A DC Comics Nagy Képregénygyűjteményének egyik legizgalmasabb, számszerűen 40. kötete, a Batman: Különös jelenések negyven évvel repíti vissza olvasóit az időben, hogy meggyőződhessenek róla, Gotham már a hetvenes években is válogatott szörnyeknek adott otthon.
Steve Englehart, Dennis O’Neil, Bob Rozakis és Len Wein Marshall Rogers rajzolóval szövetkezve a Detective Comics 468., 471-476., 478.479. és 481. számaiban egyfajta szörnypanoptikumot építettek, ahol Batman legnagyobb ellenfeleit sorra felvonultatták 1977 áprilisa és 1979 januárja között. Joker, Dr. Foszfor, Hugo Strange, Rupert Thorne, Pingvin, a Deadshotként talán ismerősebb Céllövő és a Clayface-ként is emlegetett Agyagpofa is kapott egy-egy kalandot, amikor megpróbáltak ujjat húzni a sötétség hercegével, Batmannel – persze nem túl sok sikerrel.
A hetvenes évek végéről származó sztorik jól jellemzik azokat a változásokat, melyek a képregény történetében lezajlottak. A korábban elsősorban kamaszoknak szóló füzetek olvasókhoz intézett rendszeres kiszólásait, az akciódús meseszövést, az egy-két számban lezárt nyomozásokat megtaláljuk ezekben az időkben is. De már felbukkannak azok a jegyek is, melyek a nyolcvanas években erősödnek fel, hogy aztán elvigyék oda a képregény művészetét, ahol most tart. Nagyobb szerepet kapnak a hős morális és lelki dilemmái, a gonoszok megszűnnek azok az egysíkú fekete-fehér antihősök lenni, akik korábban voltak, és megfigyelhetők olyan formabeli változások is, melyek végül alkalmazott képzőművészetté emelték a műfajt.
Ez utóbbiak különösen figyelemreméltóak: Rogers csodálatosan kreatív megoldásokkal él. A képek, mind megformáltságuknak, mind a Glynis Oliver, Adrienne Roy és Jerry Serpe színezőktől kapott tónusaiknak köszönhetően a pop-artot idézik, panelkezelésüket tekintve pedig sokszor még a mai képregényeket is megszégyenítően izgalmas eszközöket használnak. Előfordulnak panelek a panelekben, ezek között is váratlanok azok, ahol az egyikből a másikba lóg a kép, de találunk olyan önreflexív trükköket is, ahol a mesélők
nem átallják hőseikkel elvégeztetni a lapozás feladatát.
Az egyes történetek különálló epizódokként is megállják a helyüket: az egyikben az Igazság Ligája Kalkulátorral küzd, egy másik sztoriban Bruce Wayne lelepleződik Strange professzor előtt, egy harmadikban Joker akar részesedést a nevető halak után – válogatott gaztettek, melyeket a sötét lovag sorban felgöngyölít. A háttérben azonban van egy nagyobb narratíva is: a férfi úgy érzi, végre megtalálta a nőt, akivel leélhetné az életét – Silver St. Cloud azonban nem tud megküzdeni annak gondolatával, hogy a férfi, akit szeret, nap mint nap kockára teszi az életét Batmanként. Jól látszik, hogy ez már nem egy gyerekeknek szóló téma, és megágyaz annak a vívódó karakternek, aminek felemelkedése révén megszületett például Nolan trilógiája is.
Silver St. Cloud egyike a kevésbé ismert képregényszereplőknek, pont ezzel a történettel vezette be őt az univerzumba Englehart és Simonson. Bár párszor még visszatért – sőt, a Gotham című sorozatban is vendégeskedett –, nem tudott olyan népszerűségre szert tenni, mint Wayne olyan szerelmei, mint Selina Kyle vagy Thalia Ghul.
Ugyancsak a Gothamből lehet ismerős Hugo Strange figurája is
– annak ellenére, hogy a karaktere már az első időkben megszületett, mégsem lett annyira közismert, mint Pingvin vagy Joker, akik több élőszereplős filmben is felbukkantak. Strange-nek ezidáig nem jutott egészestés mozi, az animáció világába azonban többször is felbukkant. A szuperintelligens Strange egyike volt az első gonoszoknak, akik megfejtették Bruce Wayne titkát.
Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a vizsgált kötet eredeti címe is a nevére utal (Strange Apparitions), illetve hogy a hozzá tartozó, elmaradhatatlan retrósztorit is neki szentelték: az 1940 februárjában, a Detective Comics 36. számában megjelent történetben a bűnszövetkezetet működtető Strange professzor rács mögé kerül. Közel 80 éves története során azonban még sokszor tör majd borsot ősellensége orra alá.
