A musicales fenegyerek önéletrajzi könyve több ponton is megdobogtatja a műfaj rajongóinak szívét, de az is egyértelművé válik belőle, hogy Andrew Lloyd Webber jobban tud zenével mesélni, mint szavakkal.
Azt mindenki a saját sznobizmusától függően eldöntheti, hogy mennyire tartja Andrew Lloyd Webbert a musicaltörténelem egyik legfontosabb alakjának, azonban azt már felesleges lenne tagadni, hogy a műfaj legnépszerűbb zeneszerzőjéről van szó. Ezt statisztikai adatokkal nagyon egyszerűen lehet bizonyítani, hiszen egészen addig volt a Macskák a leghosszabban futó Broadway-musical, amíg Lloyd Webber másik darabja, Az operaház fantomja ki nem ütötte a nyeregből. (A rekordtartó musical az 1986-os bemutatója óta van műsoron.) Mivel idén töltötte be a hetvenedik életévét, a zeneszerző elérkezettnek látta az időt egy memoár megírásához, az előszóban pedig gyorsan tisztázta, hogy mindez a rokonok unszolására történt, ezért „nem az ő hibája a könyv.”
A Maszk nélkül cím Az operaház fantomjára utal, olyan módon is, ami talán nem volt szándékos: ahogy a musical címszereplője, úgy Lloyd Webber is csak félig fedi fel az arcát, ugyanis ez az életrajzi könyv nem a teljes pályafutásáról szól. Mindez nem derül ki a borítószövegből, így érthető módon megdöbbentést vált ki az olvasóból, amikor a bő ötszáz oldalas könyv előszavából tudja csak meg, hogy a memoár Az operaház fantomjának ősbemutatóján ér véget. Tehát csupán az első felét fedi le Lloyd Webber karrierjének. Bár elsőre bosszantónak találtam, hogy a Maszk nélkül valójában csak a Maszk egyik fele nélkül, a könyv elolvasása után megértettem, hogy a zeneszerző miért a „csúcson kell abbahagyni”-elvet követve zárta le a történetét.
Ahogyan az a Záróakkordok című utószóból – amiben Lloyd Webber pár oldalban összegzi az utóbbi pár évtized eseményeit – kiderül, legismertebb alkotásai mind karrierjének első felében íródtak. Így a könyv elolvasása után nem maradt bennem hiányérzet sem a zeneszerző személyiségét, sem a munkásságát illetően. A karrierjének első fele viszont már-már túlzott részletességgel lett feldolgozva, sarkosabban fogalmazva
a Maszk nélkülön érződik, hogy Lloyd Webber zeneszerző és nem szövegíró.
Az olvasmányos megfogalmazás mellett Lloyd Webber önironikus humora is jó szolgálatot tesz a könyvnek, tehát a probléma nem abban rejlik, hogy a szerző ne tudná papírra vetni a gondolatait. Az ördög a részletekben rejlik, ugyanis a Maszk nélkül legnagyobb rákfenéje a túlírtság, amit már az is elárul, hogy a könyv 526 oldala csak a pályafutása első felére volt elegendő. Erre a problémára a szerző már az előszóban reflektál, amikor azt írja, hogy „Fel sem foghatom, hogyan tudtam ilyen szószátyár stílusban értekezni a legunalmasabb emberről, akiről valaha írtam…” (9. oldal) Nem nevezném Lloyd Webbert unalmas figurának, de tény és való, hogy egy gazdag zenész családba született emberről van szó, aki tehetségének és szerencséjének köszönhetően már nagyon fiatalon beindította a karrierjét, és relatíve kevés hullámvölgyet kellett átélnie két bombasiker között – tehát nem „ideális” alany egy lebilincselő életrajzi könyvhöz.
Két szerzői szándék egyértelműen átjön a könyv olvasásakor. Egyrészt Lloyd Webber kronologikusan akart végigmenni karrierjének első évtizedein anélkül, hogy kihagyná a kevésbé ismert szerzeményeit. Másrészt név szerint meg akart említeni mindenkit, aki valamilyen módon fontosabb szerepet játszott az életében. Teljesen elfogadható ez az álláspont, csak pont ezért szól a Maszk nélkül elsősorban Lloyd Webber szeretteinek és munkatársainak, másodsorban pedig a rajongóinak. Helyesbítve:
a hardcore rajongók, akik mindent tudni akarnak róla, és még a zenéhez is értenek, imádni fogják ezt a könyvet.
