Nemrégiben bemutattuk az idei Velencei Filmfesztivál versenyprogramjának első felét, a folytatásban azonban sem a nagy nevek, sem az izgalmas címek nem fogytak el! Az olyan nagyágyúk, mint Joaquin Phoenix, Meryl Streep, Jean Dujardin, Gary Oldman, Antonio Banderas, Roman Polanski, Pablo Larraín vagy Steven Soderbergh mellett hongkongi animációt, ausztrál tini dramedyt és fekete-fehér szicíliai dokumentumfilmet is rejt az idei válogatás, melyekről reményeink szerint augusztus végén kritikát is közlünk.
Joker
Ha úgy keretezzük, hogy a Másnaposok-trilógia rendezője szuperhősfilmmel jelentkezik, első hallásra talán nem egyből a Velencei Filmfesztivál presztízsmezőnye ugrik be, de Todd Philips Joker-filmjéről régóta sejteni lehet, hogy nem a köpenyes igazságosztók évről évre egyre fárasztóbb akciódömpingjébe tagozódik be. Az első ígéretes hír a filmről rögtön Batman nemezisének castingjával köszönt be, ugyanis a szuperhős moziktól idáig látványosan ódzkodó Joaquin Phoenix bújt az őrült bohóc maszkja mögé. „Kicsit előítéletes voltam a képregényfilmekkel, amiért a sajtóban többször képmutatónak bélyegeztek, de Todd Phillips eredettörténete sokkal inkább egy karaktertanulmány egy mentálisan sérült emberről” – nyilatkozta a színész.
Aztán hamarosan az is kiderült, hogy a Joker egy önmagában létező, egyszeri eredetmozi lesz, ami nem képezi a részét a DC ultraszar filmes univerzumának, ráadásul fittyet hányva a rajongói elvárásokra nem a képregényekre hagyatkozva mutatja be a karaktert, hanem saját mítoszt költ a figura köré.
A sok jó hír egy idő után addig duzzadt, hogy Hollywoodban a Joker film hallatán elkezdtek Oscart kiáltani, így nem meglepő, hogy a bemutató előtt neves fesztiválokon tervezte dagasztani a film hype-ját a forgalmazó. A Warner az elmúlt években olyan nagyágyúkkal érkezett az olasz fesztiválfővárosba, mint a Gravitáció vagy a Csillag születik, melyek később a díjszezon meghatározó szereplőivé váltak, viszont tudatosan versenyen kívül tartották őket. A Joker annyiban írja felül a bejáratott receptet, hogy az eredeti tervekkel ellentétben már a versenyprogramban kapott helyet. „Miért ne versenyeznék, mikor pontosan tudom, mi van a kezemben?” – tette fel a költői kérdést a rendező. A forgalmazó és a fesztiválszervezők közös döntése mögött húzódó magabiztosság már önmagában izgalmas, de egy szuperhősfilm eredményes szereplése a szerzői filmek színpadán örökre átrajzolhatja a fesztiválfilmek erőviszonyait. (Papp Atilla)
Ema
Pablo Larraín három éve, a Jackie és a Neruda óta nem jelentkezett új filmmel, de ez mit sem változtat azon, hogy – Sebastián Lelio mellett – még mindig ő az egyik legfontosabb chilei rendező. Az Ema kettős visszatérést jelent Larraín életművében, hiszen nemcsak hazai terepre, de a nyilvánosból a privát szférába is visszahelyezi filmje cselekményét. Legalábbis látszólag.
Larraín ugyanis (politikus szülők gyermekeként) szinte az összes filmjében a múlt és a jelen társadalmi és politikai problémáival, eseményeivel nézett szembe, hol nyíltabban, hol burkoltabban (a legismertebb példák a No és A klub). Így nem lenne meglepő, ha az örökbefogadás után szakító pár története is hasonló távlatokat nyitna – de az Ema alapötlete még akkor is nagyon izgalmasnak hangzik, ha „csupán” családi dráma lesz az idén különösen elfoglalt Gael Garcían Bernal főszereplésével. (Gyöngyösi Lilla)
The Laundromat
Először 2016-ban beszélt róla az Oscar-díjas Steven Soderbergh, hogy filmet készít a Panama-aktákról – igaz, akkor még a visszavonulását tartó filmes csak producerként tervezett közreműködni a projektben. Aztán pár évre rá már a rendezői széket is elfoglalta és olyan színészgárdát rántott össze, hogy attól még a sztároktól hemzsegő Velencei Filmfesztiválon is felkapták a fejüket. Ugyanis a főszerepet játszó Meryl Streep és Gary Oldman mellett Antonio Banderas, Jeffrey Wright, Matthias Schoenaerts, James Cromwell, Will Forte és Sharon Stone is Soderbergh filmjének apropóján pózolhat a vörös szőnyegen.
A Streep által játszott Ellen Martin álomnyaralása alatt kisvártatva zavaros, gyanús ügyek világában találja magát. A homályos ügyletek mindegyike egészen egy bizonyos Jürgen Mossack (Oldman) és Ramón Fonseca (Banderas) által üzemeltetett panamavárosi ügyvédi irodához vezet vissza. Hamarosan megtudja, hogy a felfedezése csupán egy csepp a milliónyi piszkos üzlet óceánjában, amely egy offshore hálózatban kapcsolja össze a világ legnagyobb hatalmú és leggazdagabb embereit.
A forgatókönyvet a kétszeres Pulitzer-díjas Jake Bernstein könyve nyomán Scott Z. Burns jegyzi. A The Laundromat Olaszország után még szeptemberben megméretteti magát Torontóban is, majd várhatóan még ősszel elérhető lesz a Netflix kínálatában. A streaming szolgáltató minden bizonnyal abban reménykedik, hogy tavalyi filmjükhöz, a Romához hasonlóan sokat fogunk még beszélni Soderbergh mozijáról. (Papp Atilla)
Lan Xin Da Ju Yuan (Saturday Fiction)
Gong Li mostanában ritkán kerül a nemzetközi figyelem középpontjában, hiszen az egykor legnépszerűbb kínai színésznő az utóbbi évtizedben csak kínai filmeket forgatott, amelyek nem kaptak külföldi forgalmazást. Így a Saturday Fiction a nagy visszatérést jelentheti számára – igaz, egy közepesen ismert rendező, Ye Lou kémfilmjéről beszélünk.
Lou-nak néhányszor már meggyűlt a baja a kínai cenzúrával, ám a Saturday Fiction valószínűleg nem tenyerel bele kényes kérdésekbe. A thriller 1941-ben játszódik, és egy színésznő a főszereplője, aki a japán megszállás idején visszatér Kínába, ami éppen a szövetségesek és a tengelyhatalmak csataterének számít, majd a kémtevékenysége összeütközik a lelkiismeretével. Az első gyönyörű képek már másfél éve megjelentek a Saturday Fictionből, így feltehetőleg gondosan kimunkált, de megkérdőjelezhető eredetiségű filmhez lesz szerencsénk. (Gyöngyösi Lilla)
Martin Eden
Jack London egyik csúcsművét már többen megfilmesítették, ám egyik adaptáció sem klasszicizálódott igazán, így a fiatal olasz rendező, Pietro Marcello szabadon hozzányúlhatott a tanulni vágyó matróz és az előkelő egyetemista lány önéletrajzi jellegű szerelmi történetéhez.
A Martin Eden első pillantásra problémamentesen illeszkedik az oly kedvelt olasz munkáskálváriák közé, és a fesztiválszereplés után azonnal elkezdik játszani az olasz mozik is. Így a velencei vetítés leginkább tiszteletkörnek tűnik az eddig főleg hasonló társadalmi kérdéseket boncolgató dokumentumfilmeket (és egy fura mágikus realista filmet) készítő Marcello számára. A Martin Eden tétje tulajdonképpen csak az, hogy mennyire képes aktuálisan elmesélni a száztíz éves történetet, valamint hogy vajon értelmezhető-e a rendező „így jöttem”-filmjeként. (Gyöngyösi Lilla)
No.7 Cherry Lane
A furcsamód egynevű rendező, Yonfan a ’60-as évek Hongkongját szénnel és ceruzával vetette rizspapírra. A versenyprogram egyetlen animációs filmje egy Hongkongban élő angol irodalomtanárról szól, aki valószerűtlen szerelmi háromszögben találja magát az általa oktatott nővel és annak anyjával. Igazi lebegő hangulatú, lírikus mozira számíthatunk, ami nemcsak érzékenységével ragadhatja magához a publikum figyelmét.
