Papírfény

Én vagyok apu elmaradt társadalomkritikája – Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Harcosok klubja

Chuck Palahniuk kultikus és anarchista regényét, a Harcosok klubját felejthetetlenné tette Edward Norton és Brad Pitt kettőse, de az őrület zsenialitása megállja-e a helyét a papíron?

A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. Szóval jobb lesz, ha ezt nem is firtatjuk a továbbiakban.

Különösen szórakoztató volt úgy olvasni a könyvet, hogy a narrátor életébe helyezkedtem egy kicsit: öröknek hitt IKEA-s bútorok között, kialvatlanul, álmatlanságtól hánykolódva. Szinte vártam, hogy valaki berobbanjon az életembe és elárulja, hogyan készíthetek szappant más anyjából. Bár a hererákosok heti gyűlésére nem mentem el. Még. Talán a parazitásokhoz. Azért aggasztó, hogy mostanában mindenhol uramnak szólítanak, és ingyen eszem az éttermekben.

Chuck Palahniuk egyszerű, velős mondatokban mesél, kissé lázálomszerűen ugrálva, de aki ismeri már a történetet, annak egy pillanatra sem fognak gondot okozni a hirtelen váltások – és ez a zseniális adaptálást dicséri –, szinte pörögnek a filmkockák a szemed előtt. Hatásos és jól megfilmesíthető anyag, de az író művészi magaslatokkal nem fárasztja magát, sokkol a nyerseségével és képtelen vízióival. Cselekményességével inkább forgatókönyvszerű, a leírások inkább szimbolikusságuk miatt szerepelnek, a monológok filozofikussága egyszerűségre törekszik, hogy mindenki megértse és magáévá tehesse őket. Így viszont a regény gyorsan és addiktívan olvasható. (Mint a demagóg eszmék: minél több a tőmondat és a könnyen megjegyezhető és ismételhető gondolat, annál nagyobb réteget mozgatnak meg.)

A mű egyedi alapkoncepcióból indul ki: a gondolatmenetében kissé csapongó narrátorunk álmatlanságát terápiás csoportokkal kezeli, így nála sokkal jobban szenvedő emberek kínjait hallgatva később édes álomba tud zuhanni. Meghitt programjait egy álnok nőszemély bolygatja fel, nevezetesen Marla Singer, aki szintén betegnek hazudja magát, és nem restell felbukkanni a narrátor összes kedvelt csoportfoglalkozásán. Két hazug nem fér meg egy terápián, így a narrátor egy sokkal ütősebb és titkosabb megoldást talál a nagydumás és karizmatikus Tyler Durden segítségével. Persze Marlától így sem szabadulhat meg teljesen, mert a kaotikus hölgyemény Tyler rendszeres edzőtársa lesz az ágyban.

Mi jobb, mint haldoklók vállán sírdogálni? Ha minden frusztrációdat levezeted más (vagy magad) péppé verésében… de azt hiszem, túl sokat árultam el.

(Annyit megjegyeznék, hogy fél liter vér lenyelése után kicsit émelyegni kezdesz, szóval mindennek vannak hátulütői.)

A probléma csupán az, hogy a narrátor új szenvedélye később átcsap egy sokkal veszélyesebb mulatságba, és már nem csak a klub tagjainak az épsége kerül veszélybe.

Ezennel megszegem a Nemezis-terv első szabályát, és felteszek egy fontos kérdést ezzel kapcsolatban.

Palahniuk antihőse kicsiben kezdi a bomlasztást, ő lesz a partiszerviz-szabotőr: durvább iskoláscsínyeknek beillő ételbepiszkítással és filmekbe oda nem illő falloszok bevágásával a társadalom trolljaként ad ötleteket, hogyan törjünk borsot az átlagemberek orra alá észrevétlenül. Ahogy az őrület és a felszabadítás eszméje elszabadul, úgy alakulnak át Tyler és az őt vakon követő űrhajós majmai félelmetes terrorszervezetté, akiknek a hatalma addig tart, amíg el nem érik végső céljukat. Mint minden szélsőséges eszménél, felfedezhető, hogy amit ígér, az már békés, szabadabb és egyszerűbb, egy kevésbé kihasználó rendszer, mint az aktuális, de amíg elérik, addig szükség van elrettentésre, megfélemlítésre és emberáldozatokra. Működött valaha egyik is, és elérte a végső eszmei beteljesedést? (Na, ugye.)

