Papírfény

A maszk ereje – Alan Moore és David Lloyd: V mint vérbosszú

Alan Moore és David Lloyd közel negyven éve sürgeti, hogy emlékeznünk kellene november ötödikére, a V mint vérbosszú üzenete pedig nem is lehetne aktuálisabb.

Lehet-e nagyobb hatása a művészetnek a valóságra annál, mint hogy egy képregényben szereplő kellékből világszerte ismert és komolyan vett anti-establishment jelkép lesz? A Guy Fawkes-maszk ugyan létezett már a V mint vérbosszú előtt is, hiszen egy több évszázados objektum, széles körben mégis a képregény és a filmváltozat hatására terjedt el, majd az Anonymus hackercsoport is kisajátította (amit az alkotók, Alan Moore és David Lloyd nem bántak). Az eset a V mint vérbosszú jelentőségét és különlegességét egyszerre példázza: bár sok felnőtteknek szóló, komoly társadalmi és politikai kérdéseket is érintő képregény létezik, kevés tett szert akkora jelentőségre, hogy egy motívuma önálló életre keljen és új jelentést kapjon. Moore és Lloyd munkája a Thatcher-korszak kiábrándultságából merítve született meg, de a jelen társadalmi igazságtalanságait, morális pánikját és fenyegetéseit is jól tükrözi. Azaz a társadalom hatott a művészetre, majd az vissza a társadalomra – a következő lépés a maszk jelenjének művészi feldolgozása és továbbgondolása is lehetne.

A V mint vérbosszú előzményeiről, kidolgozásáról, hátteréről sok anekdota szól, az alkotók a legújabb magyar kiadás elő- és utószavában is összefoglalják a fontosabb tudnivalókat, ezért ebbe most nem is mennék bele részletesen. A mára legendává váló fiatal Alan Moore-nak és David Lloydnak ez volt az első saját ötleten alapuló nagy sikere. A brit Warrior magazinban, 1982-ben induló sorozatot a DC vette át, azóta pedig több gyűjteményes kiadást is megélt, a konkrét térbe és időbe helyezett disztopikus történet közel negyven éve töretlenül rezonál a korszellemre: a nukleáris háború, a fasizmus és anarchizmus ellentéte, a totális megfigyelés és a boszorkányüldözés csak aktuálisabbak lettek azóta.

A V mint vérbosszú nemcsak a nyers brutalitása, hanem a hangsúlyos politikai tartalma miatt is kifejezetten felnőtteket célzó mű;

az akciókkal egyenrangú az azok hátterében álló társadalmi-közéleti háttér, ami a képregények „hagyományos” olvasóközönségének valószínűleg túl absztrakt és elméleti, hiszen szerteágazó tudományos tudásanyagot és közéleti tapasztalatot mozgósít. Moore és Lloyd műve ráadásul a műfajban szintén szokatlan módon kinyilatkoztatás helyett elbizonytalanít és gondolkodásra ösztönöz, hiszen Anglia új, fasiszta berendezkedését anarchiával váltaná fel, ami egy minimum ambivalens világkép elfogadását feltételezi az olvasóktól. Bár az anarchizmus hívei folyamatosan küzdenek azzal, hogy lebontsák az irányzatot övező negatív előítéleteket és ártalmatlan, hasznos és építő jellegű elképzelésnek fessék le, a V mint vérbosszú nem győz meg teljes mértékben arról, hogy ez igaz.

Ezzel összefüggésben az is merőben szokatlan, hogy a történet főszereplője, V tulajdonképpen egy szuperhős, azonban mind céljait, mind hátterét, mind megjelenését tekintve szokatlan. A Guy Fawkes-maszkos, historikus öltözéket viselő, kegyetlen eszközöket használó, arctalan és névtelen figura múltjáról csak minimális információkat kapunk, azok is csak a „szuperhőssé” válása pillanatáig vezetnek vissza, korábbra nem. Mindez azonban felnagyítja V szimbolikusságát: mindegy, hogy ki van a maszk alatt, a lényeg a maszk. Hogy van valaki, aki nem áll be az agymosott, alávetettségét elfogadó, üres életet élő tömegbe, hanem küzd egy kártékony hatalmi rend megdöntéséért és a személyes bosszúja beteljesítéséért.

