Ha nehéz valamiből top 10-et gyártani, az Al Pacino életműve. A legnagyobb rendezőkkel dolgozott, hisz mindenki akart egy szeletet abból az őszinte erőből, amit csak ő volt képes a vászonra ültetni – a harsány habitusú emberektől kezdve a kisebb formátumú figurákig.
1940-ben született a szicíliai szülőktől származó amerikai színész, Alfredo James Pacino. Mielőtt Hollywood élvonalába robbant volna, már a Broadwayen is sikereket halmozott fel, többek közt Tony-díjat nyert. A Pánik a Tű parkban rendezője az alábbi mondattal jellemezte őt:
„Látszatra érdektelen, csúnya kisember, ám mikor beszélni, mozogni kezd, szemében lézersugár gyullad ki.”
Olasz származása miatt (csak úgy, mint Robert De Nirót) előszeretettel válogatták be a legnagyobb kaliberű gengszterszerepekre – Michael Corleone, Tony Montana, Carlito Brigante, Jimmy Hoffa csupán pár név az életműből. A napjainkban 79 éves Pacino azonban nem pihent, és mai napig nagykaliberű produkciókban játszik. Csak idén láthattuk Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjában és Scorsese Az ír című gengszterfilmjének egyik fontos szerepében.
Lássuk, mi volt a 10 legemlékezetesebb alakítása!
10. Az ördög ügyvédje (Taylor Hackford, 1997)
Az ördög ügyvédjében valójában Keanu Reeves a főszereplő, a filmre azonban sokkal inkább az öreg ördögöt játszó színész miatt emlékszünk. Reeves és Pacino kettőse egyébként is emlékezetes, de a filmben leginkább az ördög – jelen világot minősítő – szentenciái ütnek lukat a falban. Mondjuk az a mondat 1997-ben, hogy „a 20. század egésze az enyém volt”, vagy hogy „a hiúság a kedvenc bűnfajtám”. Megismerve Kevin Lomaxet ez a mondat például eléggé üt. Az emberi gőg és a nagyravágyás allegóriája a poros kisvárosból New Yorkba érkező védőügyvéd, Kevin Lomax története, aki egyre inkább elítélendő ügyekbe keveredik, miközben lelkiismerete egyre halkabb.
A filmben Al Pacino játssza a fiatal ügyvéd főnökét, aki idővel atyai jóbarátja, mentora lesz. Amolyan klasszikus pokoljárásra indul vele New York útvesztőiben és egyre szövevényesebb céghálóiban. A világ minden nyelvén beszélő férfi tökéletesen simul be az ezer nemzetiségű város utcáiba. Al Pacino szerepei azon kevesek közé tartoznak, akit szinkronnal is élmény volt hallgatni. Az azóta már sajnos elhunyt Végvári Tamás orgánuma több mint 20 éve fülemben van, intelmei azóta sem csak Kevin Lomaxnek, hanem nekem is szólnak. (Sergő Z. András)
9. Glengarry Glen Ross (James Foley, 1993)
Pacino hatalmas karizmája olyan erőmű, melyet rengeteg alkotó volt képes felhasználni története során. David Mamet drámaíró sztorija, a Glengarry Glen Ross során azonban volt segítség, ugyanis James Foley rendező olyan színészkirályokat szedett össze filmjébe, mint Jack Lemmon, Alan Arkin, Ed Harris, Kevin Spacey vagy az élete talán legjobb alakítását nyújtó Alec Baldwin. A feszült helyzetbe hozott ingatlanügynökök csoportjából azonban még így is kiemelkedik a Ricky Romát alakító Al Pacino, aki egy a kishalak közül, de legközelebb áll a cápává válás útján.