A bonyolult szerelmi viszony közben ugyanis tombol a történelem: a brit uralom idején, az 1967-es utcai lázadások asszisztálnak a cselekményhez, melyek egy helyi művirággyár munkakörülményei miatt törtek ki. Idén a különleges közigazgatási státuszt élvező városállamban több százezren vonultak utcára a kiadatási törvény néven elhíresült javaslat ellen, igaz, ezek az események igencsak eltérő indíttatásúak a filmbéli megmozdulásokhoz képest. Hiszen a ’60-as években a hongkongi vörösgárdisták épphogy a kínai kulturális forradalom jegyében léptek fel, viszont a két esemény között a szolidaritás, a terület autonómiája és az imperialista behatás elleni fellépés tekintetében is megszülethet a párhuzam a nézők fejében. Kérdés, hogy szeretne-e ilyen zavaros vizekre evezni Yonfan. (Papp Atilla)
La Mafia Non É Piú Quella Di Una Volta
Fekete-fehér dokumentumfilm a versenyprogramban, melynek címe úgy fordítható, hogy „A maffia már nem ugyanaz, mint ami egykor volt” – a La Mafia Non É Piú Quella Di Una Volta az idei fesztivál egyik meglepő kakukktojásának tűnik. Franco Maresco középgenerációs filmes azonban igazi velencei kedvenc (eddig három itt versenyző filmje négy díjat nyert), így valószínűleg idén sem véletlenül került be a válogatásba.
Új filmje napjaink Szicíliájában játszódik, központi szereplője pedig a maffiaháborúkat dokumentáló, ma már idős fotográfusnő, Letizia Battaglia; az ő portréja kap ellenpontot Maresco korábbi filmjének szereplője, a Szicília központi figurájának számító Ciccio Mira által. A keserédes, nosztalgikus tragikomédia akár még érdekes is lehet, ha nem igényel túlságosan bennfentes ismereteket az olasz közéletben és Maresco több tucatnyi Szicília-központú filmet felsorakoztató életművében. (Gyöngyösi Lilla)
J’Accuse (An Officer and a Spy)
A Rosmary gyermeke és a Kínai negyed legendás Oscar-díjas rendezője, Roman Polanski a 2012-es cannes-i filmfesztiválon nyilatkozott róla elsőként, hogy filmet készít a francia igazságszolgáltatás egyik legsúlyosabb baklövéséről, a 19. század végi hírhedt Dreyfus-perről. Polanski azóta két teljesen jellegtelen filmet is tető alá hozott, és habár személye kétségkívül önmagában elegendő ahhoz, hogy bármelyik fesztivál helyet szorítson aktuális filmjének a programban, mi azért bízunk benne, hogy a J’Accuse nem pusztán a rendező nagysága miatt érdekes.
A film címe (amely magyarul annyit tesz, „a vád”) Emile Zola híres nyílt levelének kezdő sorát idézi, melyben az író Dreyfus védelmében kritizálja és vádolja antiszemitizmussal az akkori francia kormányt. A hazaárulással gyanúsított, zsidó származású hajóskapitányt, Alfred Dreyfust Louis Garrel kelti életre, a történet másik központi karakterét, a kapitány ártatlanságát bizonyító kémelhárító tisztet pedig az Oscar-díjas Jean Dujardin alakítja.
A film eredetileg angol nyelven forgott volna, ám végül Polanski a francia mellett voksolt. A forgatókönyvet Polanski mellett Robert Harris angol író jegyzi, aki a 2010-es Szellemíró után a második regényét adaptálta a nagyvászonra a lengyel rendezővel. (Papp Atilla)
The Painted Bird
A velencei program legnagyobb közép-európai durranása a The Painted Bird lesz, amely cseh-szlovák-ukrán koprodukcióban készült, de olyan sztárok játszanak benne, mint Stellan Skarsgard, Harvey Keitel, Udo Kier vagy Julian Sands. A film az egyik leghíresebb és legellentmondásosabb holokausztkönyvön, Jerzy Kosinski magyarul A festett madár címen megjelent művén alapul, ami egy magára hagyott, bolyongó kisfiú szemén keresztül meséli el a második világháború borzalmait. (Az Amerikában, angolul írt regényt Kosinski önéletrajziként jellemezte, ám később bebizonyosodott, hogy ez nem igaz, ráadásul plágiumvádak is felmerültek az angolul ekkor még alig beszélő lengyel szerzővel szemben.)
A háborús drámát a cseh Václav Marhoul rendezte, akinek már az előző filmje, a Tobruk is a második világháborúban játszódott, de némileg meglepő módon két, a líbiai sivatagban harcoló cseh katonát mutatott be. A The Painted Bird nagyívű, megrázó fekete-fehér drámának tűnik, ami fontos pontja lehet az európai közbeszédnek a közeljövőben. Mellesleg az egyik különlegessége, hogy ez lesz az első film, amelyben a 2006-ban mesterségesen létrehozott interszláv nyelven beszélnek. (Gyöngyösi Lilla)
Il Sindaco Del Rione Sanitá (The Mayor of Rione Sanitá)
Mario Martone tavaly (és előtte még számos alkalommal) is jelen volt Velencében, a röviden csak betépett Jancsó-filmként jellemezhető, kicsit félresikerült Capri-Revolutionnel. Idei műve Eduardo De Filippo 1960-as háromfelvonásos vígjátékán alapul, ami egy maffiatörténet, és tulajdonképpen a nápolyi törvényhozásból és társadalomból űz gúnyt.
Maga Eduardo mellett 2012-ben például Ian McKellen is eljátszotta a főszerepet a színpadon, az 1997-es filmfeldolgozásban pedig Anthony Quinn volt látható. Hozzájuk kell tehát felnőnie Martonénak és színészeinek ebben az egyelőre nehezen elképzelhető feldolgozásban. Ugyanakkor tavaly Velencében látható volt egy kifejezetten szórakoztató maffiavígjáték, az Una Storia Senza Nome, tehát lehet, hogy van még potenciál ebben a furcsa olasz műfajban. (Gyöngyösi Lilla)
Babyteeth
A szekció meglepően üdítő szereplője az ausztrál tini dramedy, melyet egészen biztosan nem az alkotók személye iránti hódolat röpített a versenyfilmek közé, ugyanis jóformán ismeretlen filmesek eveznek el vele a Lidóra. A Babyteeth az idáig csak sorozatepizódokat vezénylő Shannon Murphy első egész estés filmje, ráadásul a programban a szaúdi Haifaa Al Mansour mellett egyedüli nőként hódíthatja el az Arany Oroszlánt. Az 1949 óta megrendezett fesztiválon eddig csak Mira Nair, Sofia Coppola, a német Margarethe von Trotta és az idén tavasszal elhunyt Agnès Varda tudott női rendezőként a csúcsra érni.
A keserédes komédia a szinopszis szerint arról mesél, hogyan ismeri fel egy halálos betegséggel küzdő tinédzser lány az elengedés fontosságát és képes menedéket találni az élet kaotikus zavarában. Amikor az életért küzdő Milla őrülten beleszeret egy helyi kisstílű drogdílerbe, polgári konzervatív szüleinek rémálma válik valóra, a lányuknak azonban nincs többé vesztenivalója.
Tucatnyi koravén tinédzser nyafogott már végig filmeket az elmúlt években, így a cselekmény eddig ismert részletei nem vettek le a lábamról, de végül talán a Ben Mendelsohnnal, Essie Davisszel és Eliza Scalennel felvértezett stábnak sikerül elvarázsolnia. Bizonyára nem véletlenül csúszott be a programba. (Papp Atilla)
