Papírfény

Gerinctelenekkel együttérezni – Daniel Kehlmann: Én és Kaminski

„Senki nem ír úgy a középszerűségről, mint Daniel Kehlmann” – olvashatjuk az Én és Kaminski fülszövegében és valóban, a német író a legnemesebb irodalmi hagyományokat idézi meg azzal, ahogyan a főszereplőjét megrajzolja. Kelhmann regényéből sikeres film is készült.

A címben szereplő „én” egy felszínes, mérsékelten tehetséges újságírót takar, aki egyes szám első személyben számol be a világhírű idős festővel, a nagy Kaminskival való találkozásáról. A törtető bunkóként viselkedő Zöllner arra számít, hogy a művész várható halálával az általa írandó életmű-kötet hatalmas sikert arat majd, így a szenzációra vadászva próbálja irányítani a szenilis öregurat. Az együtt töltött idő alatt azonban gyorsan rá kell döbbennie, korántsem annyira egyértelmű, hogy pontosan ki is használja ki a másikat.

Kehlmann lendületes tempóban, a főszereplő jelleméhez tökéletesen illő stílusban tárja elénk a pitiáner Zöllner kisstílű machinációit és hibátlan érzékkel egyensúlyoz a dráma, a groteszk és a szatíra között. A kellemesen áramvonalas regény legnagyobb bravúrja a különleges nézőpontja, hiszen az olvasó egy végtelenül ellenszenves alak bőrébe bújva követi végig a rendhagyó interjút. Hősünk egyszerre idézi a lelketlen csinovnyikok, az egykori ambíciók romjain tengődő nyárspolgárok alakjait és a kortárs irodalom megannyi deviáns főszereplőjét, mint Patrick Bateman, Dexter Morgan vagy akár Renton a Trainspottingból. Csak épp Kehlmann figurájából teljességgel hiányoznak az önismeret és a megfelelő helyzetfelismerés képességei.

Zöllner fiatal és sikertelen, de mivel még soha nem nézett szembe önmagával, a letörhetetlen önbizalma és gátlástalansága nagy lendülettel viszik előre. Az emlékeibe révedő öreg festő azonban kíméletlen tükröt tart elé,

hisz Kaminski hasonlóan gerinctelen, csak épp sokkal rafináltabb és tehetségesebb manipulátor, mint az újságíró.

A felismerés persze nem azonnali és korántsem emelkedett, hisz Zöllner ugyanolyan homályosan lát, mint az idős művész, csak épp nem a szó konkrét értelmében. Kehlmann nagyon finoman bontja ki a két figura között feszülő párhuzamokat és szinte észrevétlenül kormányozza a szakadék szélére a főszereplőt, miközben nem tör pálcát felette és egyetlen pillanatra sem hagyja magára.

Az Én és Kaminski egyszerre ironikus és komoly, ahol a humor és a tragédia nem kioltja, hanem kölcsönösen erősíti egymást. Az izgalmas karakterrajzok egy különös utazásba ágyazódnak, amely egyszerre tart a múltba és a tenger felé, a néhány napot felölelő cselekmény így sűrű és álomszerű. A szöveg tulajdonképp folyamatos kötéltánc a különféle minőségek között, ám a nagy mutatványt végül maximális siker koronázza. A magabiztos szociopataként viselkedő hős növekvő zavarát követve végül megkedveljük a visszataszító újságírót, azaz a megváltás felcsillanó lehetőségét végül az olvasó is megérdemeltnek és felszabadítónak érezheti.

 

Daniel Kehlmann: Én és Kaminski

Magvető, 2017
Fordította: Fodor Zsuzsa

Avatar

Huber Zoltán

Ez a szerző még nem töltötte fel bemutatkozását. Ígérjük, hamarosan pótolja!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya