John Scalzi A vének háborújával olyan sci-fit tett le az asztalra, ami felveszi a versenyt a régi nagyokkal – bár kétségtelenül sokat is „merített” belőlük. De megmutatta, hogy a műfaj nem halott. Sőt. Azóta roppant sikeres sci-fi szerző lett belőle, A vének háborújában megalapozott világ keretén belül pedig már a sorozat ötödik részét is megírta. Egyelőre a második, a Szellemhadtest jelent meg nálunk az Agave gondozásában.
A Szellemhadtest már feltűnt az első regényben is: ők azok a katonák, akik aláírták a Gyarmati Véderővel a szerződést, de elhaláloztak a besorozásuk, azaz 75. születésnapjuk előtt. A GYV számára természetesen nincs elveszett ember – ezek a személyek is szolgálni fogják az emberiség javát; méghozzá a génállományukkal. A Szellemhadtestben a halottak génjeiből klónozott, de természetesen katonai célokra felspécizett testtel rendelkező katonák teljesítenek szolgálatot. Ez a test már nem is annyira emberi – ráadásul ezek az „újszülött” katonák a mindenkibe beépített AgyGépnek köszönhetően még kommunikálni is inkább a hálózaton keresztül, közvetlen agyi érintkezéssel szeretnek jobban, mint a hagyományos, unalmas, vontatott, lassú módon, a beszéddel.
A Vének háborújában – és általában minden háborús regényben – fontos szerepe van a kiképzés menetének, ahogy a civil puhányokból harcedzett katona válik. Ezúttal a „hogyan lesz a 75 éves öregemberből zöldtestű katona, majd a fajok közti háborúban edzett veterán” helyett a „hogyan lesz egy párnapos személyből a különleges hadtest tagja, majd a fajok közti háborúban edzett veterán” sztorit kapjuk, de ne higgyük, hogy ez kevésbé érdekes vagy kevésbé gondolatébresztő. Ráadásul a sztori meg van bolondítva egy árulóval, sőt, az áruló tudatának új testbe helyezésével, na meg persze csillagközi politikával.
Most egy kicsit szélesebb látószögben látjuk A vének háborújában megteremtett világot – meg persze jobban megismerjük egy kisebb szeletét, a Szellemhadtest életét. A történet nem kevésbé izgalmas, a témák nem kevésbé mélyek és érdekesek, Scalzi pedig továbbra is ragyogóan ír – ez a regény semmivel nem rosszabb, mint az első rész volt. Szellemes, mély problémákat boncolgat, bónuszként pedig sokkal kevésbé tűnik koppintásnak, mint A vének háborúja volt (bár lehet, csak azért, mert itt nem ismertem azokat az eredetiket, amiket alapul vett).
Scalzi humora továbbra is feltűnően jó, nagyon feldobja a regényt. De az izgalom sem hiányzik – hiszen végülis háborús történetről van szó, katona szereplőkkel, akciókkal. Ez azonban csak a felszín – igen komoly technológiai, társadalmi, filozófiai problémák kerülnek elő, a gyerekkatonák kérdésétől kezdve az önazonosságon át addig, hogy mi az az embertelenség, amit még megtehet meg az emberiség a saját túléléséért és mi az, amit nem. Mindeközben pedig egy elképzelt jövő technológiájának csillogása is elkápráztatja az olvasót – de nem ám valami technoblablával elkent giccsről van itt szó! Scalzi tényleg végiggondolja a dolgokat, beleássa magát a problémákba, és színesen, izgalmasan adja tovább azt, amire jutott – egyszóval igazi sci-fit ír.
Tényleg olyan, mintha a régi jó sci-fiket olvasnánk, még a hőskorból – de a mai ízlésnek is tökéletesen megfelelően tálalva. A műfaj kedvelőinek érdemes odafigyelni erre a fickóra, iszonyú nagy tempóban dolgozik, egyre újabb és újabb regényeket tesz le az asztalra, és egyre újabb projektekben van benne a keze. Márpedig eddig úgy tűnik, van tehetsége, élvezetes és érdemes olvasni – remélhetőleg ez a színvonal a „tömegtermeléssel” nem fog csökkenni.