V senki és semmi, csak testet öltött tett.

Ráadásul váratlanul és kiismerhetetlenül cselekszik még a protezsáltja, Evey irányába is, aki ezáltal a hagyományos történetek újonc szerepkörét sem tudja teljesen betölteni. Gyakori narratív fogás, hogy egy ismeretlen, titokzatos világot egy újonnan belecsöppenő kezdő, tanítvány szemén keresztül ismerünk meg, csakhogy V rendszeresen becsapja Eveyt, általában rébuszokban beszél, majd a történet legnagyobb fordulataként morálisan megengedhetetlen módon teszteli a hűségét. Evey pedig nem tud azonosulni V céljaival és módszereivel, nem is érti őket, csak az utolsó pillanatban – V tervével összhangban – fogja fel, hogy mi az ő szerepe a történetben, mit miért és hogyan alakított V. A V mint vérbosszú abban is elbizonytalanít, hogy van-e különbség a terror és a forradalom között, meddig elfogadható és támogatható V tevékenysége, illetve mind Evey, mind az olvasó számára felmerül a kérdés: meg lehet-e szeretni egy terroristát, vagy csak a Stockholm-szindróma áldozatai vagyunk?

A V mint vérbosszú ugyan a nyolcvanas évek kilátástalan brit politikai helyzetét gondolta tovább, ehelyett azonban a világ más pontjain vált aktuálisabbá a világképe és mondanivalója – nukleáris világháború nélkül is. A disztopikus, poszt-apokaliptikus angliai közeljövőben a hibrid rezsimek vagy akár a magyar kormányzat lépéseire is ráismerhetünk: a totális kontroll kiépítése, a másság üldözése, a megfigyelés, a kultúrarombolás, az ellenségképpel sakkban tartás (vagy aktuális járványügyi vonatkozásként a kijárási korlátozás) észrevétlenül természetessé váltak, így

a V mint vérbosszú világa nem is tűnik olyan elrugaszkodottnak.

Bár a képregény világképének kidolgozottsága és a szereplők hálózata lenyűgöző, ez sajnos nem jár együtt azzal, hogy könnyen áttekinthető és befogadható lenne. A panelezés hagyományos, de az elbeszélés nem jelzett időugrásokkal, helyszínváltásokkal, párhuzamos montázsokkal van tele, így gyakran kifejezetten nehezen követhető a történet, amit a rengeteg figura sem könnyít meg, akiket alig kivehető vonásokkal ruházott fel Lloyd. Az alkotók játékos felforgató hozzáállását jelzi az is, hogy a képregényben van egy varieté betét is, gyakorlatilag egy kotta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes beleásni magunkat a kötetbe, hiszen az alapos odafigyelés meghálálja magát.

A V mint vérbosszú filmváltozata persze sokkal könnyebben csúszik. James McTeigue 2005-ös műve sok mellékszálat levág, kevésbé vad és kegyetlen, miközben nagyjából megtartja a tartalom velejét. Figyelemreméltó (és sokak által megkérdőjelezett) változtatásként a neokonzervatívok és liberálisok küzdelmévé lágyítja a történetet, mégsem aktualizál és konkretizál otromba módon. Azaz ritka képregényadaptációként felnő az eredetihez, pörgős és stílusos, mégha kevésbé sokkoló is – akár a film megtekintése után, akár előtt merítkezzünk meg az ősforrásban, adjuk át magunkat a pesszimista és romboló jelen szorításának és a jövő tisztítótüzének.

 

Alan Moore – David Lloyd: V mint vérbosszú

Fumax, 2021
Fordította: Sepsi László

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés