Kortársai a legtehetségesebb komikusként tartották számon, stand-up előadóként többszörös Grammy-díjas, színészként Oscart és Golden Globe-ot nyert, mégis önkezével vetett véget életének. Egész életében kétségek gyötörték saját tehetségét illetően, és mindig attól félt, hogy majd jön egy újabb, frissebb elme, aki sokkal szórakoztatóbb nála. Mégis a legnagyobb nevettetők közé tartozott, és olyan filmekkel ajándékozta meg az utókort, mint a Jó reggelt, Vietnam! vagy a Holt költők társasága. Robin Williams gazdag pályafutásáról, nem mindennapi életéről írt nem kevésbé informatív életrajzot Dave Itzkoff, a The New York Times kulturális újságírója.
Robin Williams nagyon fura ember volt. Mindkét szülőjének ő volt a második gyereke, tehát volt két féltestvére, mégis úgy nyilatkozott nagy nyilvánosság előtt, hogy egyedüli gyerek. Igaz, jobbára egyedül töltötte a napjait, édesapja ugyanis a Ford Motor Companynél dolgozott, ritkán találkoztak, és akkor is csak csendes elmélkedés volt a közös programjuk. Édesanyja pedig azzal volt elfoglalva, hogyan adhatna minél tökéletesebb partikat; bátyjai pedig jóval idősebbek voltak nála, nemigen keresztezték egymást a mindennapjaik. Így a kis Robin tiburoni birtokukon a játékkatonáival játszotta le a történelem és a saját nagy csatáit, költötte hozzá a sztorikat.
Williams gazdag családból származott, amit az összes iskolájában gondosan eltitkolt. Minden iskolatársa, aki elment hozzájuk játszani, tátott szájjal bámulta a fényűzést, amiben a család élt. Már akkor is azzal szórakoztatta az embereket, hogy másképp adta elő a valóságot, mint amilyen, így saját magából is minél kevesebbet kellett adnia, ráadásul a mindennapjai is izgalmasabban teltek. Fiatal felnőttként sem akart szülei pénzéből élni, így gyakran kényszerült mások jóindulatára.
Hiába volt híresen gazdag a Williams család,
Robin gyakorta éhezett, és volt, hogy csak akkor evett, ha mások meghívták egy ebédre. Persze mikor befutott színész lett, már nem voltak ilyen gondjai, igyekezett is visszaadni a társadalomnak azt, amit kivett belőle. Alapítványokat hozott létre, több fiatal mentoráltja volt, a család alkalmazottainak gyerekeit magániskolákba és óvodákba járatta, és bőkezűen bánt minden ismerősével és barátjával.
De voltak problémái.
Az ember azt hinné, hogy Williams mindig magabiztos és könnyed volt, ehelyett állandó rettegésben élt. Mindig azon járt az esze, hogy ő tulajdonképpen nem is tehetséges, és bármelyik pillanatban jöhet majd valaki, aki sokkal viccesebb vagy szórakoztatóbb nála. A kilencvenes években Jim Carrey és Eddie Murphy feltűnése egészen kétségbe ejtette, pedig mindketten egész más oldalról közelítették meg a humort, mint ő. Williams egészen elképesztő repertoárt állított össze akcentusokból, különböző népek furcsaságaiból, úgy pörgött az agya improvizációkor, hogy senki nem tudta tartani vele a lépést (nem is nagyon szerettek vele egy színpadra kerülni), és mégis félt, hogy valaki a helyébe lép. Nagyszerű stand-uposként tartották számon, akinek lételeme volt a közönség kacaja és odaadó moraja.
De nem volt neki elég.
Belecsúszott az alkoholizmusba és a drogfüggőségbe. Elmondása szerint mikor San Franciscóban majd Los Angelesben dolgozott stand-up komikusként, fellépései után csak úgy hajigálták utána a kokaint, nehéz lett volna ellenállni. Bár állítólag csak viccnek szánta, és fiatalabb korában nem vallotta be függőségeit nemhogy nagy nyilvánosság előtt, de még szűkebb baráti körének sem – azóta tudjuk, hogy az alkoholizmusának fele sem volt tréfa. Akkor tette le az italt, mikor megszületett első gyermeke, és rájött, hogy nehéz lesz így részt venni az életében. Több évtizedig volt tiszta.
Egészen addig, míg beteljesítette saját önsorsrontó jóslatát.
Addig-meddig sulykolta magába, hogy nem elég tehetséges, míg elkezdett kifejezetten rosszul szerepeket választani. Pedig második felesége asszisztenseként és menedzsereként is működött, szerepválasztásaiban is segített neki. De sajnos Williams újra és újra belecsúszott abba a hibába, hogy erőszakosan drámai szerepeket választott, mindig meg akarván mutatni, hogy ő igenis több, mint stand-upos, de a kritikusok még az Oscart hozó Good Will Huntingért is szétszedték.
Mindinkább lecsúszott, és hiába voltak értékes vagy nagy bevételt hozó filmjei, őt többnyire nem akarták elfogadni igazi moziszínészként. Ahol Robin Williamset kellett alakítania (például az Aladdinban, ahol Dzsinit gyakorlatilag róla mintázták), vagy ahol nem szabott határt a szerep a végtelen rögtönzési képességének (Egy úr az űrből, A halászkirály legendája, Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van), ott kivétel nélkül térdre borultak nagysága előtt. Amikor keretek közé szorították, megoszlott a kritikustársadalom és a közönség. Erőltetettnek és gyengének titulálták a játékát.
Hiába volt kora egyik legzseniálisabb színésze, elhitette saját magával, hogy mégsem az. Dave Itzkoff könyvéből ez a titok derül ki erről a rendkívüli színészről. Mint olvasmány, nem túl eget rengető, vaskos, függelékek nélküli 500 oldala viszont magába foglalja Robin Williams rejtélyes világát. Ha valaki képes átrágni magát a sok – és helyenként rettentően tömény – információhalmazon, és túlteszi magát azon, hogy Itzkoff kvázi félistenként tekintett Williamsre, sok érdekességet olvashat a szárnyaló elméjű színészről.
Klassz dolog lehetett Robin Williams környezetében élni,
és Itzkoff is így gondolja. Nem kis munkát beletéve készített interjút a legtöbb ismerősével, munkatársával, családtagjával, és igyekszik megmutatni az utókornak, milyen nagyszerű embert vesztettünk, mikor 2014. augusztus 11-én saját övével felakasztotta magát. Búcsúlevelet nem hagyva, magányosan, születésnapja után nem sokkal ment el. Aki szeretné megismerni egy szeretett, ám meg nem értett zseni életét, annak kötelező a Robin, még ha nem is világbajnok olvasmány.
Dave Itzkoff: Robin
Partvonal, 2019
Fordította: Mohai Szilvia
