„A világegyetem egy sötét erdő. Ebben az erdőben a másik ember jelenti a poklot, az örök fenyegetést.”
Cixin Liu Háromtest-trilógiájának második része sokkal kevésbé tudományosra, de jóval olvasmányosabbra; egyben pedig terjedelmesebbre, de szoftosabbra sikerült, mint az előző rész. A sötét erdő nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol A háromtest-probléma elejtette, hogy aztán egy grandiózus, több évszázadon keresztül zajló történetet meséljen el reményről, összefogásról, emberségről és emberiségről – vagy adott esetben épp ezek ellentétéről. A kínai hard sci-fi trilógia második részében ugyanis valós fenyegetésként, potenciális invázióként jelenik meg az előző részből megismert idegen civilizáció, a trisolarisi faj, így lehet, hogy az emberiségnek „csupán” néhány évszázada maradt.
A több szálon futó történet első főszereplői az úgynevezett Falképzők, akiket az ENSZ Védelmi Tanácsa nevezett ki a megtisztelő feladatra: a teljes Naprendszer, de legalább a Föld védelmének kidolgozására a közelgő invázió ellen. Ehhez korlátlan erőforrást és szinte mindenféle jogon felülállást biztosítanak nekik, cserébe viszont senkinek nem árulhatják el stratégiájuknak egyetlen apró részletét sem.
A Földet ugyanis ellepték a sophonok, azaz a trisolarisiak által küldött, méretük miatt szabad szemmel nem látható részecskék, melyek folyamatosan kémkednek az emberek tervei után, emellett pedig gátolják is őket a technológiai fejlődésben. (Ez utóbbi egyébként remek írói találmány: Cixin Liu ezzel fel is menti magát új technológiák kitalálásától.) A négy kiválasztott Falképző a létező legkülönbözőbb módon lát neki küldetésének: Tyler a kamikaze pilóták felől érdeklődik a japán hadseregnél, Hines az emberi agy szerkezetét és annak megváltoztathatóságát tanulmányozza, Rey Diaz űrben használható hidrogénbombát fejleszt, Luo Ji pedig, nos, ő a világtól elvonultan, egy valóságos földi paradicsomban éli boldog mindennapjait családjával. Mégis ő az, aki ellen rendszeresen merényleteket próbálnak elkövetni a Trisolaris földi hívei…
Az említett karakterek annyira jól megírtak, hogy hajlamosak vagyunk mindegyikük tervében szentül hinni.
Hogy nem maradnak végig a középpontban, arról elsősorban a Faltörők tehetnek, vagyis azok a Trisolaris-hívők, akiknek feladata a Falképzők titkos tervének megfejtése és feltárása a világ előtt. Az első részben megismert virtuális tér, a Háromtest világa A sötét erdőben tulajdonképpen az ő gyülekezési helyükké degradálódik, ahol terveket szőhetnek az idegenek érkezésének segítésére.
Bőven van azonban, aki kitöltse a bukott Falképzők utáni teret a történetben. Számos olyan karakter van ugyanis, aki eleinte mellékszereplőként tűnik fel, később azonban kiemelkedik a többiek közül. Különösen izgalmas például Zhang Beihai története, aki a kínai hadsereg tisztjeként a kezdetektől rendületlenül hisz a győzelemben, és ezért hajlandó is megtenni minden hivatalos és kevésbé hivatalos lépést, a jelenben és a jövőben egyaránt.
A három részre szabdalt könyv harmadik nagy fejezetében ugyanis bő kétszáz évvel előreugrunk a történetben, ahol – a hibernációs technológiának köszönhetően – korábban megismert szereplőkkel is újra találkozhatunk. Az itt lefestett világ azonban nemcsak ezért, és nem is csak az időközben mégis bekövetkezett technológiai fejlődés bemutatása miatt érdekes, hanem mert részletesen bemutatja az emberi társadalom elképzelt változásait is, melyek közül a család teljeskörű hiánya, a természetes szelekció pozitív felhangja és az űrbéli államok megalakulása a legérdekesebb.
A sötét erdő által felvázolt utópia képe összességében nem túl pozitív.
A jövő emberiségének alakulását meglehetősen sötétnek festi le, különösen ha a túlélésről van szó. Olyan kérdéseket vet fel, mint például: ember tud-e maradni az ember, ha tudja, hogy nem mindenki élheti túl? Vajon segít-e a menekülés megvalósításában, vagy csak a saját érdekeit nézi még akkor is, ha ezzel keresztbe tesz az emberiség túlélésének? Életbe lép-e a „dögöljön meg a szomszéd tehene is”-effektus?
A választ, illetve hogy egyáltalán szükség van-e válaszra, az utolsó ötven oldalon tudjuk meg, ami a fentebb említett „kevésbé tudományos, inkább olvasmányos” jelzőknek tökéletes ellentéte. Itt ugyanis megismerkedhetünk a könyv elején csak említett „kozmikus civilizációk” fogalmával, az azokat vizsgáló „kozmikus szociológiával”, valamint további ezekhez kapcsolódó kifejezésekkel, mint például a „sorsszerű teher” és az emiatt kialakuló „gyanakvás láncolata”. Ezeket a fizikát, csillagászatot és szociológiát érintő fogalmakat alaposan és érdekesen magyarázza az író, aminek köszönhetően egészen más fénytörésbe helyeződik az előző hatszáz oldal története.
Sőt, a gondolatmenet végén valóságos filozófiai síkra lép a történet, amikor főhősünk eljut a fentebb említett következtetésig, ami tökéletesen egybevág Jean-Paul Sartre „a pokol az a másik ember” nézetével. Hogy ebben a környezetben hogyan tud folytatódni a történet, milyen viszony alakul ki emberek és trisolarisiak, vagy ami talán még fontosabb, emberek és emberek között, az A sötét erdőből nem derül ki. A magyarul még nem elérhető harmadik rész, a Death’s End azonban valószínűleg erre is választ ad majd.
Cixin Liu: A sötét erdő
Európa Könyvkiadó, 2018
Fordította: Dranka Anita
