Magazin Papírfény

A kozmopolita remete – Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol

Laszlo KrasznahorkaiKrasznahorkai László új interjúkötetében, a Nem kérdez, nem válaszolban megállás nélkül egy Krasznahorkai László nevű regényhősről beszél, egy kozmopolita remetéről, aki csak és kizárólag a kozmosz politésze, vagyis polgára, mert ezen a kozmoszon, az itt-és-moston belül nincs ország, amelynek polgára, és nincs kultúra, amelynek részese lehetne, nincs továbbá és nem is teremthető olyan hely sem, ahol ez a hős, akinek hősiességéről és gyarlóságáról a következőkben szólni szeretnék, otthonra lelhetne.


A Krasznahorkai László nevű regényhős ideális világában úgy néz ki tehát ez a 25 interjú, hogy a kérdező Nem kérdez, hanem kíváncsiságával fordul beszélgetőpartnere felé, ez a beszélgetőpartner pedig erre az odafordulásra ennek megfelelően nem válaszol, nem ilyen vagy olyan válaszokat produkál, hanem megnyílik, és átadja magát. A beszélgetések ennek szellemében valóban végig ugyanarról, ugyanarról a valóságos regényhősről szólnak (a könyv alcíme: Huszonöt beszélgetés ugyanarról), a leginkább talán a dialógusfilozófiához köthető eszme működtetése, játékba történő bevonása ennek ellenére természetesen nem lehetetleníti el, hogy praktikus szinten az interjúkban felmerülő témákról szóljunk. Persze, a témákra bontás, vagyis a valamiképp mégiscsak kibökött kérdések és válaszok felidézése, felsorakoztatása, illetve az érdekesebbeknek, fontosabbaknak tűnők kiemelése közben egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Krasznahorkai László nevű író jóval bonyolultabb viszonyban van műveivel, mint azt a más nevű íróktól megszoktuk, egy olyan összegubancolódásban, amit a kérdezők gyakran mintha félreértenének, amikor észlelvén fikció és valóság viszonyának az életműben valóban iszonyatos súllyal jelen lévő problémáját, aziránt érdeklődnek a művésztől, hogy mely szereplőjével azonos ebben vagy abban a tekintetben, vagy – jobb esetben – hogy mely szereplőjével érez közösséget, pedig fordított irányból közelítve a kérdéshez a kötet interjúiból inkább mintha az derülne ki, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy a szerző például saját magáról venne mintát egy karakterhez, nem arról tehát, hogy az úgynevezett valóság elemeiből emelne be más íróknál többet a fikció világába, miért is tenné, miért is szaporítaná még ő maga is ezt a valóságot, amelytől saját nem szűnő és semmilyen hallgatóságot nem kímélő bevallása szerint iszonyodik, irtózik, amely valóságot egész egyszerűen csak elkeseredéssel, kétségbeeséssel és aggodalommal képes szemlélni, nem ezt teszi tehát, hanem pont fordítva, fogja a fikciót, amelyet most határozzunk meg praktikusan az életmű egészeként, a fikciót, amely mégiscsak jobb valamivel, mint a valóság, mert van benne helye például a részvétnek, a szánalomnak és nem utolsósorban a reménynek, amely állandó megtöretésben és folytonos üldöztetésben bár, de a Krasznahorkai-művek visszatérő főszereplője, fogja tehát ezt az ekképpen praktikusan meghatározott fikciótömböt, és tágítja, próbálja átcsábítani az életbe, a valóságba, tágítja és tágítja tovább, mígnem a néha már-már fokozhatatlannak tetsző tágítás folytán ez a fikció hirtelen rá is elkezd vonatkozni, rá, a Krasznahorkai László nevű íróra, aki az interjúkötet lapjain már mint a Krasznahorkai László nevű regényhős jelenik meg, mert nem tudok mást mondani erre a tehetetlen és folyamatos reményvesztésben élő, mégis kalandos életű, de a kulturális-szellemi kalandok lehetséges helyszíneiről egyre-másra kiszoruló kozmopolita remetére, akinek érzéseiről, benyomásairól, gondolatairól az író minket, közönséget tudósítani soha meg nem szűnik, mint hogy regényhős, aki viszont egy szerencsétlen kategóriahiba folytán nem egy fiktív térben éli fiktív életét, hanem foglalkozását és mindennapos fő tevékenységét tekintve a mi úgynevezett valóságunkkal foglalkozik, mert nem hiszem el, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ha nem egy regényhős, hanem egy valóságos ember gondolná ezeket a gondolatokat, érezné ezeket az érzéseket és élné át ezeket az élményeket, képtelen vagyok elhinni, hogy nem halt volna bele a fájdalomba – már réges-régen, még az elején…

A Krasznahorkai László nevű író tehát egyszer csak rátalál egy nyelvezetre, egy megszólalásmódra, amit írásra egyik véleménye szerint senki más nem használ, gondolkodásra viszont másik véleménye szerint szinte mindenki, egy nyelvezetre tehát, amely a szerző szerint erős jelenlétével és szuggesztív erejével néhol már nem is egyszerűen a beszéd, hanem a rábeszélés formáját ölti, amelynek Krasznahorkai-féle verziójáról sietek is leszögezni, hogy kétségkívül páratlan és a maga nemében egyedülálló, hozzá kell azonban tennem, hogy előképektől sem mentes, úgy érzem ugyanis, hogy az információadagolás módja, a „kikacsintás” teljes tilalma, a szavak ismétlése (ne olvasd: szóismétlések) és az olvasói reflexiónak teret engedő szünetek kínos precizitással történő kiűzése a Krasznahorkai-mondatokat a ráolvasás-jellegű vallási szövegek nyelvezetével rokonítja, egy olyan szövegkezelési tradícióban helyezi tehát el őket, melyek szerzőinek célja alapvetően bizonyos misztériumokba történő beavatás volt, bevezetés egy olyan világba, ahol a józan eszünkkel nem sokra megyünk. A Krasznahorkai László nevű író tehát ezen a – többek között például Parmenidész Prooimionjáéval egy tradícióba gondolható – nyelven mesél a kíváncsiságukkal felé fordulóknak egy Krasznahorkai László nevű regényhősről, akinek se istene, se hazája, aki viszont ezektől a hiányoktól, különösen az otthon hiányától a legmesszebbmenőkig szenved, nem lubickol tehát ebben a – pongyolán hadd nevezzük így! – posztmodern kitaszítottság-élményben, nem fejlődést és racionalizálódást lát tehát, hanem mindenütt csak őrületet és tébolyt, ebben az őrületben és tébolyban neki márpedig nincs helye, különösen azért nem, mert egy nemlétező társadalmi osztály tagjaként határozza meg önmagát. „…hiányzik a független, a hagyományozó, a normát teremtő, a példaadó értelmiség. S itt természetesen többes szám első személyben gondolom, amit mondok. Hiányzunk.” Pedig volt egy pillanat, amikor még lehetségesnek tűnt, hogy ne legyen ilyen vészes a helyzet. Az életmű első szakaszának lezárultával, vagy inkább meghaladásával, tehát a salétromos falak közé zárt kelet-európai típusú tehetetlenség és kiúttalanság természetrajzának (Sátántangó, Kegyelmi viszonyok, Az ellenállás melankóliája) korszakát követően Az urgai fogollyal, tehát rossz kronológusként szólva a második korszak elején megjelent egy kelet felé való orientáció, amelynek reménytelenségét csupán a másfél évtizeddel későbbi Rombolás és bánat az ég alatt elbeszélője látta be maradéktalanul, de amelynek reménytelenségét mindenféleképpen be kellett látni, ez után a belátás után pedig az újabb interjúk alapján a „harmadik korszakra” a csalódáson kívül nem maradt más, mint a tradícióba ágyazott tekhnék eljárásrendjének feltétlen tisztelete, mint a modern „több lábon állás” csalóka ürességének ellenfogalma. A Krasznahorkai László nevű regényhős gondolkodásában az ember azon kívül, hogy a hagyománynak megfelelően elsajátít egy tekhnét, majd az elsajátítás folyamatában tanultaknak megfelelően egyre tökéletesebben végzi a dolgát, semmi jót nem tehet, csak és kizárólag rosszat, és ezt a rosszat folyton teszi is, már azzal például, ha a gonosztól amúgy tökéletesen mentes természetben mondjuk pikniket rendez vagy kirándulást tesz, de tulajdonképpen tennie se nagyon kell semmit, elég ha odamegy, bele ebbe a rossz híján lévő természetbe, és már kész is a baj. Felmerül mármost a kérdés, és én ezt kérdezném az írótól, hogyha valamilyen véletlen folytán interjút készíthetnék vele, hogy mi a helyzet a Krasznahorkai-művek céletikai dimenziójával, mert a kötelességetikai oldalt az interjúkötetből megismerhettük, az író ír, mert írnia kell, és mert nem tud mást csinálni, mint írni, nem tud mihez kezdeni azzal a rengeteg élménnyel, érzéssel, gondolattal, amelyek benne születnek, munkálnak és viaskodnak, mint hogy le- vagy sokkal inkább megírja őket, de abba a témába, hogy mit gondol írásainak hatásáról, nem a kritikákról, a bírálatokról, a díjakról, tehát az úgynevezett szakmai fogadtatásról, hanem az írások olvasóra gyakorolt hatásáról, ebbe a témába általában csak belekezd, mint tette azt a Nem kérdez, nem válaszol lapjain is többször, illetve a nemrég a Gólyavárban tartott beszélgetés során, belekezd csupán, de mond róla semmit, mert tegyük fel példának okáért, hogy én egy kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasó vagyok, aki viszont eddig még csak sejtette, hogy a világ, az ott, odakinn, az olyan, amilyennek nagyon nem szeretné látni, de amilyennek ennek ellenére a maga bizonytalan módján mégiscsak látta, a Krasznahorkai-művek olvastán pedig olyan megerősítést kapott, ami tudássá szilárdította ezt a kezdetben még csupán halovány sejtést. Vajon mit tettem én, ami miatt ezt érdemlem, miközben saját véleményem szerint csupán ártatlanul kinyitottam egy merőben ártatlannak tűnő könyvet? A könyvben csupán a kérdés másik oldaláról olvashatunk röviden: a szerző művei egyfajta lehetséges „céljaként” az állandó főszereplőt, a reményt nevezi meg, azt tehát, hogy ezeknek a bizonyos kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasóknak, akik nem pusztán sejtik, de tudják a helyzet tarthatatlanságát, valamint ennek a tarthatatlanságnak a folyamatos elmélyülését és így állandó fennmaradását, ezeknek az embereknek próbál ugyanis segíteni abban, hogy kiúttalan bolyongásaikat, amiből sorra vesznek ki a lehetséges vonatkoztatási pontok, a művek „hatására” egy darabig legalább „a remény árnyéka alatt” folytathassák.

