Találós kérdés: mi a közös a Halálos fegyver sorozatban és a Bud Spencer-Terence Hill filmekben vagy a 48 órában és a Női szervekben? Most a buddy film – vagy magyarosításban „haverfilm” – műfajának jártunk utána!
Rengeteg példát láttunk már a filmtörténelemben arra, amikor egy film két főszereplője véletlenszerűen vagy akarata ellenére egymás mellé kerül, így kell megoldaniuk egy konfliktust, a játékidő végére pedig ha nem is legjobb barátok, de minimum egymás megmentői lesznek. Már csak az ilyen filmek nevét nem tudjuk, igaz? Ez a buddy movie, amelyre számtalan példát tudunk hozni a filmtörténelemből. Meg is tesszük!
„Lefeküdtél a húgommal?”
– kérdezi Tango a Tango & Cash című megunhatatlan klasszikusban, amikor már épp kezd a két üldözött rendőr egy hullámhosszra kerülni; ezzel elrontva az egymásra találás idilli pillanatát. Az 1989-es akciómozi a buddy movie műfaj egyik koronázatlan királya: tökéletesen megmutatható vele szóban forgó fogalmunk minden tulajdonsága. Két teljesen ellentétes ember áll a középpontban, akiket összeköt valami: jelen esetben a munkájuk, valamint az, hogy egyszerre próbálják őket tőrbe csalni, így kénytelenek együtt szembeszállni a közös ellenséggel.
Nem kedvelik egymást, így tényleg csak kényszerűségből cselekszenek. Idővel, ahogy megismerkednek, természetesen rájönnek, hogy a másik értékes ember, és a viszontagságok után meg is kedvelik egymást. Mindezt pörgős párbeszédek, odaszólások tarkítják; a jellembeli különbözőségekből adódó humoros konfliktusok teszik élvezhetővé a játékidőt. És egy jól sikerült buddy movie-nak épp ez a mozgatórugója.
A két színész közti kémia. Sylvester Stallone és Kurt Russell párosa annyira jól működik, hogy a nem kifejezetten csavaros sztorit is képes az ember végignézni újra és újra; nevetni a poénokon, és tulajdonképpen az agyába vésni a legtöbb momentumot. Hogy egyéb párosokat is említsünk: Bud Spencer és Terence Hill nagyjából az összes mozijukban ugyanazt a karaktert és sztorit hozzák (a melák és a filigrán végigveri az ellenséges bandát – és ezek variációi), mégis megnézzük akárhányszor. Hiszen a két színész olyan szinten voltak egymásra hangolódva, hogy hiába tudtuk, mikor jönnek a pofonok vagy a poénok, mindig szórakoztató látni, ahogy Spencer kiosztja a műfüleseket, Hill pedig átbakkecskézi magát a legkülönfélébb berendezési tárgyakon. Persze ők is rühellik egymást a legtöbb film kezdetén, de a végére azért mindig haverok lesznek.
A buddy movie-k egyik szakosztálya, ahol az egyik szereplő minimum inkompetens, másfajta szórakozási lehetőséget nyújt. A Die Hard: Az élet mindig drágában John McClane (Bruce Willis) kivételesen nem egyedül menti meg az USA összvagyonát a teljes pusztulástól, hanem kap egy segítőt Zeus Carver (Samuel L. Jackson) személyében. Zeus teljesen átlagos polgár, nem ért a nyomozáshoz, de ha már megmentette a rendőrt Harlemben, akkor az igen nagyratörő célokkal bíró ellenség (Jeremy Irons) bevonja a játékba, így kénytelen-kelletlen ő is részese lesz a nyomozásnak. Hozzáteszi a magáét ő is, mindeközben a két szereplő közti különbségeket teljességgel kiaknázza a film. John McClane önmagában is rendkívül humoros figura a kiégettségéről tanúskodó beszólásaival, de így, hogy társat is kapott, csúcsra járatták a lazaságfaktort és az életuntság-mérőt.
Minden akcióra jut egy-két (vagy három-négy) ütős mondat, amit bármikor szívesen idéz vissza az ember.
De további „dilettánsokat” is fel tudunk sorolni: a Nemzetbiztonság Bt. rendőrakadémiáról többször kicsapott kadétja mindig jobban tudja, mit kellene tenni az éppen őmiatta kirúgott rendőr helyett. Martin Lawrence és Steve Zahn kettőse itt is parádés játékot hoz. Vagy egy különleges csemege: Az utolsó akcióhős esetében, ahol Arnold Schwarzenegger akciósztárt játszik, és egy különleges mozijegy és egy kisfiú segítségével véletlenül a valóságba keveredik – nos, nehéz eldöntenünk, ki az, aki érti a rendőri nyomozás mikéntjét. Itt ráadásul külön viccfaktor Schwarzi akcióhős mivoltja, nagyon szép reflexiókat látunk a színész karrierjét tekintve.
De a „haverfilm” kétségkívül legtökéletesebb gyöngyszeme a Halálos fegyver. A Mel Gibson és Danny Glover között működő kémia négy teljes filmre volt elég, és a rajongók azóta is várják az újabb részt. Az első részben megismerték, a másodikban megszerették, az utóbbi két részben pedig nem tudták elengedni egymást. Olyan mozitörténeti idézetet köszönhetünk ennek a filmnek, amely még a Maverick című Gibson-filmben is megjelenik, amikor is a Glover alakította bankrabló azt találja mondani lóra kapva: „öreg vagyok én már ehhez”. Ráadásul az utolsó részben is megmarad a két rendőr közti csipkelődő viszony, még ha őszinte baráti szeretet is köti össze őket.
Hogy a nők se maradjanak ki a felsorolásból: a Női szervek az utóbbi évek tán legjobb buddy movie-ja. Melissa McCarthy és Sandra Bullock külön-külön is elvisznek humorral egy filmet, de ketten annyira viccesek együtt, hogy az ember egyik poénból a másikba esik, és a páros minden tekintetben egyenértékű egy olyan filmben látottéval, amelyet tipikusan férfiakra szokás írni. Vagyis nők is kereshetik a helyüket az életben, és véletlenül összeakadva ők is válhatnak barátokká. A titok annyi, hogy valójában nem tesz különbséget a két nem között, de azért a néző érzi, hogy egy női FBI-ügynök és rendőrnő sztorija nem megszokott a filmvásznon. Persze finom utalásokat azért kapunk a női nemre vetített poénforrásokból is (pl.: parkolási nehézségek).
Persze a sornak nincs vége. Mint látható, a buddy movie fogalma elsősorban az akciófilmek területén alkalmazható. A Csúcsformában ázsiai-amerikai párosa kiegészítésként behozza a kulturális különbségeket a képbe, erre alapozva a konfliktusokat, amelyekkel a szereplőknek meg kell küzdeniük az alapszituáció mellett. És Jackie Chan Chris Tuckerrel sikerre is vitte a filmet; nem is egyszer. Shane Black (Az utolsó cserkész és a Halálos fegyver írójának) első saját rendezésében, a Durr, durr és csókban pedig Robert Downey Jr. Val Kilmerrel próbál felgöngyölíteni egy ügyet úgy, hogy semmi köze a magánnyomozáshoz – egymás életét mégis sikerül megmenteniük néhányszor.
A kalandfilmek se maradtak ki: a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmben Kevin Costner és Morgan Freeman aztán igazán nem jókedvükből vágnak neki a sherwoodi erdőnek közösen, de a háborús helyzet nem hagy nekik más választást, mint az együtt menekülést. A mór kissé lenézi az angol lovagot, aki viszont nem kérne a másik segítségéből. Piszok jó szópárbajok előzik meg azt – a közönség legfőbb örömére –, hogy végül igaz barátokká váljanak. Hiszen ráébrednek, sokkal több bennük a közös vonás, mint azt 90-100 perccel azelőtt gondolták. És ki tudná feledni Eddie Murphy és Nick Nolte párosát, akik kétszer 48 órán át mentek egymás agyára, mégis lelövették magukat a másikért?
A buddy movie-kban az a remek – amellett, hogy rendkívül szórakoztatóak – hogy reggelig lehetne sorolni a jobbnál jobb címeket. Végső soron ezekben a filmekben sincs másról szó, mint a megismerés rögös útjának végigjárásáról. Nagyon szép példái annak, hogy muszáj kilépnünk a komfortzónánkból a megoldáskereséshez; és néha olyanokkal kell összefognunk, akiket amúgy a hátunk közepére sem kívánnánk. És végül nem véletlenül lesznek a szereplők barátok: ez nem csupán hollywoodi fogás. Ha valakit megismerünk, közösen érünk el eredményt, jó eséllyel az derül ki a csapatról, hogy mindannyian jófejek vagyunk. Vagyis az ember mindig megörvendeztetheti a szívét egy-egy ilyen filmmel kikapcsolódásképp.
***