A határidő sürget, a Glengarry-ingatlanokat pedig értékesíteni kell, Romáék pedig a munkájukért és megélhetésükért szállnak harcba. Eszközük pedig a pofázás: lyukat kell beszélni a kuncsaftok hasába, ha pedig ez nem sikerül, anyázzák a főnököt és egymást is. Elképesztő energiák szabadulnak fel Foley alkotásában, de amellett, hogy roppant kellemetlen, végig hiteles, ahogy ezek a sarokba szorított és lenézett figurák őrlődnek. A pokol a Földön található, de ő nem akar ott élni. Ricky Roma nagynak képzeli magát, de ő is ugyanúgy eszköztelen, mint a többiek – egy figura a sakktáblán. (Szécsényi Dániel)
8. Álmatlanság (Christopher Nolan, 2002)
Christopher Nolan túl invenciózus első filmjén (Követés) és a kicsit túlvállalt, de máig rendkívül izgalmas és a seregnyi szempontból hivatkozási alapnak tekinthető formagyakorlatán (Memento) beléphetett a hollywoodi A-ligába. Az Álmatlanság norvég alapműből készült értő és okos remake. Eredetijét, Erik Skjoldbjærg 1997-es Insomniáját mértéktartóbban és precízebben nem nagyon lehetett volna átültetni az újvilági kortárs közegbe.
Nolan a norvég változat komótosabb tempóját feszes akciószekvenciákkal pumpálta fel, a helyszín pedig a fjordok vidékéről a hasonlóan zord Alaszkába tevődött át. A brit rendező az eredeti mű szerelmi bonyodalmaitól könnyedén megszabadította a szüzsét. Az Álmatlanság főhőse, a krónikus inszomniában szenvedő Will Dormer (Al Pacino) egy kéjgyilkosság felderítése okán érkezik az aranyásók földjén fekvő depresszív kisvárosba. A hidegrázón delejező gyilkos (Robin Williams) és az egyre fásultabb zsaru macska-egér játéka a thriller műfajának élmezőnyébe helyezi Nolan művét.
Az éjsötét antagonista és a testileg-lelkileg meggyengült protagonista közötti ködös, nyirkos, hidegben zajló pszichológiai játszma pillanatai – annak idején, és azóta is – a legkérgesebb szívű filmbarát szemét is bepárásítják. Al Pacino pályafutásának alkonyán, nagy alakításain túl kapta a kiégett, lelkiismeretével küszködő és sötét nemezisével harcoló kopó szerepét, de kiválóan, könnyedén, sallangmentesen és túljátszás nélkül oldotta meg. Az Álmatlanság végig libabőrös, a nézőt lebegő bizonytalanságban tartó feszültségét Nolan később védjegyszerűvé váló formai megoldásai mellett nagyban köszönheti a veterán színész rutinjának és múlhatatlan karizmájának. (Szabó Zsolt Szilveszter)
7. A velencei kalmár (Michael Radford, 2004)
A velencei kalmár Shakespeare egyik legbonyolultabb műve, Michael Radfordnak pedig nem is sikerült maradéktalanul a helyére tenni a románcokkal, fortéllyal, komikummal és drámával tűzdelt darab hangsúlyait, összeterelni az összes szálat a lezárásban. A 2004-es, első mozifilmes adaptáció mégis több okból emlékezetes élmény, ezek közül az egyik Al Pacino lebilincselő játéka a meggyötört zsidó uzsorás, Shylock szerepében.
A korát felvállaló Pacino Shylockja összetett és izgalmas figura, a színész pusztán a pillantásával, a mély, melankolikus vagy zavart tekintetével világokat nyit meg előttünk. Nála a kirekesztett Shylock szarkasztikus, de óvatos, cinikus, de elvhű, a bizalmatlanságából, zsugoriságából és elmagányosodásából születő csillapíthatatlan bosszúszomja pedig félelmetes. A darab leghíresebb monológja („hát a zsidónak nincs szeme?”) lenyűgöző a keresetlenségében és természetességében, ahogy a történet végi megsemmisülés is szívszorító. Pacino a tragikus sorsú shakespeare-i hősök csarnokába emeli Shylockot, aki összeroppan a rámért igazságtalanságok súlya alatt, és még a világ sem ismeri el az ő nézőpontját. (Gyöngyösi Lilla)
6. Egy asszony illata (Martin Brest, 1992)
Az Egy asszony illata az Al Pacinónak, mint A tégla Martin Scorsesének vagy A visszatérő Leonardo DiCapriónak. Évtizedeken át drukkoltak a színészóriás Oscarjáért, és végül egy olyan alkotásért kapta meg, amelyben bár kétségkívül lenyűgöző alakítást nyújtott, visszatekintve mégis fáj az ember szíve, ha Tony Montanára (A sebhelyesarcú) vagy Michael Corleonéra (A keresztapa-trilógia) gondolunk.
Pedig az 1974-es A nő illata című Dino Risi-film remake-je filmként is nagyszerűen működik: a Chris O’Donnell által alakított Charlie felnövés-története és a vak veteránnal kialakuló barátsága igazi klasszikus filmélmény. Arról nem is beszélve, hogy Pacino megtanult vakként létezni, amit már önmagában megéri megnézni. Persze nem ennyi a különlegessége ennek az alakításnak: Frank Slade alezredes egy igazi melegszívű seggfej, akivel az ember bármikor elkötne egy Ferrarit vagy szólítana meg idegen csinos nőket egy forró tangótánc reményében. Szerintem bőven felfér a filmtörténet legszebb pillanatainak listájára a jelenet, amikor a vak férfinak elmagyarázzák, mekkora a tánctér, hogy aztán egy bevallottan táncolni nem tudó nőből hozza ki a táncparkett ördögét.
Charlie tantestületi tárgyalásán pedig, ahol a tét a fiú becsülete és tisztessége a filmtörténelem egyik legjobb beszédét adja elő a maga vehemens és nyers módján, amiben még az anyázás is elfér. És amiből újra rájöhettünk, hogy ha igaz vagy hamis út közül kell választani, hiába tudja az ember, melyikre kellene rálépni, van, hogy mégis a könnyebbiken indul el. És ezt jobb, ha Pacinótól tudjuk. (Moldován Tünde)
5. Pánik a Tű parkban (Jerry Schatzberg, 1971)
A ’60-as évek végére a belpolitikai változások begyűrűztek az Egyesült Államok filmiparába is: a nagy stúdiók saját hibájukból tanulták meg, hogy a nagyköltségvetésű, sztárokkal telezsúfolt filmek ideje lejárt. Az évtized végére egyre nagyobb teret nyertek a fiatal korosztályt megcélzó, művészfilmes elemeket használó, kis költségvetésből gyártott alkotások, amik az ellenkultúra jegyében nem féltek megmutatni a szexet, az erőszakot, a drogokat és a kilátástalan nagyvárosi életet (Szelíd motorosok, Éjféli cowboy, A vad banda). Jerry Schatzberg 1971-es alkotása, a Pánik a Tű Parkban a nagy elődök nyomdokaiban jár: a film egy szociográfia mélységével felérő tanulmányt ad New York kábítószer használóiról, akik ügyeskednek, lopnak, hazudnak, szexelnek csak hogy meglegyen a napi adag. Schatzberg nem szépíti a drogos életforma mindennapjait, kamerája kendőzetlenül megmutat mindent – a belövést, a túladagolást és a prostitúciót.
Al Pacino karrierjének első főszerepében az egyik kisstílű drogdílert és szerhasználót, Bobbyt alakítja, aki folyamatosan a nagy üzletben reménykedik, ami véget vet majd a napról napra élő árnyéklétnek. Bobby karakterében sűrítve mutatja meg mindazt, ami miatt legendássá vált szerepeiben hivatkozási alap lett: Michael Corleone jéghideg pragmatizmusa (A keresztapa); Sonny elveszettsége és meg nem értettsége (Kánikulai délután); vagy Tony Montana lefegyverző dumája (A sebhelyesarcú) egytől egyig megjelenik a szerepben (nem véletlen, hogy Francis Ford Coppola ezzel az alakításával győzte meg a Paramount fejeseit, hogy Pacino megfelelő választás Michael Corleone szerepére). A 108 perces minimális történettel és semmilyen zenei aláfestéssel nem rendelkező alkotásban Pacino rendkívül érzékenyen mutatja meg a létezés peremén vergődő Bobbyt, aki szeretne gondoskodni barátnőjéről és szabadulni a városból, de a bűn mindig visszahúzza – pont úgy, mint későbbi gengszter alteregóit. (Dunai Marcell)
4. A sebhelyesarcú (Brian De Palma, 1983)
Jóllehet Pacino több ízben is megformálta a nagyot álmodó, de önpusztító gengsztert, ám ezen szerepei mégsem nevezhetőek önismétlőnek, mivel minden alkalommal egy merőben más vérmérsékletű karakter bőrébe bújt. A keresztapa jólfésült maffiavezérének kifinomultsága és hidegvére vagy a Carlito útja alvilágtól elszakadni vágyó gengszterének hezitáló attitűdje szöges ellentétben áll Tony Montanával, akinek kokaintól (túl)fűtött önbizalma és forrófejűsége a filmtörténet egyik, ha nem a legnagyobb proli-gengszterévé teszik őt.
Pacino A sebhelyesarcúban nyújtott játéka első nézésre karikaturisztikusnak, sőt egyenesen ripacskodónak tűnhet, azonban a karakternek kellő figyelmet szentelve világossá válik, hogy az extremitásig fokozott proliság mögött egy jól átgondolt karakterrajz húzódik meg. Tonyt az iskolázatlanság és nélkülözés (na meg az ipari mennyiségű koksz) egy artikulálhatatlan vágyakkal rendelkező, morálisan közel diszfunkcionális és mindenek felett telhetetlen emberré züllesztették. Pacino pedig mindvégig tűpontosan jeleníti meg a fent leírtakat. Játéka könnyednek hat, ámde komplex és fegyelmezett. Alpári és fenyegető beszédstílusa, hanyag testtartása, flegma, agresszív vagy éppen bódult arcjátéka egy szélsőségesen bárdolatlan, mégis masszív aurával ruházzák fel Tonyt. Al Pacino alakítását az teszi igazán maradandóvá, hogy egy különösen felszínes, egysíkúnak tűnő figurát úgy volt képes megformálni, hogy a néző minden egyes megtekintést követően egy addig észrevétlen manírral, egy apró rezdüléssel gazdagodjon. (Énekes Gábor)
3. Serpico (Sidney Lumet, 1973)
Al Pacino már színészi pályája elején valósággal berobbant Hollywood élbolyába. A Pánik a Tű parkban után Francis Ford Coppola neki adta a főszerepet A keresztapában, amivel rögtön be is zsebelte első Oscar-jelölését. Az egy évvel később, 1973-ban debütált Serpicóért pedig rögtön a másodikat. Ebben a pillanatban Al Pacino úgy állt, hogy öt filmszerepéből kettőért Oscar-díjra jelölték.
A Serpico azért különösen fontos a színész pályájának korai szakaszában, mert ez a film lényegében csak Pacinón és a rendezőn, Sidney Lumeten múlott. A címszereplő egy szélsőségesen tisztakezű, a korrupciót mélységesen elítélő, ugyanakkor komoly hivatástudattal bíró rendőr. A valós történeten alapuló filmben Serpico karaktere úgy ellentmondásos, hogy valójában nem kellett volna annak lennie. Ez a történet lehetett volna a jó és a rossz harca, a tisztességes rendőr és a korrupt bürokrácia összecsapása. A rendező azonban nem ezt az utat választotta.
De hogyan lehet egy ilyen, látszólag egyértelműen pozitív figura ellentmondásos? Ez Pacino nagy érdeme. Alakításában Serpico egy megszállott, az őrület határán táncoló figura. Egy liberális különc a konzervatív rendőrségen. Lázadó alkat, aki nem illeszkedik se a korszak hippiköreibe, se a hetvenes években még igazi gettóként létező New York korrupt bűnüldözői közé sem. Sorsa így elkerülhetetlenül a magány, az elszigetelődés, amit csak fokoz a kollégák becsmérlése okozta stressz. A Serpico összességében képes az alaptörténet fölé emelkedni, Serpico szinte Jóbbá válik, a film pedig minden idők egyik legjobb bűnfilmjévé. (Tóth Nándor Tamás)
2. Kánikulai délután (Sidney Lumet, 1975)
Alig néhány hónappal járunk a színészlegenda karrierjének egyik legnagyobb hatású filmje, A keresztapa II. után. Pacino végtelenül kimerült, szünetet akar tartani, visszavonulni egy kicsit a nyüzsgő Hollywoodból. Ekkor keresi meg Lumet – aki a Serpicoban már dirigálta őt –, de elutasítja Sonny szerepét, s csak azután áll kötélnek, hogy megtudja, már Dustin Hoffmant fűzi a rendező. Hogy miért fontos az egy évvel korábban bemutatott maffiaeposz és a rivális színészikon? Nos, mert eme külső tényezők nélkül tán nem úgy emlékeznénk a piti bankrablóra, mint Al Pacino karrierjének egyik legnagyobb alakítására.
