Fókuszban Papírfény

Meg nem élt közös életek – André Aciman: Találj rám!

timothée chalamet

A Szólíts a neveden folytatása még többet ígér Elióból és Oliverből, azonban a Találj rám! elolvasása után is inkább csak a képzeletünkre hagyatkozhatunk, ha az ismeretlen éveikre vagyunk kíváncsiak. 

Bár eredetileg 2007-ben jelent meg, André Aciman első regénye, a Szólíts a neveden igazán tíz évvel később, a 2017-es filmadaptációja révén vált világhírűvé – tömegek bódultak bele az olasz nyár ízeibe és illataiba, és ugyancsak tömegek ismertek magukra Elio és Oliver melankolikus hedonizmusában és keserédes románcában. Bár a szerző azt nyilatkozta, régóta foglalkoztatta hőseinek utóélete, részben mégis a rajongók nyomására írta meg a folytatását: a Találj rám! mégsem a fanok egyenes kiszolgálásáról szól, hanem meglepő utat választ a történet továbbszövésére.

Már a Szólíts a neveden utolsó oldalai is a két fiatal férfi eljövendő évtizedein száguldottak végig, a Találj rám! pedig ezt az epilógust tölti ki, bővíti és forgatja meg – csak egészen kicsit megy tovább az időben, helyette párhuzamos, pepitában váltakozó nézőpontú történetekkel foglalja össze az évtizedeket. A négy részből álló regény zenei fejezetcímeket választ (ez a művészeti ág továbbra is fontos kísérője a cselekménynek), miközben 10, 15, 20 évvel az első rész eseményei után mutatja be előbb Elio apja, Sami, majd Elio, utána Oliver, legvégül pedig kettejük várva várt közös történetét. Az egyre rövidülő fejezetek mintegy spirálisan gyorsulnak fel és tartanak a lényeg felé, mégis

soknak érződik a kötet háromnegyedét kitevő „előkészítés” addig a részig, amelyik után mindenki epekedik.

Jó ötlet, hogy Aciman nem az evidens utat választja, és Elio és Oliver láthatatlan, mégis elszakíthatatlan kötelékét más nézőpontok bevonásával kívánja megerősíteni, azonban a Találj rám! megvalósítása mégis csalódást keltő. Az egyedi koncepcióból egy gépies, idegesítően kicsinyes és hétköznapi, közhelyes vívódásokkal teli, kapkodós regény született – a Szólíts a neveden áradó szépségét, őszinte érzelmeit, zavarba ejtően találó mondatait csak nyomokban tartalmazza a szöveg. Az első regényt az elgondolkodtató, olykor mélyen filozófikus, máskor csak nagyon emberi vallomásai és eszmefuttatásai, illetve termesztésen az elsöprő szenvedély érzékletes leírása avatta az egyik legszebb kortárs szerelmes regénnyé. A Találj rám! első két fejezetét, a Tempót és a Kadenciát azonban a szenvelgés uralja.

A boldogságról való lemondás, a korkülönbség és a kései találkozás felett érzett sopánkodás látszólag nem ellentétes a Szólíts a neveden vissza-visszatérő témáival, most mégsem kapják meg a varázslatos többlettartalmat, nem szentesíti őket az az önmagán túlmutató szenvedély és nem öltenek olyan szépirodalmi kifejezésmódot, ami felemelné, igaznak mutatná a mindannyiunk számára ismerős, mégis ritkán artikulált kínokat. A bántóan felszínesen megírt szöveg csak ritkán zökken vissza abban a jól ismert és szeretett hangnembe, ami az előző regényt olyan érzékivé és bölccsé tette. „Fel-alá gurultam hát az utcákon, áttekertem a hídon anélkül, hogy érdekelne, hová is tartok valójában, csupán valami pékséget szerettem volna találni, ahol újabb kávé mellett őrá gondolhatok, nehogy a ma reggel eseményei elmoshassák előző esténk emlékeit és érzéseit, ahogy vadul csókolóztunk a végén, én pedig mindeközben elragadtatva hallgattam a csöndet és a fel-le járó vén liftet, amelynek megnyugtató fújtatása mindannyiszor eszembe juttatta, hogy immár nem mi utaztunk benne utoljára.” (186.)

Ami az első két fejezetét is érdekessé teszi, azok az összefonódások és utalások:

vándormotívumok, visszatérő témák bukkannak fel a különböző szereplők történeteiben,

amelyek jelzik a közös életükből és sorsközösségükből fakadó rejtett kapcsolatokat. Aciman ügyesen játszik az idővel is – ez már a Szólíts a neveden történetében is fontos réteg volt. A nyár helyett jellemző módon ősszel játszódó fejezetekből mindig mintegy mellékesen tudjuk meg, mikor és hol járunk, menet közben pedig utalnak a többi szereplő aktuális élethelyzetére is. A szürkébb, melankolikusabb elbeszéléseket ezúttal ritkán ellenpontozzák az érzéki örömök, inkább a hiányról szólnak: az elvesztegetett időről, a megmagyarázhatatlan, mégis előkúszó elégedetlenségről, a bizonytalanságról, kételyről.

Armie Hammer és Timothée Chalamet a Szólíts a neveden című filmben

Aciman az unalomig sulykolja az idősíkok egymásra vetítését, életkorok ütköztetését, élethelyzetek párhuzamba állítását – majd amikor már éppen végleg lemondanánk a Találj rám!-ról, elérkezik Oliver fejezete, ahol a szerző érezhetően kiteljesedik, ismét szárnyalni kezd. A regény utolsó két, rövidke fejezete elhagyja a földhözragadt távlatokat, szinte metafizikus összeköttetést, mentális kapcsolatot mutat be a két főhőse között. A Capriccio és a Da Capo című fejezetekben a bizonyosság a lenyűgöző: a meg nem élt közös életet eltörli az a tudat, hogy ők ketten összetartoznak, mígnem eljutunk a Szólíts a neveden utolsó oldalain is megírt, 20 évvel az első nyár utáni találkozásig, és megtudjuk, hogyan veszik fel a közös történetük fonalát az immár meglett férfiak. A Találj rám! eközben az idővel való játékát is szépen lekerekíti: „… Oliver leintett. – Ugye nem akarsz folyton a múltban élni? – kérdezte szokásos szűkszavúságával, én pedig tudtam, sikerült olyan területre tévednem, amelynek csakugyan semmi köze a jövőhöz.” (291.)

Ahogy a Szólíts a neveden is az elvesztegetett időt zárójelbe tévő

carpe diem-filozófiát hirdette,

a folytatása is ide fut ki, még kacskaringósabb és hosszabb utazás árán. A Találj rám! végeredményben egy közepes lektűr zseniális befejezéssel, amely akarva, akaratlanul bebizonyítja, hogy mégiscsak az Elio-Oliver-történet a legérdekesebb a felkínált szálak közül – kár, hogy Aciman ezúttal szűken mérte az ebben rejlő gyönyöröket. Ha még több Elióra és Oliverre vágytunk, a történet hézagait tekintve valójában majdnem ugyanannyira kell a képzeletünkre hagyatkoznunk a regény elolvasása után, mint az előző rész végén tehettük.

 

André Aciman: Találj rám! 

Athenaeum, 2019
Fordította: Szigethy-Mallász Rita

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió.
Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..