Ami számomra meglepő, és nem túl etikus megjegyezni, mert nem a filmből kellene következtetni a könyvre, hogy az erős társadalomkritika – amely akkora kultuszművé tette a Harcosok klubját – a filmhez képest csak árnyalatokban jelenik meg a regényben. Tyler Durden ugyan ellene van a fogyasztói társadalomnak, élteti az anarchiát, ráadásul önmagát fordítja ellene, hiszen az egész tervet a szappangyártásból finanszírozza,

de a legikonikusabb szállóigék David Fincher alkotásából származnak.

Tyler szerint a Földet már felesleges újrahasznosítással megmenteni, drasztikus megoldások kellenek: itt nem a fogyasztás a fő ellenség, hanem minden, ami a civilizáció találmánya. Érdekes lenne áthelyezni mostanra a történetet, amikor a fő ellenség már az internet és a közösségi média. Ha Tyler most létezne, valószínűleg meghackelné a Facebookot vagy az Instagramot, és nemi szervekkel árasztaná el a gyereked üzenőfalát. Később nem bajlódna robbanószerekkel, hanem feltörné a valamelyik ország atomkészletéhez tartozó szervert.

Meggyőződésem, ha a mű 2001 szeptembere után jelent volna meg, merőben más szemmel tekintettek volna rá, hiszen azóta Amerikában a terrorizmus új kontextust kapott, és nem tudta volna meghódítani a fogyasztói társadalomtól megterhelt, változásra áhítozó embereket. Felbujtó eszméi, házi napalmkészítési technikái és toronyház-felrobbantó tervei sok áldozat hozzátartozóit érintették volna érzékenyen. (Soha ne használj az összeállításkor paraffint, Tyler is itt cseszte el.) Voltak, akik szerencsére csak a kevésbé durva dolgokat másolták le, nyíltan megjelölve ötletforrásként a könyvet, de ki örülne, ha belevizelnének a levesébe? (Soha ne rendelj rákkoktélt, inkább hagymalevest. Bízz bennem.)

Ami pedig a mű végét illeti, ismét illetlenül visszanyúlok a filmhez, és kénytelen vagyok beismerni, hogy Fincher befejezése nagyobbat robban a befogadó számára, de a könyvbéli mártíromság sokkal jobban illik Tylerhez, a káoszmessiáshoz és elvakult civilizációellenes vízióihoz, még ha sokkal kegyetlenebb és vérszomjasabb is. Amennyiben valaki nem ismerné a mű legnagyobb fordulatát, amely sokkal gyanúsabb a könyvben, mert több morzsát ejtenek el az olvasónak, az a következő bekezdést ugorja át.

Pedig Tyler megkért, hogy soha ne beszéljek róla másoknak… De amit ő tud, én is tudom.

Tyler Durden legyőzése rengetegszer elgondolkodtatott. Lehetséges-e ilyen módon „gyógyítani” a disszociatív személyiségzavart, amelyben a narrátor szenved? El lehet-e így örökre hallgattatni a rossz oldalunkat? Ha a mű vége nem győzött meg, akkor jogosan gondolkodtál el, mert Chuck Palahniuk megírta a Harcosok klubja 2-t! Képregényként adták ki, ahol a narrátor (Sebastian) tudatalattijában Tyler ücsörögve várja már egy évtizede, hogy előtörhessen, és ismét pusztulásba borítsa a világot.

Hogy miért nem beszéltem magáról a harci klubról? A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.

 

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Trubadúr, 2018
Fordította: Varró Attila

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya