Papírfény

Na, mi legyen? – Anthony Burgess: Gépnarancs

Akadnak regények, melyek a filmadaptációiknak köszönhetően a háttérbe szorulnak, majdhogynem feledésbe merülnek. Stanley Kubrick mestere volt az ilyen filmek készítésének: Arthur C. Clarke, Arthur Schnitzler és Stephen King is áldozatául esett. Anthony Burgess és a Gépnarancs a ritka kivételek egyike.

Hiszen Burgess 1962-es regénye, a Gépnarancs épp a filmváltozatnak köszönheti, hogy széles körben is ismertté vált, sőt, mára az disztopikus irodalmi kánon része lett: angol nyelvterületen több tucat kiadást élt meg, s tavaly a Helikon Kiadó jóvoltából itthon is egy újabb kiadást köszönhettünk a könyvesboltok polcain.

De hogy miben rejlik a Gépnarancs ereje 55 évvel első megjelenése után is? Burgess az egyik legalapvetőbb narratív sémát vette alapul: a jó és a rossz küzdelmét, de az egészen csavart egyet, a határokat teljesen eltolta, olyannyira, hogy a történetben már szinte csak rosszat látunk, s közben mindezt a vallás egyik legfőbb kérdésének fonalára, a szabad akarat témakörére húzta fel.

Na, mi legyen?

Teszi fel a kérdést a főszereplő, Alex, egy tizenéves, messzemenőkig agresszív, manipulatív, mondhatni, színtiszta gonosz figura, aki hétköznapjait alárendelt drúgjai (barátai) társaságában tölti, hogy együtt raboljanak, verekedjenek, nőket erőszakoljanak meg… pusztán saját örömükre, mindenféle valós cél nélkül. De kérdésére válaszul nem vár mást, mint egy újabb tervet, amivel elüthetik az estét.

Na, mi legyen? Teszi fel ismét a kérdést Alex, aki tetteiért cserébe megkapja méltó büntetését. Ezúttal válaszul csak menekülési tervet vár, hogy folytathassa régi életét. A börtönben egy idő után lehetőséget kap, hogy egy újonnan kifejlesztett eljárás segítségével „normálissá” változtassák, hogy aztán ismét szabadon élhessen. Alex él a lehetőséggel, ám az eredmény nem az, amit ő várt: nem normális lett, csupán fizikálisan képtelenné vált bármi olyan tett elkövetésére, amit a társadalom a normákon kívül esőnek ítél meg: fizikai és verbális erőszakra, de még a szexre is.

Na, mi legyen? Kérdezi ezúttal a már kényszeresen „jó” Alex, aki magatehetetlenné és önvédelemre képtelen áldozattá válva tér vissza a külvilágba. S hogy ezúttal milyen választ vár? Már csak az immár számára kegyetlen életéből való kiúthoz kér útmutatást.

Burgess precízen osztja 3 részre, azon belül is 7-7 fejezetre regényét, így a főhős mindhárom fázisát ugyanolyan arányban ismerhetjük meg. Először kénytelenek vagyunk végigkísérni Alex és drúgjai rémtetteit, majd mikor már azt hinnénk, Alexnél rosszabb nem létezik ebben a világban, jön egy terápia, amely Alexből egy agymosott roncsot csinál, aki még az önvédelemre sem képes.

Az olvasó pedig hirtelen szánalmat érez, s felmerül benne a kérdés, vajon hogyan lehet, hogy a kormány és tudomány ilyen gonoszságra legyen képes.

De önmagában a történet és annak dinamikája még nem emelné a halhatatlanok közé a Gépnarancsot. A siker kulcsa a szöveg nyelvezetében keresendő, pont abban, ami oly sokakat valószínűleg elriaszt, mikor először veszik kezükbe a könyvet. A – többek között – nyelvész író főhőseinek saját szlenget alkotott az angol és az orosz nyelv ötvözésével, melyet nemcsak elvétve használ a regény során.

Mivel az egész történetet Alex narrálásán keresztül ismerjük meg, így természetes, hogy az ő nyelvi eszköztárával íródik a szöveg: az olvasó eleinte könyörög egy mellékelt szótárért. Ám a fiktív szavak hamar jelentéssel ruházódnak fel, s idővel felismerhetővé válik másodlagos funkciójuk is: a brutalitás tompítása. A regény első harmadában egymást követik a gyomorforgató események, amiket enélkül a szlengesített elmesélés nélkül a naturalista leírás szinte befogadhatatlanná tenne. Így viszont karakterének árnyalásán túl magát a regényt is közelebb tudja hozni olvasóihoz.

Ha valaki ismeri a filmet, külön érdekessé válhat számára, hogy a Gépnarancsban éppoly fontos szerep jut a zenének, mint a filmben, pedig ez az audiális csatorna hiányában nehéz feladat. Burgess viszont nem csupán író volt és nyelvész, hanem zeneszerző és zongorista is, így különös érzékkel tudta egy különleges eleggyé gyúrni szenvedélyeit. Beethoven kilencedik szimfóniája pont ugyanannyira meghatározó szereplője regényének, mint Kubrick filmjének. Burgess efelől szemernyi kétséget sem hagy olvasóiban, de sok kritikusával ellentétben épp arra hívja fel a figyelmünket, hogy egyedül a művészet tud mindenki számára objektív módon értékké válni. Ez az egyetlen, melyben a szabad akarat gyakorlása nem árt másoknak.

Merthogy a Gépnarancs a szabad akaratról szól. A szabad akaratról, a választás lehetőségéről, mely még a leggonoszabb embert is megilleti, hiszen nélküle nem nevezhető többé igazi embernek. Az pedig, hogy a választásakor a helyes utat (ha egyáltalán van ilyen) választja-e, már egy másik kérdés. Mindenesetre a jog megillet mindenkit, különben csak gépnarancsokká, ahogy maga a regény is írja: „mechanikus szerkezetté degradálják” az embert.

 

Anthony Burgess: Gépnarancs

Helikon-Trubadúr, 2016
Fordította: Gy. Horváth László

Avatar

Wehli-Nardai Dorina

Wehli-Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film. nardaidorina@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..