Magazin Papírfény

A jog és a femme fatale csapdájában – Scott Turow: Ártatlanságra ítélve

artatlansagraitelveScott Turow Ártatlanságra ítélve című regénye a jogi/tárgyalótermi krimi műfajteremtő kötetének számít, ám a szerző eredeti, ügyészi szakmájából fakadó bennfentes szemléleten túl is komoly erényekkel bír. Például Carolyn Polhemus alakjában úgy rajzolja fel az egyik legemlékezetesebb femme fatale figurát, akivel valaha találkoztam, hogy a nő valójában a történet egészében halott.

Carolyn Polhemust, a családon belüli és nemi erőszakra szakosodott ügyésznőt megölték. Betört koponyával, megkötözve, mezítelenül találtak rá holttestére. A regény első felében a Rusty Sabich névre keresztelt helyettes főügyész nyomoz az ügyben, hogy aztán a másodikban a vádlottak padján találja magát, mondván mint mellőzött szerető féltékenységében gyilkosságot követett el. A regény ebbéli felosztása nem önkényes szerzői fogás, mind a műfaji, mind a jogi tematika szerint tudatos megoldás. Előbbit elsősorban az ügyészi munka, egyúttal a nyomozati szakasz, utóbbit alapvetően a védőügyvédi szakma, egyszersmind a tárgyalótermi helyzet határozza meg.

S itt jön képbe Scott Turow eredeti foglalkozása… A szerző ügyészként és védőügyvédként is működött – egyébként a halálbüntetési rendszer megreformálásával is foglalkozott –, s az ebből fakadó bennfentes szemlélet egy az egyben át is hatja a regényt. Az író aprólékosan, de sosem vontatottan részletezi Sabich, majd védője, Alejandro Stern munkaköri feladatait. Az olvasóra leheletfinoman kikacsintva hangzanak el a tanító jellegű megjegyzések: az ujjlenyomat-nyilvántartásról és az esküdtek kiválasztásáról éppúgy, ahogy a helyes retorika, illetve tárgyalási taktika megtalálásáról. Olykor realista leírásokkal akasztja meg a cselekmény folyását: kifejezetten emlékezetes a központi bíróság folyosójának megragadása, ahol a bűnt a „legvalóságosabbnak” érezni. Beavatottként ráadásul igencsak valóságszagú sztorikat ereszt meg Turow; gondolok itt annak a kisfiúnak az esetére, akinek édesanyja satuba szorította a fejét.

Ártatlanságra ítélve3.jpg
Raul Julia, mint Alejandro Stern (előtérben), Harrison Ford, mint Rusty Sabich (háttérben) a regény 1990-es adaptációjában. Rendezte: Alan J. Pakula.

De a legérdekesebb az egészben az a kettős hangvétel, amellyel a szerző kifejezi főhőse – s valószínűleg saját – viszonyát a jogi pályával kapcsolatban. Turow hol keserű iróniával, hol szarkazmussal, másutt lelkesedéssel szólaltatja meg ártatlanul megvádolt szereplőjét: azt érezni, Sabich egyszerre ismeri és szereti a bírósági közeget, de színfalak mögötti megalkuvásaival, érdekorientált helyezkedéseivel ki is ábrándítja a tárgyalótermek világa. Ezért lesz lényeges a főügyészi választásoknak, a regény első felét meghatározó mellékszála, hiszen általa feltárulhat a politika sötét színháza. Az ügyészi hivatal a karrierépítő pálfordulások, a kicsinyes bosszúk, a hatalmaskodó odapirítások terepe. Turow-nak pedig nem kell a talponállók poháremelgetőihez fordulnia némi rendszerkritikus fricskáért: a regényben a kampányfinanszírozást megcélzó hízelgéseknek is külön etikettje van.

Persze az elbeszélés tárgyalótermi, illetve bűnügyi vonala nem működhetne többdimenziós figurák nélkül. Az Ártatlanságra ítélve középpontjában kevesebb, mint egy tucat, kiválóan megrajzolt karakter áll, s a fordulatokban gazdag cselekmény során Turow úgy terelgeti őket, hogy mindannyian legalább egyszer valamilyen erkölcsi határhelyzetbe keveredjenek. A regény minden egyes karakterét megérinti a bűn: hiúságból, féltékenységből, törtetésből, vegytiszta romlottságból, jogi taktikából vagy akár egy jó ügy érdekében válnak sárossá. S Turow azért tud érdemlegesen mesélni a bűn természetéről, mert mondandóját többnyire az alaposan kiismert figurák viszonyrendszeréből eredezteti. Egy mester-tanítvány kapcsolat kisiklásának vagy egy rothadó házasság beismerésének folyamata magabiztosan dúcolja alá a bűnügyi főirányt.

artatlansagraitelve2
Bonnie Bedelia az Ártatlanságra ítélve című filmben

Rusty Sabich és Carolyn Polhemus viszonya azonban egy további lényeges irányvonalat is felrajzol. E tekintetben az Ártatlanságra ítélve egy leküzdhetetlen szenvedély, egy ellenállhatatlan vonzalom története, s Polhemus talán a legemlékezetesebb femme fatale, akivel valaha találkoztam. A végzet asszonyainak sorába tartozó nő két megkülönböztető jellemvonással mindenképpen rendelkezik: egyrészt a történet egészében halott, másrészt inkább csak a főhőst varázsolja el, a többi férfialak alapvetően egy eszes, ámde könnyűvérű ribancot lát benne, aki bárkivel lefekszik a ranglétrán való feljebbjutásért. Még szépségében sem lehetünk bizonyosak, Turow ugyanis egy alkalommal öregedő vonásokkal ábrázolja Carolynt. Akárhogy is, Rusty Sabich képtelen legyűrni érthetetlen vonzalmát. A nő varázsa kiszívja belőle a tartást, a munkahelyén és a családfőként is csődöt mond. Carolyn halála pedig csak ront a helyzeten: „a démon a halálesettől új életre kelt.” Rusty Sabich-ot kétszer bűvöli el végzetének asszonya, előbb életében rövid románcuk alatt, utóbb halálában a nyomozás során feltoluló emlékek okán. A vágyainak csapdájában vergődő főalakot Turow már-már pszichológiai hitelességgel – lásd. a gyermekkor önvizsgálata – rajzolja fel.

artatlansagraitelve
Greta Scacchi, mint Carolyn Polhemus, valamint Harrison Ford az Ártatlanságra ítélve című filmben

De Turow tarsolya még egy meggyőző, a több évtizednyi távolságból akár nosztalgikusnak nevezhető erényt is tartogat – a 70-es, 80-as évek fordulóját jellemző korszellem megragadása bennem legalábbis olyan mozgóképes emlékeket elevenített fel, mint A város hercege, a Portyán vagy A harcosok. A szerző egy olyan korszakba kalauzol el minket, ahol nemrég még a városi parkokból félezrével vették őrizetbe a homoszexuálisokat, egyes negyedeket pedig utcai bandák irányítottak. S hogy miért védi golyóálló üveg a rendőrségek portáját? Ezt az eredettörténetet sem rejti véka alá az író.

Az Ártatlanságra ítélve című műfajteremtő krimi tehát jól érzékelhetően több lábon áll. Tárgyalótermi bennfentesség, rendszerkritika, a bűn természetrajza, a lángoló férfivágy mítosza, megkapó korszellem. A főszereplőhöz hasonlóan vergődhet az olvasó egy összetett impresszió felboncolásában. A férfiszívek szerencséjére esetünkben “csak” egy komplex regény a tét.

Avatar

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya