Papírfény

Fekete, fehér, szabad, nem – Alice Walker: Bíborszín

Alice Walker 1982-ben megjelent csodálatos levélregénye, a Bíborszín (The Color Purple) sajnos aktuálisabb, mint valaha. A metoo, a xenofóbia és a modern kori rabszolgaság éveiben az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie története hangos kiáltás a nők jogaiért – legyenek feketék, fehérek, szabadok vagy nem.

„De ő nem nyugszik bele. Kűzdened kell. Kűzdened.
De én nem tudom hogyan kűzgyek. Örülök ha aszt tudom, hogyan maraggyak életbe.”

 

„A világirodalom 10 legfontosabb nőregényének egyike” – hirdeti az Európa Kiadó augusztusban megjelent kiadásán az Emma Watsontól vett idézet. Én ugyan nem tudom, hogy Emma Watson mitől lett a téma szakértője, hogy őt pakolták a borítóra, de egyet kell értsek vele. Alice Walker 1982-ben megjelent Pulitzer-díjas regénye a nők nagybetűs szabadságának ódája: a fekete nők, a leányanyák, a leszbikus nők, a szabadon szerető nők, az önmegvalósító nők, a házasságban élő nők, a spirituális nők, a mások gyermekeit nevelő nők, a karrierista nők – sorolhatnánk még sokáig; egyszóval a nők jogaiért vagy még inkább szabadságáért szólal fel. Mert hiába van a nőnek de jure joga, ha nincs de facto valódi szabadsága, érdekérvényesítése, igazsága.

Celie sorsa hamar eldől: apja többször megerőszakolja, gyerekeit eladja, majd hozzáadja a nála sokkal idősebb Misterhez, aki gyakorlatilag cselédnek és szexrabszolgának tartja. Az egyetlen számára fontos embert, a húgát, Nettie-t elkergeti a háztól, így a még szinte gyerek Celie magára marad, hogy nevelje férje átokrossz gyerekeit. A környezetében felbukkanó nők – a férfi szeretője, az ellentmondásos, sikeres énekesnő, Shug Avery; nevelt fia, Harpo felesége, az öntudatos Sofia és később levelei által hozzá visszatérő, Afrikában térítő húga, Nettie  – olyan példát állítanak elé, melyek nyomán Celie szépen lassan – egy élet munkájával – végre megtalálja a saját helyét, a saját útját. Shug feléleszti Celie-ben a saját neméhez vonzódó nőt, Sofia megtanítja neki, hogyan védje meg magát, Nettie pedig a műveltség iránti vággyal ajándékozza meg.

„Nem minden nő egyforma… Ha hiszed ha nem. Elhiszem én, mongya. Csak a világnak nem bírom bebizonyítani.”

Celie története a világ összes nőjének reményt ad. Legfontosabb üzenete, hogy nincs olyan kilátástalannak tűnő helyzet, melyből ne lehetne kitörni – nem véletlenül használtam ezt a szót. Walker önrendelkezésre szólítja fel olvasóit, arra, hogy álljanak ki magukért, hogy rázzák le magukról a – nagyon sokszor – férfiak által szőtt rabláncokat. Művéből azonban nem hiányzik a spirituális megközelítés sem: Celie meséje csodával határos véget ér, melyet a segíts-magadon-isten-is-megsegít elvével szentesít.

Walker munkája heroikus. Nemcsak a téma komplexitása, nemcsak az időben hosszan elnyúló cselekmény felépítése, hanem a nyelv is, amit használ, bravúros. Ez utóbbi közvetítésében Dezsényi Katalin fordító is jócskán kivette a részét: Celie és Nettie a könyv elején a tanulatlanok nyelvét használják, hogy aztán szavaikon és helyesírásukon keresztül is kifejezzék fejlődésüket. Egy ilyen történet könnyen lehetett volna nyögvenyelős, nehezen emészthető, Walker azonban szerethető karakterei megrajzolásával és az egyes epizódok érzékletes elbeszélésével igazi letehetetlen könyvet alkotott.

A regényből 1987-ben Steven Spielberg készített 11 Oscar-díjra jelölt filmet, melyben a korszak legnagyobbjai játszottak. Celie szerepében ezzel a filmmel debütált Whoopi Goldberg, férjét Danny Glover, Shugot Margaret Avery, Sofiát pedig Oprah Winfrey alakította. Még Laurence Fishburne is feltűnik egy kisebb szerepben. A film óriási népszerűségnek örvend, én azonban úgy vélem,

messze elmarad a regénytől.

Egyrészt a több évtizedet átölelő történet – hiába két és fél órás a film – feldolgozhatatlan ekkora terjedelemben anélkül, hogy ne éreznénk felületesnek a látottakat, másrészt Spielberg egy szirupos Disney-filmet készített ebből a torokszorítóan durva történetből.

Nemcsak, hogy semmit nem mutat meg, azt is szofisztikálja. A nagy amerikai rendező egyfajta furcsa hurráoptimizmussal átitatott nagy amerikai filmet készített, mely az erőszakról elfordítja a tekintetét, a szexualitást pedig szőnyeg alá söpri. Nincs tere a valódi mélységnek és azoknak a belső gondolatoknak, melyek a könyvben végül magyarázzák Celie felemelkedését. Alig várom, hogy – mondjuk a BBC – 6-8 részes minisorozatban készítse el az adaptációt. Addig azonban marad – a feltehetően még sziruposabbra hangszerelt – musical (!), mely Oprah Winfrey produceri felügyelete alatt 2020-ban érkezik mozikba.

 

Alice Walker: Bíborszín

Európa, 2018
Fordította: Dezsényi Katalin

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés