Ha megáll az idő – szólt a Szólíts a neveden filmváltozatáról írt kritikánk címe, ez a lebegő időtlenség, túláradó szépség pedig André Aciman könyvét is pontosan leírja.
„Kedvenceim a délutánok voltak: a rozmaringillat, a forróság, a madarak, a kabócák, a pálmafák lengedező koronája, a bámulatosan napsütéses napokon lágy kelmeként ránk hulló csend és a mindezeket keretező séták lefelé a partra, majd vissza, zuhanyozni.” André Aciman kötete egy végtelennek tűnő nyári vakáció meséje: ami a valóságban mindössze hat hét, az a szereplők tudatában az egész világ, az élmény pedig kitörölhetetlen – a tünékeny pillanat konzerválva végigkíséri az életüket.
A Szólíts a neveden a túláradó szépség és a hedonizmus könyve. Főhőse, a 17 éves, roppant tehetséges, de félszeg kamasz Elio nem is veszi észre, hogy a földi paradicsomban, egy észak-olasz kikötővárosban éli az életét, ameddig be nem toppan irodalomtudós apja amerikai nyári vendége, Oliver, aki testileg-lelkileg megbabonázza a fiút. A könyv ezek után nem más, mint egy végeláthatalan óda Oliverhez. Bár négy részre oszlik, közülük csak a második írja le a rövid boldogságot – először a gyötrő vágyakozás, majd az elválástól való félelem, végül az évtizedek múltán sem enyhülő fájdalom keseríti meg Elio életét, akit annyira foglalkoztat Oliver, hogy alig képes átadni magát a hedonista élvezetknek. Pedig körülötte ott lángol az olasz nyár, az ételek, italok, zene, irodalom, erotika karnyújtásnyira hever tőle – ő sokáig mégsem mer habzsolni.
„Ki fogom élvezni, mondogattam magamnak.” Ám ez mégsem megy annyira magától értetődően, hiszen Eliót szétszakítja az útkeresése, önmaga testi-lelki elfogadása és az Oliverhez való komplex viszonyrendszere, amelyben egyszerre van benne a félelem, a vágy, az irigység, az utálat, a megfelelési kényszer és a tetszeni akarás. De nemcsak Elio tart a külvilágtól és önmagától, hanem mint kiderül, a tapasztaltabb Oliver is – szándékos félreértéseken, kölcsönös visszautasításokon át jutnak el odáig, hogy képtelenek ellenállni egymásnak. Ekkor viszont már szinte késő – a végesség eleve determinált volt.
„De ha ilyen óvatosan és vigyázva ízlelgetem az élvezeteket – már nem is élvezet!”
– mondta állítólag Lope de Vega, amire aztán Elio is ráeszmél. Így a Szólíts a neveden az „elvesztegetett idő” után az óvatlan ízlelgetés, a szexuális kísérletezés és a mély érzelmi bevonódás könyve is – jól példázza ezt a hedonista csúcsjelenet, egy római könyvbemutató vacsorával, flörtöléssel, kocsmázással, zenéléssel, beszélgetéssel, rosszulléttel; mint egy ókori lakoma. „Utolsó tíz napunkra visszagondolva hajnali úszások jutnak eszembe, komótos reggelik, városba tartó biciklizések, medenceparti munka, ebéd, szieszta, újabb munka, esetleg egy kis tenisz, estebéd a piazzettán, éjjelente pedig az időt mintegy felfüggesztő szeretkezés.”
Azaz a Szólíts a neveden a hedonizmus könyve, de a hedonizmus melankóliájáé: az élvezkedéssel együtt járó lelkifurdalást és szégyent sem hallgatja el. A vágy és az undor itt végig kéz a kézben jár – Aciman nem titkolja, hogy a test néha másra vágyik, mint a lélek, ami mindkét téren szenvedésekhez vezethet. A két fiatal férfi a teljes érzelmi skálán végigmegy a nyári hetek alatt, ami csak még feledhetetlenebbé teszi az együtt töltött időt. Néha már kicsit vonatott is ez a se veled, se nélküled játszma – az adaptáció azért is tökéletes, mert lendületesebbé, célorientáltabbá tette a cselekményt azzal együtt, hogy megtartotta a lebegő, lusta élvezetet is.
Mint egy hosszúra nyúlt post coitum triste, olyan Elio lelki világa.
Oliver ezzel szemben látszólag gondtalan és könnyed figura – majd lassanként kiderül, hogy ez mindkettejük esetében csak a felszín, és a látszólagos különbségek ellenére nincs két hasonlóbb, vagy egymást jobban kiegészítő emberi lény, mint ők ketten. Elio többször kimondja, hogy Oliver jobban ő, mint ő maga. Eme egység csúcsa a hírhedt barackjelenet mellett a címnek választott játék is. „…és ugyan sosem csináltam még ilyet, de saját nevemet az övé helyett kimondva olyan világba repültem, ahol se azelőtt, se azóta nem jártam senkivel.”
Ebből is látszik, hogy bár a Szólíts a neveden hedonista könyvként a testi élvezeteket sem hallgatja el, de a kötetet átitató emelkedettség végig (még a baracknál is) az ízlés határain belül tartja a szöveget. Aciman így is sokkal nyíltabban kezeli a szexualitást, mint a film, de provokatívnak aligha nevezhetnénk. A testi dolgokból csak villanásokat látunk: filmes gyorsmontázsként vagy emléktöredékekként bukkannak fel. A Szólíts a neveden egy felejthetetlen szerelem hiteles és gyönyörű krónikája, amelynek főhőse történetesen két férfi – tehát nem melegkönyv, ahogy a film sem melegfilm. Mint ilyen, a (férfi)szerelem testi vonatkozásait sem hallgatja el, de Elio és Oliver története mindenekelőtt egy évtizedes lelki utazásé, amit mindössze egyetlen nyár indított el. Fantasztikus lehetőség, hogy a filmváltozatot rendező Luca Guadagnino a folytatásokat fontolgatja – a regény utolsó harminc oldala ugyanis valóban utal a két férfi jövőjére, így páratlanul izgalmas lenne a Mielőtt-trilógiához hasonlóan filmen is végigkövetni a sorsukat.
André Aciman: Szólíts a neveden
Athenaem, 2018
Fordította: Szigethy-Mallász Rita
***
A Filmtekercs idén is Oscar-hetet tart: írunk és beszélgetünk, elemzünk és drukkolunk. Kövesd az Oscart a Filmtekerccsel!
És szurkolj velünk a Testről és lélekről Oscarjának március 4-én az Anker’tben!