Oldásként hadd hívjam fel a figyelmet egy érdekességre az interjúkötet szerkesztésével kapcsolatban. Az első 23 beszélgetés – az Eötvössel folytatott, kissé suta összefoglalószerűségtől eltekintve – formailag legalábbis hagyományos interjú, a 24., számomra egyértelműen legizgalmasabb fejezet azonban nem az, hanem inkább egyfajta, chaten, ímélben és telefonon végigharcolt tudományelméleti vita Krasznahorkai és Galambos, a sinológus közt. A tudós a monstre beszélgetésben számon kéri az írón a Rombolás és bánat az ég alatt című könyvéből sugárzó, annak alapjául szolgáló Kína-felfogását, majd ráüti a korai francia sinológia gyermekének pecsétjét. Az író minden erejét összeszedve válaszol: megkülönbözteti a hagyományt a történelemtől, valamint különbséget tesz a múlt felé fordulás, illetve a történetesen a múltban keletkezett értékek a jelen polgárai számára való jelenléte között, és ezzel – hajszál híján bár, de – megússza, hogy a regény az olvasóban a tudós ítéletére a szórakoztató irodalom kategóriájába hulljon vissza, amelyben hetet-havat össze lehet hordani Kínáról mondjuk, vagy bármi másról, hiszen senki nem kérhet számon semmit ezen a szofistán, akinek az élete legnagyobb szofizmusa, hogy az íróság védőöltözetében éldegél, nem, a lövegek állnak, a bástyák épen, olvashatunk tovább, és akkor eljutunk a 25., az utolsó beszélgetésig, amelyben Krasznahorkai próbál meginterjúvolni egy modern román művészt, Grigorescut, akiből azonban jóformán semmit nem tud kihúzni.

 

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya