyetlen férfi az életében, aki valamit is számított neki, ám felnőttként két évig kellett pszichológushoz járnia ahhoz, hogy feloldja magában azt a megfelelési kényszert, amit az apai elvárások támasztottak vele szemben gyermekkorában. Nem véletlen hát, hogy „a papa kedvence” mindig nős férfiakkal kezdett, – miként azt a húga epésen megjegyzi. Egzaltált, túlpörgött tanítónő a másik lány, akinek az érzékeny, marihuánás cigik iránt fogékony kamasz fiával megspékelt házassága mostanra már romokban hever. Míg nővére a racionalitás embere, ő kísérletező alkat, ebben a családi krízishelyzetben is a kézrátétes energiaátviteltől kezdve a sámán bevonásáig mindent bevet. A szülők halálos betegségéhez való alkalmazkodás kiélezi a két lány közötti kapcsolatot.
Az anya már nem sok szerepet játszik a történetben, mivel végig kómában van, és a végén meghal, de az apa viselkedése rátesz még egy lapáttal a nehéz helyzetbe került lányok életére. Az építészmérnök családfő sajátos, kizárólag önmaga körül forgó szerepet tölt be a családjában. Az élet-halál között lebegő felesége orvosának saját nyavalyáiról kezd mesélni, és mihamarább szeretné maga mellett tudni asszonykáját, akár félholtan is. Nem veti meg az alkoholt, a lányait pedig nemes egyszerűséggel teheneknek nevezi. Bár a kórházban az ápolónőt is tehénnek hívja, úgy tűnik hát, hogy a női nem egészét idesorolja. „Ezek az én lányaim”, ez a két tehén, – mondhatnánk hát szarkasztikusan a film címéről.
Azzal konferálták fel a filmet, hogy: „a végén szem nem marad szárazon”. De nem tört ránk a sírhatnék, mi több, a „tragikomikus megközelítés” beharangozása ellenére, sok nevetnivalót sem találtunk a filmben. A szülőkről való leválást nem könnyű megélni, különösen nem, ha egyazon időben mindkét szülőtől meg kell válni. De ezen minden családnak át kell esnie egyszer, lévén a halál az egyetlen bizonyosság az életben. Egy átlagos család történetét láthattuk itt, más filmekből már ezerszer látott családi problémákkal körítve. Mint tudjuk, minden családban akad kedvenc gyerek, ezt persze a többi testvér megsínyli, és felnőttkorukban rendszerint aztán egymás szemére hányják a gyermekkori sérelmeiket. Minden családban van édesanya, aki előbb vagy utóbb, de valamilyen betegségben elhalálozik, jelen esetben agyvérzést kap. A családokban van édesapa, aki szintén egyszer csak meghal, itt agydaganatban (lehetséges, hogy a szülők „egymás agyára mentek”?) És természetesen a család közeli hozzátartozói – esetünkben a két lány – ilyenkor minden tőlük telhetőt megtesz a haldoklóért. Ebben a filmben azonban nem volt olyan konfliktus, amely egyedivé, és ezzel érdekessé tette volna ezt a szomorú, de teljesen szokványos történetet. Egyedül az apa és a két lány színészi játéka volt az, ami élvezetet nyújtott.
A végén a szülő nélkül maradt nővérek, gyermekkori emlékeiket felidézgetve, kezdtek mind közelebb kerülni egymáshoz, alátámasztva azt a régi bölcsességet, hogy igazán csak a szülei halála után válik felnőtté az ember. Nekik most jött el ez a pillanat.
