Papírfény

Álom egy új Földről – Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

A Marsbéli krónikák „Grand Master” kiadásának borítója (Michael Whelan, 1979)

Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák a mai olvasót is lenyűgözi, lelke mélyéig, az író régies világa ellenére.

A Marsbéli krónikákat kétféle élmény miatt is érdemes olvasni: irodalomtörténeti jelentősége miatt, és azért, amit a mai olvasónak is ad. (A fülszöveg ezt írja: „a science fiction alapköve, ma is döbbenetesen friss és lenyűgöző” – és ezúttal nem túloz.)

A Marsbéli krónikák a science-fiction irodalom egyik alapművének számít. Az eredeti, 1950-es kiadás Ray Bradbury 1946-50 között írt novelláinak gyűjteménye volt. A novellákat Bradbury eredetileg nem szánta egységes történet részének, így némi utólagos szerkesztés is szükségeltetett; együtt az emberiség nagy vállalkozását, a Mars meghódítását beszélik el – azonban Bradbury Mars bolygója nem élettelen: egy álomszerű, különös faj lakja, amely kétséges időbeliségben létezik együtt a hódítókkal és

képes beférkőzni az ember elméjébe.

Az Agave kiadó mostani Marsbéli krónikák kötete pedig még többet ad az eredetinél: magába foglalja Bradbury azon novelláit is, amelyek a korábbi kiadásokból kimaradtak, és többet közülük most először jelentet meg magyar fordításban.

Aki ma kézbe veszi a Marsbéli krónikákat, sajátos élményre számíthat: a réges-régi jövőkép és írásstílus, valamint a ma is friss írói bátorság ellentét-párjára.

A könyv olyan korból származik, amelyben a Marsról még nem volt részletes, igazolt tudásunk, amikor az első műhold még fel sem jutott a Föld körüli pályára. (És Bradbury ráadásul bevallottan sokat örökölt Edgar Rice Burroughs és a korban népszerű képregények Mars-ábrázolásából.) A Marsbéli krónikák jövőképe így a szárnyas rakétáké, a díszletei olyanok, mint egy futurista kiállításé az ötvenes évekből. Szerencse tehát, hogy valójában nem „sci”-fi, hiába szerepelnek benne rakéták – hogy Bradbury egy csöppet sem a díszletekkel foglalkozik; a régiség azonban nem csak a díszletekre igaz, hanem az ábrázolt társadalomra és a nyelvre is.

Bradbury figurái egy látványosan régebbi, nagyapáink korabeli emberi világ teremtményei,

motivációikkal, reakcióikkal, világlátásukkal együtt; és bár az író egyike az irodalom nagyjainak, ebben a könyvben nem éppen a karakterábrázolásra helyezte a hangsúlyt. Ugyanez a régiesség érvényes Bradbury írásstílusára. Márpedig egyik sem szükségszerű: léteznek ugyanilyen régi művek, amelyeknek a szövege és emberábrázolása mégis kortalan; Isaac Asimov például jóval a Marsbéli krónikák előtt kezdte el publikálni Alapítvány-ciklusát és a negyvenes évekből származó regényeinek szövege, szereplőinek viselkedése a mai olvasó számára is friss. Hogy Bradburynél nincs így, ahhoz kétségtelenül hozzájárul a magyar fordítás is (az eredeti Marsbéli krónikák szöveget ugyanis még Kuczka Péter fordította): „Még egy órája sincs, hogy kikötöttünk a Marson” – mondja egy kapitány: nem „leszálltunk” vagy „landoltunk”, hanem „kikötöttünk”; ami azt illeti, a könyv az önmagában is avítt „rakéta” szó mellett még a „hajó” szóval is illet az űrjárműveket; és aztán ilyen gyöngyszemek: „Ördög és pokol!”, „Te csavargó, te!”, „Gyerünk, pajtások!” (Amivel nem kritizálom a nagyszerű Kuczka Pétert, csak épp tényleg öregek a szavai.)

De a szárnyas rakétákon és kissé túl negyvenes-évekbeli szereplőkön túl? A Marsbéli krónikák valóban „döbbenetesen friss és lenyűgöző”. Mert Bradbury sokkal univerzálisabb problémákkal foglalkozik, semhogy ott ragadhatna a saját korában:a hajdanvolt marsi élet álomszerű nyomait az emberi viselkedés szélsőségeivel ötvözve az emberi pszichét vizsgálja.

Elsősorban azért lenyűgöző a könyv, mert

érzelmileg roppant bátor – sokkal bátrabb, mint amit a mai sci-fi és fantasy fősodor megenged magának.

