Könyv és film – kéz a kézben; ez jutott eszembe Richard Yates A szabadság útjai című regényéről, amelyből jóval ismertebb párja, a 2008-as film is megszületett Sam Mendes rendezésében, Leonardo Di Caprio és Kate Winslet főszereplésével. A film és a könyv annyira egy tőről fakad, hogy csak egy lapon említhető.
Ha az olvasók felét most el is veszítettem (ti. akik nem szeretik a filmet), akkor is leírom. Persze lehet, hogy csak a sorozatos és ösztönös méricskélés teszi, ha az emberfia film alapjául szolgáló könyvet vesz a kezébe, ráadásul a film megtekintése után. Pláne, ha az író és a rendező gondolatvilága nagyban hasonlít egymásra.
Kulcsszó mindkettőjüknél a magány, az egyedüllét. A kifelé mutatott társas interaktivitás belül feszülő meg nem értettséggel párosul. A „rendkívüli Wheelerék” esetében ez az érzés kétszeresen is megvan: April és Frank mindig mindenhol a társaság központja, eredetiségükért, nagyszerűségükért, szépségükért, talpraesettségükért mindenki őket csodálja. Persze lehet valamiféle felsőbbrendűségi tudat is, hogy Wheelerék kicsit a többieknél jobbnak érzik magukat, kicsit „rendkívülinek” is mondhatók. Mondják is róluk. Wheelerék mégis leginkább magukat zárják börtönbe, s egyedül maradnak. A szemmel látható távolodás mellett, amit mindenki lát, szép lassan körvonalazódik Frank és April magánya külön-külön. A regény folyamán egyre kézzelfoghatóbb a házaspár közötti feszültség, több a veszekedés; valójában nincs is kommunikáció. Szívük szakad, de nem értik egymást. Ha van kapcsolat, hát gyakran bár ne lenne.
A történet vége a filmet ismerőknek nem új, a többieknek pedig hagyni kell egy kis „meglepetést”. Az amerikai ember kertvárosi tragédiája Yates-nek is sajátja. Az 1961-ben megjelent regény az akkor harmincas évei közepén járó irodalmárnak talán a legőszintébb és leginkább önéletrajzi ihletésű írása. A hányatott gyermeksorsú, keleti parti, háborús veterán Yates talán Frank Wheeler prototípusa, de nem lennék meglepve, ha egy alaposabb vizsgálat után Aprilben is találnánk nyomokat.
A szabadság útjai a National Book Award pályázatára készült (csakúgy mint pl. Joseph Heller A 22-es csapdája című regénye). Ez csak az első volt abból a kilenc darabból álló életműből, amely oly koherens egész lett, és amely a szerző 1992-es halálával sem zárult le – 2001-ben megjelent életmű kiadása és az új évezred mind jobban érdeklődő irodalmi percepciója mutaja a legjobban. A Revolutionary Road bekerült a Time Magazine összeállításába, amely a 100 legjobb angol nyelvű regényt veszi sorra. Nemcsak a jelen regényt, hanem a szerző munkásságát is méltatja Kurt Vonnegut és Tennessee Williams is.
Sam Mendes, az Amerikai Szépséggel addigra már Oscar-díjas rendező annyira magáénak érezte, hogy csak kisebb változtatásokkal vitte vászonra. (Őelőtte már a ’60-as évektől volt számos kísérlet, végül Mendesszel sikerült, talán nem is baj…) Kate Winslet pedig, aki 2009-ben alakításával megnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Golden Globe-díjat, beszédében köszönetet mondott Richard Yates-nek, hogy ilyen erős női szereppel ajándékozta meg őt. Ő meg minket. Mindenki jól járt.
Richard Yates: A szabadság útjai
Partvonal Kiadó, 2009.