Lloyd Webber ugyanis – nem meglepő módon – zenei zseni, és életrajzi könyvének egyik legnagyobb előnye, hogy képes úgy írni a komponálásról, hogy még az olyan, hangszeren nem játszó és kottát olvasni nem tudó emberek, mint én is képesek megérteni, miről van szó. Legalábbis ami a zene dramaturgiai funkcióját illeti, a dúrokról és mollokról szóló értekezést laikusként már nehezebb követni. A Maszk nélkül akkor rántja be igazán az olvasót, amikor megtudhatjuk, hogyan jutottak el ötlettől a színpadig Lloyd Webber legismertebb musicaljei: a József és a színes szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár, az Evita, a Macskák és Az operaház fantomja.
Áthatóan megismerhetjük Lloyd Webber alkotásait: az ötlet megszületését, az első lépéseket, a projektben részt vevő embereket, a lemezfelvételeket, a színpadra állítás folyamatát és a kritikai fogadtatást is. Mivel a fent említett világhírű musicalek közül mindegyik egyedi utat járt be, ezek a történetek egyszer sem válnak unalmassá. A hamarosan filmes adaptációt kapó Macskák esettanulmánya különösen izgalmas, hiszen
elsőre bele se gondolnánk, hogy a T. S. Eliot cicás verseit megzenésítő musical ötlete papíron mekkora bukásnak hangzik.
Ráadásul az is kiderül, hogy nemcsak a szokatlan ötlet adott okot a külső megfigyelők szkepticizmusára, rengeteg másik probléma is felvetődött a produkció előkészítése során. Hollywoodi forgatókönyvírók a fél karjukat adnák egy olyan „innen szép győzni” történetért, mint ami a Macskák volt, és a memoár csúcspontját is a darab születése jelenti. Sajnos Az operaház fantomja már jóval kevesebb oldalt kapott, mint Lloyd Webber többi sikermusicalje, a szerző az ötszázadik oldal környékén valószínűleg már érezte, hogy kezd túlzásokba esni.
„– Az a baj ezzel az előadással, hogy a világ fele utálja a macskákat. […] – Milyen igaz! – kiáltottam fel. – A világ másik fele épp elég nagy közönség nekem.” (353. oldal)
Bár egyértelműen a szakmai élet kap kiemelt szerepet, azért Lloyd Webber nem feledkezik meg a fontosabb magánéleti mérföldkövekről sem. Ezekre szükség is van ahhoz, hogy a néhol kifejezetten száraz szakmázástól el lehessen távolodni pár oldal erejéig. Azonban a szerző (valószínűleg szándékán kívül) nem fest túl jó képet magáról. Elsősorban nem a szakmaiságát illetően, hiszen saját leírása alapján sosem ő volt az, aki nagyon keresztbe tett volna alkotótársainak – persze ez nem kell készpénznek venni.
Kiderül róla, hogy maximalista és forrófejű alkotó, akit Miloš Forman éppen ezért kért fel az Amadeus főszerepére (ez a könyv egyik legjobb anekdotája, ezért nem lövöm el a csattanóját). Azonban a nőkkel való bánásmódja már hagy némi kívánnivalót maga után, és bár a könyvben felvállalja a megcsalásait, szükségtelen egofényezésnek érződik újból és újból leírni, hogy mindegyik felesége összetört, amikor elhagyta őket egy másikért (még ha ez tényleg így is volt.)
Andrew Lloyd Webber életrajzi könyve a szárazabb részek ellenére is tele van megindító, izgalmas és vicces anekdotával, emellett értékes háttértudással ruház fel minket a kedvenc musicaljeinkkel kapcsolatban. Nagy igazságokat vagy összefüggéseket nem fogalmaz meg sem a műfajról, sem saját sikerének lehetséges okairól, amit azért nem fair felróni a szerzőnek, mert a könyvben leírta, mit gondol erről: „Valahányszor nekem szegezik a jó öreg »Mi a sikeres musical titka?« kérdést, Oscar Hammersteint idézem: »Csak a bolondok magyaráznak, a bölcsek meg se próbálják.« A sikeres musical ritka állatfaj. Minden összetevőnek, a történetnek, a zenének, a dalszövegnek, a díszlettervnek, a koreográfiának, a rendezésnek és a szereplőválogatásnak, hogy csak hetet említsek, tökéletes összhangban kell lennie. Azt sokkal könnyebb megindokolni, hogy miért nem működik egy musical.” (212. oldal).
Andrew Lloyd Webber: Maszk nélkül
XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Horváth M. Zsanett