Középfölde legszebb története zavarba ejtő színes foltokban elmesélve: a Beren és Lúthien inkább Tolkien-tanulmány, semmint valódi regény.
Azok körében, akik rajonganak Tolkien univerzumáért, Beren és Lúthien heroikus szerelmi történetét Középfölde legszebb önálló sztorijaként szokás tisztelni. És az univerzumon belül is nagy a jelentősége: A Gyűrűk Urában sokat utalnak rá, énekelnek róla, Aragorn és Arwen szerelmét ehhez a mintához hasonlítják, és magát Arwent második Lúthienként emlegetik. (És akkor a családfákba, pl. Elrond és Aragorn leszármazásába bele se menjünk.)
Ám maga a történet aránylag rövid formában ismert: A szilmarilok egyik könyvének egyetlen fejezeteként. Ott, mint az egész Silmarillion maga, ez a fejezet is tömör, összefoglaló jelleggel, a krónikák stílusában mesélődik, távol a mai regény hangnemtől. Így hát a teljes könyvvé való kibővítés több mint örvendetes ígéret.
Azonban itt jön zavarba az olvasó – legalábbis én magam, és elnézést kérek, amiért nem tudom magam különválasztani a kritikustól: én is rajongó vagyok, és nehéz objektívebb szemmel néznem a könyvet. Az önálló Beren és Lúthien könyv ugyanis nem egy koherens történet, hanem egy furcsa – és izgalmas – kísérlet Tolkien évtizedeken át fejlődő meséjének sokszempontú előadására.
A könyvet (mint az összeset apja halála óta) Christopher Tolkien szerkesztette az író jegyzeteiből. Hatalmas mennyiségű, nehezen megfejthető, egy egész életet átölelő jegyzetből kellett dolgoznia. Ellentmondó részletek, állandóan változó nevek és terminusok… Beren hol ember, hol tünde eredetű (már amikor nem a prototünde „gnóm”, a leendő „nolda” népnév egyik előzménye a terminus). Thingol néha „Tinwelint” néven fut: érdemes is figyelni a kelta tündérmese hagyományokat; némelyik név és kvázi népmesei fordulat még a magyar fordításban is érezhetően ilyen hangulatú. És nem léteznek egyértelmű szempontok, amik mentén a szerkesztő Christopher dolgozhatott – le is szögezi: sok a szubjektív döntés az adaptációban, sok a választás és kihagyás,
és ő maga inkább a tisztaságra, semmint a jól magyarázott részletekre törekedett.
A Beren és Lúthien tehát első ízben meséli el a teljes történetet, ám nem egységes narratívában, hanem aszerint, ahogy a történet Tolkien életművén át fejlődött. Prózai és verses részek váltakoznak. Tündérmeséből a jól ismert eposzi stílusig fejlődik a történet; a korai részek még olyan kifejezéseket tartalmaznak (az eredetiben), mint a gnóm (gnome), a pixi (pixie), a tündér (fairie és fey) és például a leprechaun. Az egyik fejezetben egy mesébe illő gonosz macskaherceg bukkan fel; Tevildo valójában a leendő Szauron egyik előképe az életműben.
És ez megzavarhatja a rajongót. Ha a rajongó, mint én, nem a Tolkien-univerzum akadémikus megközelítését keresi – azaz nem az életműre és fejlődésére kíváncsi, hanem csak a koherens végeredményre vágyik – akkor a Beren és Lúthien zavarba ejtő élmény, megkapó legyen bár. Mert a Középfölde-univerzum hangulatába nem illik a mesés macskaherceg.
„A régi legendák egyre inkább apám legmélyebb gondolatainak hordozóivá váltak” – írta Christopher még A szilmarilok előszavában.
Nehéz úgy olvasni Tolkien-történetet, hogy e mély áramlatok még kifejletlenek benne:
A Gyűrűk Ura egész világának és univerzumon belüli történelmi hátterének erejét a rejtőző, de kiforrott moralitás adja. Továbbá: „…A szilmarilok voltaképpen az egyszemélyes írói jelenlét előnyeit ötvözi a mítoszok szépségével és grandiózusságával (…) Tolkien elég jó író volt ahhoz, hogy át tudja venni a hagyományos mítoszok szerteágazó elbeszélő stílusát, de elég szigorú is ahhoz, hogy ügyeljen a történetre” – írtam, és jellegéből adódóan nyilván ez a két vonás, a szerkesztett írói egység és a mitikus jelleg is hiányzik a kaleidoszkópszerű Beren és Lúthienből.
Így hát a könyv
inkább Tolkien-tanulmány, mint regény.
Kívülről néz rá a Középfölde-univerzumra, nem a része. Egy könyvespolcon nem A Gyűrűk Ura mellé tenném, hanem kissé távolabb. De ott a helye mégis – mert még az is, aki csak az univerzumért lelkesedik, csodálattal adózhat annak az írói fejlődésnek és annak a sokszínűségnek, ami Tolkient végül a XX. század legnagyobb írójává tette.
J.R.R. Tolkien: Beren és Lúthien
Európa Könyvkiadó, 2017.
Fordította: Gy. Horváth László, N. Kiss Zsuzsa
