Papírfény

A legyőzhetetlen ex – Daphne Du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Daphne du Maurier legnépszerűbb regénye lenyűgöző mértékben áll ellen a porosodásnak. A több mint hetven éves A Manderley-ház asszonya nemcsak nyelvezetében hat frissnek; főhősével ma is bárki tud azonosulni, aki érezte már úgy, hogy összenyomja őt párja volt kedvesének emléke. 

Tavaly októberben debütált a Netflixen A Manderley-ház asszonya Ben Wheatley által rendezett legújabb filmadaptációja, melyet még jóindulattal is középszerű feldolgozásként lehet jellemezni. Milyen szomorú, hogy pont eme film plakátjával adta ki újra a könyvet a Gabo: a Lily James és Armie Hammer arcán otromba vörös betűkkel virító cím egyébként sem nem éppen egy esztétikus, de ez még a kisebbik baj.

A méltán ünnepelt irodalmi klasszikust újonnan csak egy felejthető Netflix-film ponyvaregényt sejtető plakátjával vehetjük meg – több tiszteletet Daphne du Maurier-nek!

Persze a könyvet nem szabad a borítójáról megítélni, és valóban, A Manderley-ház asszonya már a nyitánnyal bizonyítja, hogy a belső jóval igényesebb a külsőnél. A híres első mondat rögtön megágyaz a történet misztikusságának. „Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam” – jelenti ki a névtelen hősnő, aki egyben a történet narrátora. Visszaemlékezik egy helyre, ahol az olvasó sosem járt, semmiféle tudása nincs róla (kivéve persze, ha már látta valamelyik filmet), nem kötődik hozzá érzelmileg. Mégis azonnal beránt minket ez a különös hely, amiről már a bevezetésből kiderül, hogy sötét eseményeknek adott otthont. 

Manderley az 1940-es filmadaptációban

Du Maurier a narrátor lánykori nevének eltitkolásával ügyesen támasztja alá főhőse legnagyobb félelmét: a jelentéktelenséget. A társalkodónőként dolgozó, leginkább szürke kisegérként jellemezhető protagonista csak azután kap nevet, hogy egy monte-carlói nyaralás során véletlenül összeismerkedik az özvegy és nála jóval idősebb Maxim de Winterrel, aki néhány együtt töltött nap után úgy dönt, hogy feleségül veszi a lányt. 

A narrátorból ekkor lesz Mrs. de Winter, ami egy pillanatig sem érződik a saját nevének, és nem csak azért, mert a férje vezetékneve, hanem mert nem ő az első Mrs. de Winter.

Miközben a hősnőnek nincs is neve a férje nélkül, az első Mrs. de Winter már azzal is jelentőségteljesebbé válik, hogy szinte mindenki a keresztnevén, Rebeccaként hivatkozik rá. A könyv eredeti címe is a Rebecca, ami magyar fordításban kapta a mindkét nőre vonatkoztatható A Manderley-ház asszonya címet. Rebecca olyan, mintha valaki fogta volna a második Mrs. de Winter összes félelmét, komplexusát és frusztrációját, majd összegyúrta volna ezekből a tökéletes rémalakot, aki mindent megtestesít, ami belőle hiányzik. Rebecca gyönyörű, ellenállhatatlan, magabiztos, divatos, a társaság lelke és a háztartás sosem hibázó vezetője. Hősünk egyedül abban jobb nála, hogy ő még életben van – azonban Rebecca nemcsak életében volt megkerülhetetlen jelenség, még halálában is az. 

Joan Fontaine és Laurence Olivier az 1940-es adaptációban

Du Maurier 1938-as regénye az úgynevezett „női gótika” egyik meghatározó műve: az Ellen Moers kritikus által megalkotott kifejezés azokat a műveket írja körül, amelyekben a nők bezártságából, az őket érő manipulációból és a szerelemnek álcázott hatalmi elnyomásból fakad a horrorisztikus jelleg. Nincsenek benne természetfeletti lények, nem folyik a vér, sőt fizikai veszély sem fenyeget, A Manderley-ház asszonya mégis feszült és hátborzongató. Mondhatni kísértettörténet, tényleges kísértet nélkül: 

Rebecca nem lebeg éjszakánként a főhős ágya felett, de az emléke ott ólálkodik Manderley minden szegletében.

A történet igazi tündérmeseként kezdődik: a szegény, de tiszta lelkű lányba beleszeret egy jóképű és vagyonos férfi, majd egy kacsalábon forgó palota úrnőjévé válik. Csakhogy itt a házasságot nem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” követi, hanem egy fokozatos lelki megnyomorodás. A főhős szinte még gyerekként kap a nyakába egy olyan feladatot, ami csak látszólag könnyű: a társasági elit rituáléit és etikettjét alig ismerő, a cicomát és az üres csevejeket nem kedvelő lány teljesen alkalmatlan Manderley asszonyának szerepére. Mindennek a tetejébe ott a tökéletes előd, aki teljesen a saját képére formálta a lány új otthonát. 

Lily James és Armie Hammer a 2020-as adaptációban

Rebecca nemcsak a hátrahagyott tárgyaival és az emlékekkel kísért, hanem egy hús-vér emberrel is, a házvezetőnő Mrs. Danvers formájában. Míg Maxim a nemtörődömségével és ridegségével éri el, hogy Mrs. de Winter rossz feleségként tekintsen magára, Mrs. Danvers érzelmi manipulációval segít rá a lány kívülállóság-érzetére. Ő még mindig Rebeccát szolgálja, a síron túl is. Az ikonikus horroralakká vált Mrs. Danvers fizikai erejével és státuszával sem jelent veszélyt a protagonistára, ám különös hatékonysággal pusztítja a lány önértékelését. 

Mrs. de Winter egyszerre semmilyen és különleges karakter – az utóbbi viszont csak azok számára derül ki, akik elolvassák a könyvet.

A legmeghatározóbb adaptáció, Alfred Hitchcock 1940-es Oscar-díjas filmje közel tökéletes feldolgozás: a fenyegető atmoszféra, Rebecca láthatatlan jelenléte, az egyre elviselhetetlenebb lelki terror hibátlanul működik a nagyvásznon Hitchcock tálalásában, de a médium korlátaiból adódóan nem nyerünk betekintést a főszereplő belső világába. Joan Fontaine a rémült tekintete és elesettsége miatt vált ki aggodalmat a nézőből, nem azért, mert különösebben ismernénk és értenénk a karaktert. 

Joan Fontaine és Judith Anderson az 1940-es adaptációban

A regényben viszont Mrs. de Winter a mesélő, és nem is akármilyen: perceptív és élénk fantáziájú, akinek vágyait és félelmeit különböző elképzelt forgatókönyvekből ismerjük meg mélyrehatóan. Du Maurier leképezi az emberi gondolatmenetek időben és térben össze-vissza ugráló jellegét, illetve azt az önpusztító spirált, amin Mrs. de Winter egyre jobban csúszik lefelé a boldogtalan házassága miatt. Ennek köszönhetően

A Manderley-ház asszonya akkor is magával ragadó olvasmány, ha már pontosan ismerjük Rebecca halálának körülményeit.

Az olvasmányos stílus és a misztikum mellett a nemi szerepek máig releváns boncolgatása miatt tud örökzöld maradni Du Maurier története.

Innentől a cikk spoilereket tartalmaz a regény végkifejletével kapcsolatban!

Rebecca mindenhol ott lévő monogramja

Du Maurier legzseniálisabb húzása Rebecca rejtélyének feloldása: Maximről kiderül, hogy feleséggyilkos, ami ahelyett, hogy rettegéssel töltené el hősnőnket, igazi happy endként éli meg. Hiszen ez azt jelenti, hogy a férje őt szereti és nem a volt feleségét! Megnyerte a képzeletében zajló harcot Maxim kegyeiért! A törvény keze azért majdnem belerondít a családi idillbe, Mrs. Danvers pedig gondoskodik arról, hogy Manderley soha ne lehessen a házaspár otthona, de összességében Mrs. de Winter elégedett lehet, hiszen megkapta, amire vágyott: a szerető férjet.

Hogy a végkifejlet a szerelem győzedelmes erejéről vagy egy érzelmi manipuláció áldozatául esett, agresszív férj mellett ragad nő tragédiájáról szól, értelmezés kérdése,

de Rebecca élete és halála nem csak ebből a szempontból érdekes. Genderkérdések sokaságát veti fel a történet, ami finom, mégis tűpontos kritikáját adja a hagyományos női szerepeknek. Mrs. de Winter fokozatos tönkremenetelét nemcsak a félelem okozza, hogy férje jobban szerette Rebeccát, hanem az is, hogy ő maga nem tud megfelelni a feleségszerepnek, miközben folyamatosan emlékeztetik rá, hogy bezzeg a Másik tökéletesen teljesítette a női princípiumot.

Lily James és Kristin Scott Thomas a 2020-as adaptációban

És bár Rebecca a sztár, Mrs. de Winter nem kevésbé figyelemreméltó karakter, aki pont azzal tűnik ki, hogy igazából nem akar megfelelni az elvárásoknak: szeretné elnyerni férje megbecsülését, de legszívesebben semmit se csinálna egész nap, és örökre elkerülné a társasági életet. (Egy igazi introvertált az extrovertált előd árnyékában.) Rajzol, de nem különösebben a szenvedélye és ellenáll az önfejlesztésre vonatkozó noszogatásnak; rengeteg pénze van, de nem tart igényt a divatos ruhatárra. A maga módján üdítően tétlen figura, aki nem felel meg az akkori társadalmi nőképnek, de nem is lázad ellene függetlenedési vággyal és önmegvalósítással. 

Rebecca ezzel szemben nagyon is megvalósította önmagát és sosem volt hajlandó feladni függetlenségét. Mi csak Maxim elmondásából ismerjük meg az „igazi” Rebeccát, amiből egy pszichopata tankönyvi esete rajzolódik ki, de sorsát könnyedén lehet a társadalmi normákat felrúgó és a férfiaknak soha be nem hódoló nő büntetéseként olvasni. A netflixes filmadaptáció kevés figyelemreméltó ötletének egyike volt ezen interpretáció kihangsúlyozása:

„Úgy élte az életét, ahogy akarta. Nem csoda, hogy egy férfi keze által kellett meghalnia”

hangzik el a Kristin Scott Thomas által megformált Mrs. Danvers szájából. A Rebeccáért zavarbaejtően rajongó nő karakterével a hagyományos nemi szerep egy más típusú lerombolása, a homoszexualitás lehetősége is megjelenik Du Maurier történetében. Bár a sztori eredettörténetének elterjedt verziója szerint Du Mauriert a férje volt párja ihlette meg, aki a régi szerelmesleveleket íves R betűvel írta alá, az irodalomtörténészek nemcsak női szeretőkre bukkantak az írónő múltjában, hanem transzszexualitásra utaló jelekre is. Így Mrs. Danvers és Mrs. de Winter Rebeccával kapcsolatos megszállottsága az írónő valószínűsíthető queersége miatt is többletjelentéssel bír.

A Manderley-ház asszonya nyitott értelmezést kínál az olvasónak: vajon a főhős sikeresen megszabadult a gonosztól? Rebecca jelent veszélyt a boldogságára vagy Maxim? Őrült tett volt Mrs. Danverstől Manderley felgyújtása vagy a gyilkosságot eltussoló házaspár jogos büntetése? Du Maurier a csavaros thrillerként is remekül működő történetét pszichológiai és társadalmi folyamatok összetett rétegeibe ágyazta, emiatt pedig máig érdemes elővenni – kár, hogy a legutóbbi filmadaptáció nem tudott élni az alapanyagban rejlő lehetőségekkel. 

 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Gabo Kiadó, 2020
Fordította: Ruzitska Mária

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya