Ballonkabát, karimás kalap, félig égő cigaretta az egyik kézben, pisztoly a másikban. Barázdált, sokat megélt arc és cinikus, semmiben sem bízó attitűd a világ felé. Egy figura, akit mindnyájan ismerünk, és akinek legendáját Dashiell Hammett teremtette meg majdnem egy évszázaddal ezelőtt A máltai sólyommal.
Ha szóba kerül A máltai sólyom, akkor az leginkább a Humphrey Bogart főszereplésével készült 1941-es filmadaptáció miatt történik, amit joggal tekintenek a film noir rosette-i kövének. De John Huston adaptációja se lett volna olyan, amilyen, ha nincs meg a szilárd alapja Dashiell Hammett 1930-ban megjelent alapművében, aminek legalább akkora hatása volt a krimiirodalomban, mint filmes párjának a mozgóképben. Hammett a hard boiled krimi, azaz a modern detektívregények ősatyja, akinek számos rövid novellája és öt regénye olyan hagyományokat teremtett, amiből évtizedekig vagy talán mai napig táplálkoznak követői és utódai. Műveinek hősei nem erényes lovagok, hanem öntörvényű, saját szabályoknak élő magányos farkasok, akik céljaik érdekében nem félnek erkölcsi határokat is átlépni.
Számos rövid novellájához hasonlóan Hammett regényei is elsősorban az olcsó ponyvamagazinok oldalain keltek életre, és csak kicsivel később lettek összefűzve egy nagyobb egésszé. Első két regényével szemben A máltai sólyom volt az, amelyben egy névvel megnevezett, jellegzetes külső és belső karakterjegyekkel felvértezett magánnyomozót alkotott meg, a cselekményt pedig harmadik személyből, kívülről figyeljük meg. De Sam Spade nemcsak ebben különbözik elődjétől, a Continental Optól: nem játssza végig az abszolút kívülállót, ott van mellette a cserfes titkárnő, egy öreg, simlis detektívtárs, és ha kell, még a másik oldallal is összejátszik a siker érdekében.
Bár nem fél használni az öklét, módszerei ravaszak és nem hagyja, hogy palira vegyék.
Akinek már volt szerencséje a filmhez, az nagyjából tudja a cselekmény lényegét: Spade-et egy ismeretlen fiatal nő fölbéreli elveszett testvére megtalálására. A rutinmunkának tűnő ügy azonban hamar feje tetejére állítja a sokat látott, cinikus magándetektív életét, ugyanis röviddel az ügy bevállalása után három gyilkosság történik, amiből kettőt rá akarnak kenni. Így Samnek egyszerre kell felgöngyölítenie az egyre szövevényesebbé váló ügyet, lavírozni a fejére egyszerre pályázó alvilági figurák és a rendőrség között, miközben megbízója a gyönyörű, de titokzatos múltú Brigid O’Shaughnessy szép lassan elrabolja a szívét.
A regény San Franciscóban játszódik, amiről mindenkinek az olyan dolgok jutnak eszébe, mint napsütés, a Golden Gate-híd vagy a hepehupás dombokra épült házak. Hammett viszont leginkább szűk szobákba, irodákba, mocskos sikátorokba és esti utcákba szorítja a történéseket, de se a helyszínek, sem a karakterek belső gondolatai nincsenek túlírva.
Prózája túl direkt ehhez. Leírásai rövidek, de plasztikusak, képszerűek és élettel telik.
Amint belép egy új karakter a képbe, azt szinte látjuk is magunk előtt. A cselekményvezetés egyszerre tud szövevényes, mégis végig tiszta maradni (leginkább azért, mert végig Sammel tart az olvasó, nincs nézőpontváltás). Utóbbira szükség is van, mert bár A máltai sólyom jóval egyszerűbb a Véres aratás döbbenetesen sűrű ármányáradatához képest, a Hammett regényeire jellemző gyors tempó szintén megvan. Nem telik el húsz oldal, és Sam eredeti ügye már darabokra esik, társát meggyilkolják és megbízójáról kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát.
Innentől kezdve a sztori egy gőzvonat magabiztos zakatolásával robog előre. Megfigyelések, verbális és néhol fizikai konfrontációk, zsarolások, fenyegetések követik egymást. Az olvasó pedig sokszor maga sem tudja eldönteni, hogy Sam valóban mindig ura-e a helyzetnek, vagy csak a vakszerencse az, ami megakadályozza, hogy elbukjon.
Habár A máltai sólyom nem fürdik annyira az erőszakban és a nihilben, mint Hammett korábbi művei, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne meg benne a hard boiled krimikre jellemző cinikus hangvétel.
Ez nemcsak a pattogós, remekül megírt dialógusokból jön át, hanem egyszerűen abból, hogy nincs senki idealizálva. A csőlátású, dilettáns rendőrök, akik a legegyszerűbb módon próbálnak lezárni egy bűnügyet, a magukat okosnak hívő bűnözők, akiket Sam simán kijátszhat egymás ellen vagy a törékeny áldozatból manipulátor famme fatale-lá váló Brigid mind-mind ezt példázzák.
Természetesen pedig itt van még maga a főhős, Sam Spade, a kemény öklű magánynyomozó mintapéldánya, aki bár közel sem olyan szabálykerülő és romlott, mint elődje, mégse nevezhető klasszikus hősnek. Nem a nemes szándék, hanem sokkal inkább a túlélési ösztön hajtja (elvégre két gyilkosságot is rá akarnak verni). Nyers modorú, hirtelen haragú fickó, aki csak magában bízik. A nők terén pedig inkább távolabb taszítja őket, mintsem hogy gyengeséget (vagyis érzelmet) mutasson.
A máltai sólyom nyelvezetén és stílusán érződik, hogy nem mai darab (bár ezen jelentősen tompít Lénard Edna kiváló fordítása), de figurái, esőáztatta hangulata, sodró lendületű, izgalmas cselekménye kortalan. Műfajt definiáló klasszikus, amire jó okból hivatkoznak a krimiirodalom nagyjai. Az a regény, amit a pattogó kandallótűz mellett olvasol egy pohár whisky és egy jó szivar társaságában.
Dashiel Hammett: A máltai sólyom
XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Lénard Edna