Sonny egy, a környezete nyomása alatt megrogyó tisztes családapa, vietnámi veterán, gürcölő kisember, akinek nincs más választása, meg kell csinálnia a melót. Az egész napos stressz egyre jobban kiütközik rajta, fizikai fáradtság és szellemi enerváltság lesz úrrá rajta, amely a megfelelési kényszertől fűtött, a teljesítőképessége határán egyensúlyozó Pacino sajátja. Megbékélt a sikertelenség gondolatával, de utolsó erőtartalékát is beleadja ennek elkerülése végett. Büszkesége hajtja, s ezt el is mondja: „ha már elkezdtem, nincs mese, végig kell csinálnom”. Az önmagát sem kímélő aktor egy rövid időre kórházba is került túlhajtása miatt.
A büszkeség nagy úr, s ahhoz, hogy ez a szerep beivódjon a popkultúrába, másvalakinek bizony fel kellett adnia, méghozzá magának Lumetnek. Híresen szabálykövető, ragaszkodik a forgatókönyvhöz és nem bíz semmit a véletlenre. Most mégis kivételt tett: a film dialógusai és színészvezetése javarészt improvizatív volt. Az engedékenységnek hála az ifjú Pacino fizikai és mentális válsága képes volt felszínre törni, hogy a könnytől, álmatlanságtól és feszültségtől piros tekintetű Sonny képében manifesztálódjon ezen az azóta is tikkasztó Kánikulai délutánon. (Gyenes Dániel)
1. A keresztapa-trilógia (Francis Ford Coppola, 1972-1990)
Habár a legtöbben Marlon Brando vagy Robert De Niro alakítását szokták kiemelni, a legendás A keresztapa-trilógia legfőbb tartópillére Michael Corleone és az őt alakító Al Pacino. Michael szemszögén keresztül látjuk, miként válik becsületes háborús hősből a család bizalmas ügyeinek cinkosává, aktív formálójává, majd végül nagy hatalmú keresztapává. Látjuk, ahogy a hatalommal, a bűnnel, árulásokkal, gyilkosságokkal teli élet, amivel ez a titulus jár miként öli meg benne a lelkiismeret lángját és pusztít el körülötte mindent: barátokat, családtagokat és legvégül kívül-beül magát Michaelt is. Coppola pedig nem sietett el semmit, háromszor három órában nézhetjük végig ezt a folyamatot: felemelkedés, megingás, bukás.
Al Pacino egész karrierjének talán legfontosabb, legmeghatározóbb szerepe Michael Corleone megformálása. Ez a szerep tette őt igazán ismertté, indította el pályája csúcsára, és az idő végül a mozitörténelem egyik legnagyobb színészi teljesítményként konzerválta. Látjuk, ahogy a fiatalos naivság és talpraesettség miként fordul át helyzetek által kikényszerített ravaszságba és könyörtelenségbe. Látjuk őt szerető férjként, gondos családapaként, hidegszívű zsarnokként és kegyetlen, brutális gyilkosként. Látjuk őt magányosan egy padon ülni, ahogyan bűnei emésztik, látjuk, ahogy saját gyermeke vérében fürödve ordít a fájdalomtól. Pacino alakítása bejár minden érzelmi skálát, a lehető legtökéletesebb időzítéssel, mimikával, testbeszéddel, arcjátékkal. Nem a színészt látjuk, hanem Michael Corleonét, élete minden szakaszában. Egy egész pályát meghatározó ikonikus alakítás a filmtörténelmet meghatározó trilógiához. (Szabó Kristóf)
