Fókuszban Papírfény

Szex az eleje, irodalom a vége – Bernhard Schlink: A felolvasó

A ’90-es évek második felének egyik legünnepeltebb könyvsikere volt A felolvasó. Bernhard Schlink minden valószínűség szerint önéletrajzi elemeket is tartalmazó, megrázó regényét 45 nyelvre fordították le, és persze meg is filmesítették. Négy Oscar-jelölést kapott a filmváltozat, Kate Winslet meg is kapta az aranyszobrocskát – és, ahogy az lenni szokott, ma már szinte mindenki a mozgóképes verzióra gondol, ha A felolvasót említik előtte. Éppen ezért nagyszerű, hogy a XXI. Század Kiadó új kiadással emlékeztet az eredeti irodalmi forrásra.

A nem túl hosszú regény három részből áll – és ebből az első nem igazán mutatja még, milyen remekműről van szó. Az első harmada sima „első élmény”-történet. Az egy fiú első szexuális tapasztalatai egy idősebb nővel olyan toposz, amit már a kezdetektől használ az irodalom (elég csak az Oidipusz királyra gondolni). Nem segít az elidegenítő stílus sem; kicsit szenvelgős, kicsit érzéki, kicsit felvillantja az ifjúkor valószerűtlen, aranyszínű ragyogásban úszó napjait. Annyi ilyet olvastunk már! Sok-sok novelláskötetet töltenek meg ilyen és ehhez hasonló történetek csak a 20. századból, nem beszélve a fél könyvtárnyi regényről, amelynek szintén ez az alaptémája (legyen szó Sidonie-Gabrielle Colette vagy Mario Vargas Llosa könyveiről). Ez az irodalom egyik legnyilvánvalóbb témája, a férfivá (illetve nővé) érés, az elveszett ártatlanság, az erotika, a szex.

Szóval láttunk már ilyet. Szinte elmegy az ember kedve az olvasástól:

ennyit tud ez a híres regény? Mire a felhajtás körülötte? Miért lett ez akkora durranás?

És aztán a fejezet végén lapoz egyet az ember, jön a második rész, aztán a harmadik… És sorozatban robbannak a katarzisok.

A fiatal fiú már egyetemista, jogot tanul, így bírósági tárgyalótermeket is látogat. És itt, egy perben, a vádlottak padján találkozik újra első szerelmével. A harmadik részben pedig már egy elvált apukát látunk, és egy börtönben ülő öregasszonyt.

Bernard Schlink: A felolvasó

A három fejezetben végig lehet követni, milyen emberré válik a történetet elbeszélő Michael – az események hatással vannak rá, változik. Rossz szemlélet azt mondani, hogy tönkreteszi az életét az, amin keresztülmegy – ez az élete. A döntések, amiket meghoz, következnek abból, ami történt, és a döntései befolyásolják, milyen emberként viselkedik majd később. Így kerekedik ki egésszé az, amit töredékesen, három fejezetben látunk.

És ez nem csak az elbeszélőre igaz. Hanna, a másik főszereplő ugyanígy, néhány emlékcserépen keresztül mutatja meg magát – és ő is igazi, élő, valódi emberré formálódik, és döntésein, azok következményein és okain keresztül az ő történetét is megismerjük – már amennyire egyáltalán meg lehet ismerni valakit a tanúk vallomásai, a visszaemlékezések, a bizonyítékok alapján. Vagyis egy regény alapján. Vagyis egyáltalán.

Sőt, a fenti elemző, a következményeket, okokat és felelősségeket bemutató hozzáállás nem csak a főszereplőkre igaz. Egy egész nép történetébe is ugyanígy nyerünk bepillantást a regényen keresztül. Bernhard Schlink generációja abban a Németországban nőtt fel, amiben a szülők voltak a háborús bűnösök. Ők élték át a háborút – a rossz döntések következményei és azok valóságossága az író korosztályában csapódott le. A holokauszt, a felelősség, a szeretet és a családi kötelékek hálójában vergődő, a személyes és a történelmi múlt hibáitól szenvedő embereket látunk A felolvasóban.

Semmi sem rózsaszín. Nincs szerelem, csak fura, önmagunk elől is eltitkolt mozgatórugók a mélyben.

A bűn, a bűntudat, a testi vágy, a múlttal való küszködés – egyéni és társadalmi szinten.

Az a szomorú, lemondó érzelemmentesség, amivel Schlink ír, illetve a téma, a kézzel fogható, családjainkat, szeretteinket érintő történelemmel való szembenézés sem teszi könnyű olvasmánnyá A felolvasót, de megéri a fáradtság. Olyan dolgokat kényszerít végiggondolni és viszonyulni hozzájuk, amiket kényelmetlenségük miatt inkább az agyunk hátsó rekeszeibe szoktunk száműzni. Mi a viszonyunk a bűnhöz? És mi a bűnöshöz? El- és felismerjük-e, hogy a saját életünkben milyen hatással voltak/vannak ránk bűnös emberek? És mi ezeknek a kérdéseknek a történelmi, egész társadalomra vonatkoztatható igazsága?

Azért is nehéz olvasmány A felolvasó, mert nem igazán tudunk azonosulni az egyes szám első személyben elbeszélő Michaellel. Egyértelműen diszfunkcionális figura – de mennyiben köszönhető ez a diszfunkcionalitás az első (talán túl korai), és nem egyenrangú, valószínűleg nem is túl egészséges, titkolt kapcsolatnak? Mennyiben a bűntudatnak? És mennyiben a korszaknak?

De ugyanígy Hanna is diszfunkcionális. Ez lenne bűnösségének oka? Vagy itt is fordítva áll a helyzet?

És miért van az, hogy ez a két ember, bár láthatólag nagyon szorosan összekapcsolódik a sorsuk, mégis ennyire „elmennek” egymás mellett, nem tudnak egymással mit kezdeni? Vagy mindannyian így élünk, ennyire nem tudjuk megérteni a másikat? És vajon az irodalom lenne a kulcs, a kapocs, amin keresztül mégis tudunk egymással valamilyen szinten kommunikálni?

Ritka az olyan olvasmányélmény, amely ennyire kikényszeríti – ha nem is azt, hogy oldalt válasszunk, állást foglaljunk, de legalább azt, hogy ilyen mélységű morális kérdésekről gondolkozzunk. Ha komolyan tudjuk venni, akkor nem az amúgy nem túl gyors folyású történet fordulatai miatt, hanem ezek miatt válik letehetetlenné A felolvasó.

 

Bernhard Schlink: A felolvasó

XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Rátkai Ferenc

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..