Az Arkham elmegyógyintézet 1974 októberében, a Batman képregény 258. számában került a sötét lovag legendáriumába. Azóta ez a hely az őrület szinonimájaként tér időről időre vissza a képregények lapjaira. A DC Comics Nagy Képregénygyűjteményének 51. kötetében három variációt is látunk az intézmény megjelenésére 1980 és 2005 között – köztük az Arkham elmegyógyintézet című történetet, melyre nem lehet kevesebbet mondani, mint hogy mestermű.
Az Elizabeth Arkham Elmegyógyintézetet visszaeső bűnözők számára Amadeus Arkham alapította. Története a Batman 1980. augusztusi és szeptemberi, 326. és 327. számában gazdagodott újabb részletekkel – ez utóbbi Baljós intézet! című kaland ebben a kötetben is helyett kapott. Batman, hogy felgöngyölítsen néhány esetet, magát őrültnek tettetve jut be az intézménybe, hogy aztán megküzdjön az intézet pénzsóvár vezetőjével és a korábban a Denevérember által odajuttatok rabokkal. Ez a történet még csak sejteti, milyen sötét történések helyszíne lehet az Arkham, mely a kötet következő történetében, a 2005 februárjában megjelent A nevető emberben az események kiinduló- és zárópontjaként is szolgál.
Ez a történet Batman és Joker első találkozását gondolja újra, és merít Victor Hugo azonos című regényéből és az abból készített első filmes adaptációból. Ed Brubaker író és Doug Mahnke rajzoló sokkal komolyabbra hangszerelték a veszélyt, mint az előző történetek alkotói: horrorisztikus elemekkel és valódi fenyegetéssel rukkoltak elő. Mahnke teljesen letisztult, könnyen áttekinthető rajzokkal operál. Mind a panelhasználat, mind a rajzstílus elég konvencionális, némi csavar a szövegbuborékokba és a Davin Baront dicsérő színezésbe került. Az első év végén induló történet is viszonylag egyszerű, a lényeg most is inkább azon van,
mit szimbolizál Joker Batman és Gotham számára.
A rémkirály maga az őrület, a kontroll tökéletes elvesztése, amin Gordon és a sötét lovag egyre kétségbeesettebben próbál úrrá lenni.
Remek kis nyitány ez, de a kötet egyértelmű Jolly Jokere az 1989 októberében megjelent Arkham elmegyógyintézet. Grant Morrison író és Dave McKean rajzoló ezzel a történettel bizonyították be egyszer és mindenkorra, hogy a képregény valóban a kilencedik művészet, ami messze túlmutat egyszerű illusztrált kalandtörténeteken.
Nem véletlen, hogy ez minden idők egyik legsikeresebb képregénye:
a mai napig több mint hatszázezer (!) példányban kelt el, és a legjobbakat seregszemléző listák szinte állandó lakója.
McKean számos rajztechnikát ötvöző képei teljes mértékben a képzőművészet kategóriájába esnek, bármelyik oldalt felcsapva galériák falaira illő kompozíciókat találunk. Szinte minden második oldalpáron változik a panelezés – Grant Morrison erre vonatkozó elrendezésterveiből is bemutat néhányat a kötet. Olyan megoldásokat látunk itt, amit csak nagyon ritkán: a legegyszerűbb hatos-kilences felosztástól kezdve a hullámos vonalakkal felszabdalt oldalakon át a szinte a semmiben lebegő panelekig mindent.
De nem csak a panelhasználat izgalmas: az egyes szereplők eltérő betűtípusokat kaptak – sajnos Joker szavai nagyon nehezen olvashatók –, a képek pedig csak úgy tobzódnak a szimbólumokban; csak bírjuk őket feldolgozni. Természetesen az Arkham elmegyógyintézet nemcsak a látvány, hanem a cselekmény szintjén is képes mélyre ásni. A történet párhuzamosan meséli el a maga is mentális betegségekkel küzdő alapító, Amadeus Arkham az 1900-as évek elején játszódó sztoriját, és követi Batmant, akinek megint csak Jokerrel és bandájával kell felvennie a küzdelmet.
Talán még sosem láttuk Bruce Wayne-t ennyire közel az őrülethez
– az Arkham mindenkit megbolondít, egy kicsit az olvasót is. Az Arkham elmegyógyintézet ugyanis képes minket valóban elvezetni a bolondokházába: a szokásostól eltérő ábrázolásmódjával és klausztrofób hangulatával a psziché legeldugottabb bugyraiba viszi az olvasót.