Azt hiszed, George R.R. Martin merész volt, amikor az első könyve végén lefejezte Nedet, vagy mert megírta a véres esküvőt? Bradbury kacagna rajta; az ő történetei az ember valódi (mármint „nem fantázia-világbeli, hanem benned is mindennap létező”) érzelmeivel dolgoznak; ő megenged magának olyan végkicsengéseket, amik a fikciós műfajok minden megszokott sémájával szembemennek, és empatikus lelkedet kifacsarják.

És ebből az írói bátorságból néhány valóban nagyszerű novella keletkezett, a hangvétel és alműfajok nagy változatosságában: kalandos sci-fi, apokaliptikus és posztapokaliptikus történetek, disztópia, horror.

Igen; Bradbury jónéhány novellája „döbbenetes”. Az író nem ápol illúziókat arról, hogy mire képes az extrém körülményeknek kitett emberi társadalom és egyén (ne feledjük, hogy alig pár évvel a második világháború után kezdte kiadni a novellákat). A könyv számos olyan írást tartalmaz, amelyek önmagukban is híressé váltak. Az egyik ilyen a Langy esők jönnek: magam például még gyerekkoromban találkoztam ezzel az írással egy hazai gyűjteményben és azóta is megmaradt bennem a posztapokaliptikus világ élénk benyomása, pedig mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy Bradbury írta a sztorit és a Marsbéli krónikák része. (Ami egyben azt is jelzi, mennyire sokfélék a könyv szövegei – akad, amelyikről a kötetből kiragadva nem is lehetne megmondani, hogy egy eseményfolyam részei.) Ugyanez történt A Mars-lakó című írással: azt már felnőttkori élményem és először találkozva vele elhűltem azon, micsoda érzelmi horrorra képes Bradbury; de mivel akkor sem ismertem magát a kontextust, csak most jövök rá, hogy a kötet részeként a novella még többet ad.

Ugyanakkor

Bradbury igazán hisz az ember egyéni felelősségében és lehetőségeiben is, és a társadalmi haladás vágyát is osztja.

Ennek az egyik legszebb példája a kötet számomra legmaradandóbb novellája, Az égi lovasok, amelyben az amerikai Délen a „Jim Crow” rendszer elnyomása alatt tengődő feketék tömegesen vándorolnak ki a Marsra, hátrahagyva a tőlük függő, bután bámuló uraikat – akik pedig mégsem tanulnak semmit! Bradbury nagyszerű pszichológiai érzéket mutat be a novella meghökkentő utolsó sorával; íme, egy író, aki egyetlen mondattal is képes a társadalmi rendszereket meghatározó emberi viselkedésbeli jellegzetességeket bemutatni.

Bradbury 2007-es Pulitzer életműdíjának idézete ezt mondta a Marsbéli krónikákról: „mestermű, amelyet az olvasó egy életen át hordoz magával.” Kétségtelenül így van: a könyv ereje messze meghaladja a (mai olvasó számára feltűnő) gyengeségeit. „Mi a Mars-lakó legjobb fegyvere az atomfegyverrel fölszerelt földi emberek ellen? (…) Telepátia, hipnózis, emlékezet és képzelet” – írja Bradbury, és rászabadítja szereplői és az olvasó lelkére a Marson tovalett nem-emberi faj felkavaró befolyását.

De mielőtt túlhangsúlyoznám Bradbury érzelmi manipulációs képességeit, muszáj leszögezni: ennél még erősebb Bradbury humanizmusa, az ember (és a Mars-lakó) vágyai és kísértései iránti tisztelete, és ahogy a veszteséget is képes feldolgozni. A Marsbéli krónikák éppen azért, mert nem ápol illúziókat az emberről, szeretettel el is fogadja az ember gyengeségeit, és a legjobb pillanataiban (amelyekből pedig sok van ám) felemelkedik az irodalmi humanizmus csúcsaira.

Egy Mars-lakó (vagy talán a kísértete) foglalja össze a könyv szellemét a legszebben, amikor visszatekint óvilágának csak számára látható árnyaira: „Az oszlopok leomlottak, azt mondja? És a tenger üres, és a csatornák kiszáradtak, és a leányok meghaltak, és a virágok elhervadtak? (…) Hiszen ott vannak. Látom őket. Ez elég is nekem. Várnak rám, bármit is beszél.

 

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (teljes változat)

Agave, 2020
Fordította: H. Kovács Mária, Török Krisztina, Pék Zoltán, Farkas Veronika, Gálla Nóra, Bosnyák Edit, Kuczka Péter

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya