Zenéiket, karakterüket, karrierjüket filmre adaptálni nem volt kis feladat, ám a készítők felmondták a leckét és a nagyokhoz méltó alkotásokkal tisztelegtek. 10 előadó, 10 film: hadd szóljon!
A Bohém rapszódia, bár vegyes véleményeket kap, hiánypótló alkotás, hiszen a valaha volt egyik legnagyobb rockbandáról beszélünk. A Queen együttesről szóló filmnek azonban mégis nehéz dolga van, hisz olyan zenészek életrajzi filmjei után kell maradandót alkotnia, ahol nem tartották elégnek bedobálni a dalokat, hadd örüljön a nép. Hiszen a jó zenészéletrajzhoz kell egy jól realizált karakter, zene, még több zene és egy élettörténet, melyet érdemes elmesélni.
10 emlékezetes zenés életrajzi filmet gyűjtöttünk össze nektek!
Amadeus (Milos Forman, 1984)
Milos Forman 1984-es remekművében az a legszebb, hogy egy helyett mindjárt két kiváló zeneszerző életébe nyerhetünk betekintést. Wolfgang Amadeus Mozart ugyan a címszereplő, mégis Antonio Salieri gyötrelmes évtizedeit láthatjuk, hiszen megkeserítette az életét ez a Mozart nevű felfuvalkodott pojáca, akinek nem volt mása, csak az utánozhatatlan tehetsége. Míg Salieri kora egyik legismertebb operaszerzője, ráadásul II. József császári udvarának zeneszerzője volt. Kemény munkával jutott el sikerei csúcsára. De feltűnt Mozart, és Salieri ráébredt, mennyire középszerű ő. Hiába próbálta ellehetetleníteni a fiatal, bohém Mozartot, az annál jobb operákat írt, míg ő szépen-lassan beleőrült a tudatba, hogy Mozart milyen könnyűszerrel lép át rajta, mégis megszállott rajongással követte pályatársa karrierjét.
A film egyébként Peter Shaffer 1979-ben bemutatott színdarabja alapján készült, ő maga írta hozzá a forgatókönyvet. Csak a rend kedvéért: az Amadeus 8 Oscar-díjat nyert, köztük a film, a forgatókönyv, a rendező, F. Murray Abraham mint legjobb férfi főszereplő Salieri megformálásáért, és számos technikai díjat is bezsebelt. Kivételes sikernek örvend, de hát hogyisne, mikor azt láthatjuk, hogy a zenei világ legismertebb csodagyereke gonosz intrikák áldozatává válik, és közben ez belehajszolja a zenetörténelem lenyűgöző zeneműveinek megalkotásába. Szívfacsaró látni, hogy milyen naiv, gyermeki lélekbe záródott a világ talán legismertebb zeneszerzője, és hogy őszintesége mennyire visszavetette életét. A valóságban azonban Salieri csodálta Mozartot, és óriási rajongója volt. Tanítványának azt mondta a halálos ágyán, hogy természetesen egy szó sem igaz a mérgezéses történetből. (Moldován Tünde)
A rock’n’roll ördöge (Jim McBride, 1989)
Amikor gyerekként láttam Jim McBride filmjét, A rock’n’roll ördögét (Great Balls of Fire!), Elvis neve már mondott valamit, Jerry Lee Lewis azonban teljesen ismeretlen volt számomra. Az ötvenes-hatvanas évek zenéje valami poros, régi dolognak tűnt – ekkor azonban megláttam Dennis Quaidet a csak „Killernek” becézett zenész szerepében, ahogy szinte szétveri a zongorát, és hirtelen ez a muzsika a lázadás, a pezsgés szinonimája lett számomra – a film pedig évtizedekkel később is élénken él az emlékeimben.
Az egyébként remekül zongorázó Quaid maga is sokáig problémás figura volt, nem volt nehéz hát megjelenítenie ezt a harsány művészt, aki ha nem is tudta letaszítani a Királyt a trónjáról, hatalmas sikere volt. Karrierjét az törte derékba, amikor beleszeretett saját, nála tíz évvel fiatalabb másodunokatestvérébe, az esküvőjük idején csak 13 éves Myra Gale Brownba, akit a film idején 17 éves Winona Ryder keltett életre a vásznon. A rock’n’roll ördöge alapjául Myra Murray Silverrel közös könyve, a Great Balls of Fire: The Uncensored Story of Jerry Lee Lewis szolgált, éppen ezért a történet fókuszában is – Lewis korai munkásságán túl – kettejük kapcsolata áll. A szerelem és a zene erejéről McBride erőteljes filmet készített, mely nemcsak az idősödő Jerry Lee Lewisnak jelentett visszatérést, de fontos állomás volt Quaid és Ryder karrierjében is. (Molnár Kata Orsolya)
The Doors (Oliver Stone, 1991)
Anarchista rocklegenda, érzékeny költő, apokaliptikus próféta, a valóság határait kutató felfedező: Jim Morrison élete és a The Doors korszakokon átívelő hatása több, mint 20 évig várt a méltó megfilmesítésre. Oliver Stone keze alatt a banda története és Jim üstökösszerű tündöklése majd bukása egy korszak mozgóképes lenyomata is: a vietnámi háborúval szembeni polgári engedetlenség és a hippi korszak végtelen szabadsága sosem volt egyszerre ennyire csábító és visszataszító.
A film minden képkockájában ott rezonál Stone baloldali politikai szerepvállalása, a Salvador, A szakasz és a JFK örök anarchistája, aki még hisz a rendszer ledönthetőségében, és az eszmék kikezdhetetlenségében. A film ritmusa mintha a The Doors legnagyobb balladáit követné: lassan hömpölyög elegendő időt hagyva a nézőnek, hogy megmerítkezzen a kor pszichedelikus ködében, majd csontrepesztő erővel berobban, és szemtanúi lehetünk a New Haven-i koncertnek, ahol Jimet a színpadról vitték le a rendőrök.
Ezeket a szélsőséges hangulatváltozásokat nem csupán a film ritmusa adja vissza, hanem Val Kilmer elementáris erejű játéka is. A színész átlényegülése nemcsak abban nyilvánul meg, hogy hangját szinte képtelenség megkülönböztetni Morrisonétól, hanem a forgatás után hónapokig kellett terápiára járnia, hogy ki tudjon kerülni a szerepből. (Dunai Marcell)
Impromptu (James Lapine, 1991)
Méltatlanul kevesen ismerik James Lapine filmjét, pedig nem gyakran fordul elő, hogy ennyi híresség játsszon el ennyi hírességet. Hugh Grant, Judy Davis, Emma Thompson, Mandy Patinkin, Bernadette Peters és Julian Sands keltik életre a korszak – a XIX. század első fele – kulturális életének legnagyobb figuráit: Chopint, Liszt Ferencet, Delacroix-t, George Sandot és a többieket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen merítésből nem lehet alapos, mindenre kiterjedő életrajzi filmet csinálni, de az Impromptunek nem is ez a célja. Néha harsányabb, néha keserédes vígjátékként a sok-sok házasságot feldúló, férfi ruhában járó botrányhős írónőt, George Sandot teszi meg főszereplőjévé, aki beleszeret a Párizsban élő lengyel, soványka és beteges Chopinbe. Ez a kapcsolat adja a film gerincét, miközben a háttérben Liszt Ferencet kergeti őrületbe, hogy állandó gyerekzsivajban kellene alkotnia, Alfred De Musset pedig felszarvazott alfahímként tombol.
Szerelmi bagatellek és a családi élet hétköznapi apróságai, no meg a művészlét méltatlan megalkuvásai mögött azonban ott a zene, ami kiszakít a való világból és egy másik szférába emel. És ez adja a film sava-borsát, hogy ezzel a kettősséggel játszik. Időtlen remekművek csendülnek fel, mindentől független klasszikusok, amelyek itt mégis képesek az élet aláfestő zenéivé válni. A dallamok mögül nemcsak az alkotó, hanem a gyarló ember is előbukkan, a mögül pedig a zseni. A film pedig nem is akarja szétválasztani, inkább összemossa ezeket. Az élet írja a zenét, de a művészet a művészetből él, az ember pedig félreteszi a „húst” és ebbe a művészetbe szeret bele. Így lesz az Impromptu egyfajta anti-Amadeus. Abban egy féltékeny őrült szemén keresztül láttuk, „milyen volt Mozart”, itt pedig egy szerelmes rajongó szemén keresztül rajzolódik ki Chopin. Csak az óda mellett ott van Chopin elégiája is. (Németh Barna)
Ragyogj! (Scott Hicks, 1996)
David Helfgott irigylésre méltó módon tragikus élete automatikusan vászonért kiáltott. A romantikus zongoradarabok ma is ünnepelt és gyakran koncertező mestere nemrég például Budapesten is járt. Már gyerekkorában is világraszóló tehetség volt, aki számos külföldi ösztöndíjlehetőséget kapott a ’60-as években. Szigorú apja azonban saját elképzelései szerint akarta kihozni belőle a tehetséget. Az ezzel való szembeszegülés kitagadást, testvéreivel való kapcsolattartás megtagadását jelentette. Helfgott idegösszeroppanása, majd útja vissza a koncerttermekig valóban a legtisztább művészi pokoljárások közé emelte. Nem csoda hát, hogy az 1947-ben született zongorista élete még 50. születésnapja előtt filmvászonra került.
Scott Hicks ausztrál rendező elsőfilmje volt mindeddig legnagyobb dobása, amivel 1996-ban megnyerte az Oscar előszobájának számító Torontói Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, a Ragyogj! csak Geoffrey Rush kiváló tehetsége miatt emelkedett az átlag fölé. Jól sikerült filmje lett például a gasztro-romantikus Ízlések és pofonok Catherine Zeta-Jones és Aaron Eckhart főszereplésével vagy az anyjukat tragikus hirtelenséggel elvesztett gyerekek és apjuk (Clive Owen) történetét bemutató Anyátlanok. Kiemelkedő remekmű azonban csak ez az egy.
Ebben pedig nyilvánvalóan nagy szerepe van az igazi átalakuláson átesett Geoffrey Rushnak, aki se addig, se azután nem tudott olyan átéléssel játszani, pedig volt bőven lehetősége, filmográfiájában elég nagy a verseny. A Ragyogj! katartikus, az embert látjuk benne, megmutatja, milyen törékeny bármelyik sors, és hogy milyen nehéz a művészek élete. Ez a film azonban a közhelyeket élővé tudja tenni. (Sergő Z. András)
Ray (Taylor Hackford, 2004)
Múltkor néztem egy videót YouTube-on, és azt gondoltam, milyen ügyes ez a Jamie Foxx, milyen klasszul hozza Ray Charlest. Aztán rájöttem, hogy én az eredeti Ray Charlest látom a Hit The Road Jacket énekelni. Ugyanaz a fura mozgás, a grimaszok, egészen szédületes, mennyire átlényegült Foxx a szerep kedvéért Taylor Hackford 2004-es filmjében. Olyan döbbenetes egyszerűséggel és simasággal hozta a karaktert, hogy az Akadémia Oscar-díjjal jutalmazta. Egyébiránt nem lett annyira sikeres a film, mint ahogy életrajzi művektől elvárnánk, de Foxx egy életre beírta magát a hollywoodi halhatatlanok társaságába az alakítással.
Pedig a film is nagyszerű, bár Ray Charlesnak zenész léptékkel mérve nem volt kiugróan izgalmas a pályája: szegény volt, zseniális, gyerekkori traumákat cipelt magán, megtalálta a hangját, drogba fojtotta a tragédiája miatti bánatát, végül mégis példaképpé vált. Zenész körökben ez szinte törvényszerű. A film alapvetően nem fest túl szimpatikus képet Charlesról: leginkább az jut az ember eszébe róla, hogy nem volt más, mint egy öntelt hólyag. Természetesen ha jobban mögé nézünk, a traumatizált embert is látjuk a felszín alatt, aki az egész életét semminek érezte, mert úgy gondolta, miatta halt meg a testvére gyerekkorában. Sok küzdelmet láthatunk, de Jamie Foxx előadásában mégis jó és élvezetes nézni. Gyönyörű film ez a kitartásról, az elnyomás elleni harcról, a magányról, de mindenek előtt a 20. század egyik legnagyszerűbb zenészéről. (Moldován Tünde)
A nyughatatlan (James Mangold, 2005)
13 éve immár annak, hogy a szerintem valaha volt legjobb zenészről szóló életrajzi film megjelent. A rendező legnagyobb érdeme azonban az, hogy a filmet éppannyira építi Johnny Cash és June Carter kapcsolatára, mint az énekes legenda életútja köré. Egyszerre pereg le előttünk a zenész felemelkedése, mélyrepülése és ismét talpra állása és két ember korántsem zökkenőmentes szerelmének beteljesedése.
A főszereplő Joaquin Phoenix szokásához híven hibátlan: Cash züllött, erőszakos és önromboló drogfüggő oldalát olyan tűpontos érzékenységgel ruházza fel, hogy a nézőben az antipátia szikráját sem ébreszti fel. És itt találja el a country (és más stílusok) ikonjának lényegét. Az utolsó porcikáig átlényegül az énekessé: saját maga énekeli és gitározza végig Cash legnagyobb slágereit – ráadásul brutálisan jól, és hogy minden pillantásából süt a Carter iránt érzett szerelme. Johnny Cash-t minden hibája ellenére egy világ bálványozta: ezt adja át nekünk Phoenix a filmvászonról. Reese Witherspoon pedig méltó párja a színésznek. Kettejük dinamikája bombaerővel hat, és teljesen hitelesen, minden cukormáz nélkül mesélik el ennek a két sztárnak a mindent elsöprő szerelmét.
A nyughatatlan persze a színészi alakításokat leszámítva (a mellékszereplők is brillíroznak) is kiemelkedően jó ütemben összerakott és megszerkesztett alkotás. A zenés betétek hangsúlyosak, de sosem nyomják el a film drámai oldalát. Ugyanakkor az életrajzi elemek, a Cash-Carter szerelmi szál egy pillanatig se megy a zene rovására. Gyönyörű harmónia, korhű jelmezek, az eredeti dalok tiszteletteljes és élvezetes átemelése, de elsősorban Johnny Cash valójának kendőzetlen és szívbemarkoló ábrázolása: Mangold filmje egyszerűen 10/10. (Kajdi Júlia)
Piaf (Olivier Dahan, 2007)
Edith Piaf francia sanzonénekesnő egyik pillanatban a poklot, a másikban a Mennyországot járta be. Életútjára az alkoholizmus, a szegénység, a vakság, a drogok, a vetélések éppúgy jellemzőek, mint a csillogás, a hírnév és a gazdagság. Átütő tehetsége kiemelte őt a francia nyomortelepről, de életének rapszodikus amplitúdóját nem tudta feldolgozni, így története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem egy görög tragédia lett.
Oliver Dahan rendező a Piaf című filmben a sanzonénekesnő életének főbb momentumait veszi sorra, mindezt nem lineárisan meséli el, hanem ugrál a különböző idősíkok között. Egyik pillanatban gyerekként látjuk, amint Szent Terézhez imádkozik, hogy újra visszanyerje szeme világát, majd az Olympiában készül élete egyik legmeghatározóbb fellépésére, máskor drogmámorban fekszik egy szállodai szobában. A filmből emlékezetes maradhat számunkra az a jelenet, amikor bokszoló szerelmének halálhírét közlik vele, mindezt egy hosszú beállításban – az álom és a valóság összemosásával – ábrázolja a rendező.
A Piaf azt hozza, amit egy életrajzi filmtől elvárhatunk: a rendező informál bennünket Piaf életéről, szakmai- és magánéletének főbb momentumairól. Dahan nem alkalmaz formanyelvi bravúrokat, kusza forgatókönyvvel dolgozik, és filmje hosszabb a kelleténél. Ezeket a hiányosságokat Marion Cotillard játéka feledteti velünk, hiszen a Piaf nagyszerűsége a színésznő lenyűgöző átlényegülésében rejlik. Edith karomszerű kezei, egyedi stílusú előadásmódja, csak rá jellemző sminkje, és az évek előrehaladtával történő leépülése és összetöpörödése mind megtörténik a szemünk előtt, megszületik a filmvásznon.
A Piaf Oliver Dahan rendezésében bámulatos alakítással fémjelzett, kissé túl hosszú önéletrajzi film lett egy igazi ikon szélsőségekben gazdag életéről, melyben felcsendülnek Piaf leghíresebb dalai, és azok megszületésének körülményeire is fény derül. (Milojev Zsanett)
I’m Not There: Bob Dylan életei (Todd Haynes, 2007)
Bob Dylan Oscar-, Golden Globe-, tizenháromszoros Grammy-díjas amerikai zenész, költő, legenda. A 2016-os év irodalmi Nobel-díjasáról korábban már több életrajzi ihletésű film született, amelyek közül D. A. Pennebaker Ne nézz vissza és Martin Scorsese A Bob Dylan dosszié című dokumentumfilmje a legismertebbek. Todd Haynes merész koncepcióba ágyazta Dylan élettörténetét. Az I’m Not There: Bob Dylan életeiben hat kiváló színész – Cate Blanchett, Ben Whishaw, Christian Bale, Richard Gere, Marcus Carl, Franklin, Heath Ledger – formálja meg az ikonikus művész hat oldalát, (amiért – a talán legszélesebb körben ismert Bob Dylan változatot alakító – Cate Blanchettet Oscar-díjra jelölték.)
A különböző szekciókat Dylan élete mellett többek között olyan filmek inspirálták mint 8½, Hímnem-nőnem vagy Sam Peckinpah ’60-as évek végén készült westernjei. A zenész életének fontos eseményei és számos műve bele van kódolva a popkulturális utalásokkal alaposan megtűzdelt, jól elkülönülő egységekre tagolt látomásszerű képfolyamba. Az eredmény kétségkívül eklektikus, de koncepciózusan az –, híven tükrözi Bob Dylan egymásnak ellentmondó korszakait, személyiségváltozatait, megújulásait.
Egy életrajzi ihletésű film nyilvánvaló célja, hogy közelebb vigye a nézőt témájához. Todd Haynes kaleidoszkópja ezt igazán sajátos módon érte el, miközben a filmben egyetlen egyszer sem hangzik el Bob Dylan neve. (Mlinárik Mariann)
Straight Outta Compton (F. Gary Gray, 2015)
Az N.W.A. (Niggaz With Attitude) nevű amerikai rapformáció a ’80-as évek közepén alakult, és a gangsta rap és a hiphop egyik legjelentősebb népszerűsítője volt. Mindössze 5 évig volt aktív a banda, azonban ennyi idő is elégnek bizonyult számukra, hogy meghatározzák a korszak zenei ízlését. A történetüket bemutató film címét első, egyben legsikeresebb lemezük, a Straight Outta Compton után kapta.
Két és fél órában ismerhetjük meg a tagok magánéleti problémáit, hogy aztán az általuk létrehozott lemezkiadón keresztül közös erővel hiteles, reális képet fessenek az amerikai gettókban élő feketék életkörülményeiről és helyzetéről. A korabeli kertvárosban élőkre hidegzuhanyként hatott a csapat őszinte és nyílt bírálata, amelyet a dalszövegeik jelentettek. Kendőzetlenül fogalmazták meg számaikban, milyen afroamerikaiként nap, mint nap élethalálharcot vívni; de tabuk nélkül szóltak a drogokról, a határokat nem ismerő rendőri brutalitásról és a gyilkolásról is. Míg az FBI és a televízió hadat üzent nekik, a nyomornegyedekben élők körében egyre népszerűbbé váltak. A hírnévvel járó nehézségek pedig jó táptalajként szolgáltak a bandán belüli és kívüli konfliktusok számára egyaránt.
A film élethű képet fest a korszak Amerikájáról, reagál a társadalmi problémákra, kiemelten a rasszizmusra, az előítéletességre fókuszálva: ez az átfogó szemlélet emeli ki a többi életrajzi mű közül. F. Gary Gray szervesen beleépítette forgatókönyvébe az N.W.A. dalait, ezeken keresztül ismerhetjük meg történetük fordulópontjait. Sajnos a cselekmény nagyrészt Eazy-E, a menedzser, Jerry, Dr. Dre és Ice Cube kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, elhanyagolva a formáció további tagjait. Ebben közrejátszhat, hogy utóbbi kettő producerként kísérte figyelemmel a forgatást. Így, bár a maga nemében hiánypótló alkotás, mégsem tükrözi híven a múltat. (Buzsik Krisztina)
