Batman egy Ünnep nevezetű sorozatgyilkos nyomába ered – ezzel pedig elérkezett az ünnepi szezon a képregényrajongók számára is. A DC nagy képregénygyűjteményének 17-18. kötetében kiadott Hosszú Halloween minden idők egyik legcsodálatosabban megrajzolt sztorija, mely nemcsak megkapó, szinte festményszerű képei, de letehetetlenül izgalmas történeténél fogva is méltán vált a műfaj egyik legnagyobb klasszikusává.
A Hosszú Halloween 1996 decembere és 1997 decembere között 13 számban jelent meg, hogy Batman korai, szóló éveiből mondjon el egy páratlanul szép mesét. Az ekkoriban a Batman sorozatért felelős Archie Goodwin szerkesztő a Supergirl, a Hush vagy a Közellenségek című történetekért is felelős Jeph Loeb író és Tim Sale rajzoló párosát kérte fel, hogy készítsenek egy közvetlenül Frank Miller Első éve után játszódó történetet Gotham City háborúskodó bűnöző családjairól. A Maroni és a Falconi família mellett azonban felbukkannak Batman-univerzum legfontosabb szereplői is: képregény felsorakoztatja a Macskanőt, Jokert, a Madárijesztőt, Méregcsókot, Rébuszt és az egyik legfontosabb szerepben a kerületi ügyészből Kétarccá váló Harvey Dentet is.
A Hosszú Halloween szépen finomította a már korábban bevezetett karakterek eredettörténeteit. Különösen igaz ez Dentre, aki végül olyan összetett alakot öltött, hogy nem véletlenül bukkant fel Christopher Nolan A sötét lovagjának szereplői között is. Az alkotás sikerének titka talán pont abban rejlik, hogy sok képregény meseszerű alakjaival szemben a Hosszú Halloween hús-vér karaktereket ábrázol.
Igazi embereket, akikkel felnőtt szörnyűségek történnek.
A Gotham ugyan bizonyos részeit már beemelte, mégis csodálkozom, hogy a Hosszú Halloween még nem kapott mozgóképes feldolgozást. Habár James Tucker, a DC animációs részlegének producere korábban már kifejezte érdeklődését a történet iránt, az egészestés adaptáció még várat magára.
Jeph Loeb nem sieti el a történetszövést – az egész olyan, mint egy komótos, kényelmes séta a hóban. A lassan ropogó léptek mély nyomot hagynak maguk után, s pontosan követhető minden mozdulat: így rajzolódnak ki a sok szereplőt mozgató, mégsem túlzsúfolt történet legfontosabb fordulatai. Kevés beszéddel, annál beszédesebb képekkel válnak tisztán láthatóvá a cselekmény mozzanatai, melyben minden motiváció, minden belső hang élesen szól.
A karakterek és a krimijelleg noiros jegyeket is hordoz magán
– az eseményekkel sodródó férfiak, a femme fatale-ként feltűnő nők, Gotham City bűn által szennyezett utcái mind-mind csak azt kérdezik, miért nem esik még. A mese azonban nem tökéletes: gyenge pontja éppen a fináléjában rejlik. A végül csak az olvasó számára megoldást nyerő rejtély legkevésbé sem előkészített és éppen emiatt túlságosan is esetlegesnek tűnik.
A történet letisztultságánál már csak a képek sallangmentesebbek. Sale szellősen osztja panelekre az oldalakat, és előszeretettel használ egész- és kétoldalas kompozíciókat is, melyek közül szinte bármelyikkel örömmel díszíteném a szobám falát. Gregory Wright képregényszínező a kritikus pillanatokban fekete-fehérre vált, és néhány színes részlettel emeli ki még erőteljesebben a szerzők mondandóját. Az igazat megvallva ez a legszebb képregény, ami valaha a kezembe vettem, hosszú percekig tanulmányoztam az oldalakat, melyek mindegyike egy-egy önálló képzőművészeti alkotás.
A sorozat kiadványait nagyon kedvelem, igényesek és szépek, kár, hogy pont ennél a két kötetnél szúrtam ki több apróbb elírást és fordítási hiányosságot is. Nem von le azonban ez az összértékből – a szerkesztők azzal kompenzáltak, hogy a megszokott egy-egy kísérősztori helyett a két kötethez most három klasszikust is kaptunk. Ezúttal a nosztalgia részleg Rébusz 1948-as, Méregcsók 1966-os és Kétarc 1942-es első megjelenéseivel ajándékozta meg a rajongókat. Nem tudok betelni az olyan mondatokkal, mint „A pokolfajzatok!” vagy a „A kiskésit! Gyerünk, Robin! Ne késlekedjünk!” – egyszerre szórakoztató és rendkívül érdekes elmerülni ezekbe a ma már máshogy nem nagyon elérhető történetekbe.