Fókuszban Papírfény

Ízlés, gyilkosság – Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűntMao Ce-tung mint deus ex machina: ilyet se olvastam még! Sőt, ez a könyv oldalanként tud olyat, amilyet nem olvastam még. Példabeszéd lehetne az amoralitás erejéről.

Jobban járunk, ha mindjárt elmondom, hogy nem sokat nevettem a könyvön; nem felel meg az ízlésem hozzá, hát pech. A humora ritkán hagyatkozik a szövegre (leginkább a repetitív betétekben), sokkal inkább a helyzetkomikummal játszik. Adjatok nekem Douglas Adams-szintű szöveghumort és még álmomban is kacagok, a Százéves ember viszont nem nekem való.

De ez még nem kritika. Csak ízlés.

A kritika ott kezdődik, hogy elsőkönyv létére ez a darab nagyon összeszedett alkotás. Okosan szerkesztett., egyenletesen stílusos. Ritkán hagyja lankadni a figyelmet és humorában is következetes. Jonas Jonasson sokat csiszolgathatott rajta. Nem úgy tűnik, mintha egy lánglelkű írózseni munkája lenne, inkább látszik profi alkotásnak, de aki ezt becsmérlésnek veszi, az súlyos illúzióktól szenved literatúrailag (és/vagy lánglelkű írózseni). Az egyetlen technikai hiányosság, amit el lehet mondani róla, hogy a végére ellaposodik (vagy ötven oldalt vághatott volna belőle a szerkesztő), de ez a hiba általános kezdő íróknál.

Jonas Jonasson elsőkönyve hazájában a toplista élére süvített és világszerte milliós példányszámban kelt el. Jellemző adat, hogy a kilencmilliós Svédországban nyolcszázezer kötet fogyott, tehát (kábé) minden tizedik svéd ember avagy minden második-harmadik svéd család vett egyet. Ez nálunk Gárdonyi, Rejtő Jenő, Jókai szintje. Kivéve, hogy ők nem egy év alatt terítették be az országot. Mi a csuda történt a svédekkel? A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt Alighanem a jó adag önkritika a kulcs. Jonasson előadásában Svédország egy rakás csőd, és bár én jól tudom, hogy a magyarok a legszerencsétlenebb/legreménytelenebb/leg-következmények-nélkülibb nép a világon, valahogy ezt a svédek szeretik önmagukról hinni, a bolondok. A paradicsom mindig másutt van, a mi politikusaink mindig hülyék. Hivatalnokaink pláne. Rendőreinkről ne is beszéljünk.

Jonasson a maga bölcsességében tehát ügyesen játssza ki a „mindenhol rossz, de legrosszabb otthon” kártyát; jellemző, hogy főhőse, Allan a Gulágban is kellemesebben érzi magát, mint Svédországban, amihez pármillió orosz halottnak azért lenne egy-két szava. Még jellemzőbb, miért lép le onnan. „Most már szeretnék inni valamit” – mondja. – „De itt nincs semmi. Ideje odébbállni.” S azzal leéget egy komplett nagyvárost és odébbáll. (Esmeg néhány orosz halott. A Gulágban nem voltak elegen?)

Allan Karlsson ugyanis egy tökéletesen amorális figura. „Tökéletesen amorális” a szó szoros értelmében. Semmiféle elvei, erkölcsei, céljai, ideáljai nincsenek, kivéve, hogy szeret inni. Embernek van megírva (legalábbis Jonasson sehol se utal arra, hogy négy lábon járna), de hidd el, mindegyik állattörténet főhősében több a humánum, szóljon az akár egy sáskáról.

Jelenet a filmből.
Jelenet a filmből.

Allan így lesz ideális alany mindenféle történelmi kalandhoz. Nem érdekli, hogy épp Francónak, Sztálinnak, Maónak, pár amerikai elnöknek, vagy a definíció szerint leghülyébb svédeknek dolgozik-e: teszi a feladatát, ami az ivás mellett a robbantás (és ez valahogy nem teszi szimpatikusabbá). Belső indítékok híján (mert az „itt nem lehet eleget inni” érvet egytucatnál mégsem lehet többször kijátszani ugyanabban a regényben) így aztán kizárólag a külső véletlen mozgatja, abból is az abszurd fajta: a szerencsés találkozások, deus ex machinák és hihetetlen megmenekülések véletlene.

Maga a könyv is nélkülözi a belső etikai univerzumot. A szereplők jó/rossz mivoltának egyetlen meghatározója az Allanhez való viszony; aki üldözi, az rossz, aki segíti, az jó, mindegy, gengszter-e vagy felügyelő, Truman-e vagy Sztálin, és miként fordít köpönyeget. Az emberek hullanak körülötte, mint a legyek. Százévesen épp oly destruktív, mint ereje teljében. Ami szép tanulság az amoralitás erejéről.

Szóval azt hiszem, ez valójában egy felnőtteknek íródott mesekönyv a maga világnézeti egyszerűségében (mindenhol rossz, kivéve a svédeket, ott sokkal inkább), komplikálatlan emberképében (mindenki hülye, kivéve a svédeket, ők sokkal inkább), és állandó véletleneiben (az még a svédeknél is működik). Csakhogy a jó mesék megalapozott értékrenddel bírnak, komplex világnézetet nyújtanak, és kifejezetten tanítanak, a Százéves ember tehát mesének is primitív.

De legalább vicces. Ha épp olyan az ízlésed. Minden meg van hát bocsátva. Menjek a fenébe már a morcossággal.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..